Szózat, 1922. április (4. évfolyam, 75-99. szám)

1922-04-01 / 75. szám

Szerkesztésig és kiadóhivatal: Vill., Rökk Szilárd­ u. 9. TELEFON: Szerk.: Józ­s) 63-52, 64-46 Kiadóhivatal: József 63-51 Ana 5 korona BUD­AP­E­ST, 1922 MP­RI EIS 1 SZOMBAT IV. ÉVFOLYMM 75. SZJIM KERESZTÉNY POLITIKAI NMPIEMP FOMwncnTARSI ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre . 280 kor. Egy hónapra 100 kor. Egyes szám : 5 kor. Rakovszkyék Meglepetés nélkül, de mégis állmélkodva olvassu­k a jelentést arról a gyűlésről, amelyet az úgynevezett keresztény ellenzék csütörtö­kön a régi országházban tartott. Nincs valami különös jó véleményünk Rakovszkyék poli­tikai színvonalának magaslatáról, mégis szem­beszökő annak a minden színvonalat nélkülöző hangnak és modornak és tartalomnak a szem­lélete, amely ezen a gyűlésen uralkodó volt. Mindennél nyomosabb bizonyítéka ez annak, hogy a szélsőséges puccsistáknak ma már nincs tulajdonképpeni politikai céljuk más, mint a mai kormánynak és a kormányon keresztül annak az egész rendszernek a feldöntése, amelyen a mai Magyarország szervezete föl­épült. És ebben az igyekezetben sem vezeti őket egyéb, mint a minden józanságot elvesztett szenvedély, az ádáz gyűlölet a kormány és mindazok iránt, akik az ősszel az ő könnyelmű politikai játékaikat erős kézzel elrontották, mi­előtt még lángba boríthatták volna ezt az egész országot. A jellemzők az egész gyűlésnek hangula­tára és színvonalára azok a közbeszólások, amelyek Rakovszky Istvánt még ma is mint miniszterelnököt aposztrofálták, holott annak­idején Rakovszky maga fennen tagadta mi­niszterelnöki kinevezését. Még jellemzőbb azonban, hogy a gyűlés szónoklataiban mond­hatni nyoma sincs a legitimista hajtogatáson kívül semminek, ami valamiféle politikai pro­gramaihoz hasonlít. Rakovszkyéknak nem volt egy szavuk, egy gondolatuk sem arról, hogy mit kellene tenni rettenetes külpolitikai hely­zetünkben, a minket állandóan fenyegető ve­szedelmek ellen, hogyan és mivel lehetne elő­segíteni gazdasági helyzetünk javulását, mi­képpen lehetne kivezetni a nyomorban síny­lődő társadalmi osztályokat egyre elviselhetet­lenebbé váló helyzetükből, nincs semmi gon­dolatuk mindannak a történelmi problémának akárcsak megközelítéséről sem, amelyek meg­oldást követelve dörömbölnek a nemzet ajta­ján. Olyanok ők, mintha valami kígyóbűvölő megbűvölte volna őket, csak­ egyetlen nótáját hallják a bűvölő furulyának; a legitimista indu­lat tölti be egész valójukat. Nem látják a nemze­tet, nem látják azokat a veszedelmeket, ame­lyek az ő izgatásukból az egész nemzetre há­­ramlanak, mintha teljesen légüres térben po­litizálnának, annyira elvesztették minden ér­zéküket az élet gyakorlati követelményei iránt. Nem látják a keresztény­­nemzeti eszmét sem, amelynek pedig állítéséig harcosai volná­nak. Az egész gyűlésen nem hangzott el egyet­len mondást, amely Rakovszkyéknak a keresz­tény nemzeti eszmével való kapcsolatáról ta­núskodott volna, szörnyű indulatuk, úgy lát­szik, még ezt is kiszorítja tudatukból. Min­den szavuk gyűlölködő támadás a ma fennálló rendszer ellen. Kétségbe vonják a kormány­nak és rendszerének törvényességét és nem tö­rődve azzal, hogy ennek a rendszernek fölbo­rulása egyértelmű Magyarország fölborulásá­val, minden erejüket arra koncentrálják, hogy ez a fölborulás mennél hamarább és mennél tel­jesebben menjen végbe. Még az ízlés is elhagyja őket, nem utalják céljaikra kihasználni és a politikai agitáció korteseszközévé tenni IV. Ká­roly sanyarú helyzetét és jelenlegi betegségét sem. Mi, akik nem vagyunk legitimisták, nem tudnék semmiképp a lelkünkre venni, hogy IV. Károly szenvedéseinek ilyen kiaknázásával megsértsük az emberi részvétnek azt a termé­szetes kötelességét, amelyet iránta minden jó­­ravaló ember érez. Ez nem nemzeti politika és nem ker­etez­téniy politika. Nem is állnak mögötte a nemzet tömegei, még Budapest lakosságának tömegei sem. Budapest keresztény népe ott van a ke­resztény egység táborának zászlója alatt, amit az is bizonyít, hogy körülötte csoportosultak az összes keresztény társadalmi egyesületek és szervezetek vezetői és tömegei. Rakovszkyér ii egészen elejtették a keresztény politika zászló­ját. Ez a zászló Budapesten Wolff­ék kezében van s mindazok a tömegek, amelyek ko­molyan értelmezik a keresztény politikát, hozzájuk fognak csatlakozni, mert az a zászló az ő kezükben van biztos helyen és ők azok, akik igazán akarják és fogják is dia­­­dalra juttatni. A széna írta: Tímár József Szénát, gyűjtöttek a réten s a zizegő, száraz fü­vek illata ráborult a mezőkre. Fejenagy István rátám­aszkodott a simanyelű, könnyű favillára, aztán tejesztt a tüdejét illattal. Nem­ nagyon erőltette magát a munkával, hi­szen ott volt a „dógossa“, aki napszámért gyűj­tött. Fejenagy István inkább csak fölügyelt, de azért tette, mintha dolgoznék, ne mondja ez a nap­számos, hogy tán éppen csakis őt lesi. , Rökli András, a napszámos, gyűjtött is seré­nyen. Égett kezében a munka. Derék, sudár legény volt, akárki fehérnép rajta felejtette a szemét. Fejenagy István is legény volt, de gazdalegény. Nem napszámos. Kicsit pok­ok­os, kicsit lufjfejű. Ámbátor nem volt éppen apró ember, mégis ah­hoz a­ fajtához tartozott, amelyiket falun így szok­tak körülfetározni: A derék egy tátottszájú gyerek. No, de akármilyen volt, gazda volt. Egész hely szessziója volt az apjának, tehát a falusi arisz­tokráciához tartozott. . . Rökli András még csak házas zsellér fia­­volt, r­égis, ha végigment a falun, a lányok mind rá­­mosolyogtak, még a gazdag Ba­rcza Lujza is, kinek az apja nemes ember is volt amellett. Úgy titkon szenget­ek is egymásnak, de nyíl­tan Fejenagy István járogatott Barczia Lujza után, mert birtokra ő illett hozzá leginkább. A szülők már meg is egyeztek, csak a fiatalok közt volt egy kis zavar még, az is inkább eser­k a lány részéről, mert hát, az igazat megvallva, nem tetszett neki a vőlegény, akármilyen derék tátott­­szájú gyerek volt is. Neki Rókli András tetszett és már meg is szente neki, hogy belehal, ha máshoz erőszakolják. Rókli Andrásnak most is, hogy ott gyűjtötte a szériát, éppen az járt eszében, amit Barett­ Lujza szent neki s egy­ pillanatra megáik kezében a villa, egy pillanatra ő is rátáma­szikodott, hogy kifújja magát.. Tekintete rávetődött Fejenagy Istvánra s ke­serű mosolyba húzódott a szája. — Lám, hát éppen ehhez akarják . . . Aki­nek a dógossa vagyok. Fejenagy­ István is ránézett Rökli Andrásra. A tekintetük találkozott. Mintha mindegyik a másik gondolatát kutatná. De bizony egyik sem ta­lálta ki, hogy a másik mit gondol, mert Fejenagy hirtelen vállára kapta a villát, aztán lomha mor­­mogással mondta, mint valami álmos medve. — No Andris, gyerünk uzsonnázni! Leültek egy petrence tövébe és István kirakta a tarisznya tartalmát. Fehér kenyeret, paprikás szalonnát, csutora bort. Hozzáláttak. Ettek. Hallgattak. István nem gondolt semmire, András Barcsa Lujzára gondolt. A lány búzavirágkék szemére, selymes, szőke hajára, lil­ fm termetére, ringó járására. Nem ízleli neki az uzsonna se. Hanyat dőlt a szénán s a bodros felhőkbe bámult. Onnan is a szép Lujzika mosolygott feléje.. — Miről ábrándozol Andris? — Mordult rá István. András megmondta nyíltan, igazán. Bancza­­Lujza jár az eszemben. Fejenagy István nem is csudálkozott. Minek az. Gazdag ember neke csodálkozik. Megszokta már, hogy minden, ami történik, vagy az ő pén­zéből, vagy az ő pénzéért történik. — Hogyan jutott éppen most eszedbe? «— Nem éppen most jutott eszembe •— felelt András —­, mert mindig őrá gondolok. — Tán valami jót cselekedett veletek? — Azt éppen nem, mert elűzte a nyugal­mamat. — Tán rosszat tett veled? András lehunyta a szemét és úgy mondta szerelmesen, lágyan. — Annak talán a bűne is imádság! Fejenagy István nem értette az ily­en képle­tes beszédet. — Részeg vagy, holott nem is ittál. — Mor­mogta. Aztán odanyújtotta a csutorát Andrásnak. Ez jót húzott belőle, aztán nyújtózott egyet. — Hej, a keserves mindenit, miért is vagyok én szegény legény! Volna csak olyan gazdag az apám, mint a tied, egy hónap múlva enyém volna Barcza Lujza! — Tetszik tán neked? •— vigyorgott István , fogai kilátszottak felhúzott ajkai alól, mint mikor a kuty­a harapni akar. — De még én is tetszem őneki! — felelt András hetykén s délcegen kihúzta magát. Most végigmérték egymást. István lomh­án, gubbasztva, mint valami mérges komondor. András hetykén, peckesen, mint egy harcias kis kakas. — Honnan tudod? — kérdezte István, '— Megizék­te, — felelte András. —­ Mégsem lesz a tied, mert az már éppenség­­­gél teljes' lehetetlenség. Andrásnak lekonyult a feje erre a szóra. A háta is egészen m­eggörbült, mint az agárnak. — Hát csakugyan, az már mégis csak igaz, hogy őneki­ azt a lányt od­al nem adják. Egy koldus­nak! Mit is emészti vele a lelkét! Ugyr­ám, de ha rászent s csak jólesik egy ilyen szegény ördögnek, akinek semmije sincs, csak a tiszta szive, ti becsü­lete és­ a kész, erős karja, ha valaki ezeket a tulaj­donságokat becsüli meg benne. No meg arra csak­

Next