Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)

1922-12-31 / 299. szám

1922 DECEMBER 81 VASÁRNAP Petőfi ünnepe Írta: Schöpflin Aladár A mai nap az ő napja, őhozzá­járul a nemzet hódolni, bizalmat meríteni az ő bizal­mából, erőt az ő erejéből, hitet az ő hitéből és a vigasztalást az ő lelkének örök derű­jéből.Hozzájárulnak a gyermekek, mert ő az egyetlen ember, aki teljesen épségben vitte át a férfikorba a gyermekkori bájos népsze­rűségét, csapongó jó kedvét, közvetlen szem­léletét,­ mindazt, amit a kis gyerek humo­ros arcán és csillogó szemében annyira szere­tünk. Hozzájárulnak a gyermekek, mert ő az örök, halhatatlan gyermek, a magyar nemzet legkedvesebb gyermeke. Hozzájárulnak a fiatalok, a serdülők és a­ most felserdülők. Ő a halhatatlan fiatalság, minden fiatalembernek halhatatlan kor­társa, barátja, mert ő őrizte meg legtisztáb­ban az idők végezetéig a fiatalság hitét, a bi­zalmát az életben és önmagában, szeretőjét minden iránt, ami szeretni való, az életerő pajkos tobzódását, a fiatal szív szerelmes lán­golását, a fiatal szív álmait a női, az emberi és a magyar eszményről. Hozzájárulnak a fiatalok, mert ő az eszményi fiatalember, aki­nek azért kellett huszonhat éves korában meghalnia, hogy örökké fiatal maradhasson. Hozzájárulnak a férfiak, ő az igazi férfi, akiben hiány nélkül élt a­ férfi erkölcse. Őbenne egy és elválaszthatatlan gondolat a szó és a tett, mert ő mindig alkuvás nélkül azt mondta, amit gondolt és azt tette, amit mondott. Mindig levonta gondolatainak és szavainak minden következését, életében megvalósította azt, amit lantjával hirdetett és lantjának üde ritmusaiban az életét pen­gette évszázadok zúgásán átható melódiákba. Levonta életének és dalainak következéseit az utolsó következésig. A halálig, ő a férfi, a férfiak eszményeiért élt és halt meg. A Csa­bid eszménye, a magyar ember eszménye, az Ember eszménye valósult meg életében és dicsőü­lt meg halálában. Hozzájárulnak a férfiak, mert ő a férfi mindenek között. Hozzájárulnak az öregek. Melancholikus öregségükben őbenne ismerik fel saját el­múlt fiatalságukat. Az ő szívükben kihűlt lobogás őbenne él még, az ő életük­ elher­­vadt virágai az ő dalában illatoznak, az ő ideáljaikat ő tette örökéletű ideálokká. Az ő szavaival hódoltak egyetlen szerelmes­ük­nek, az ő ritmusainak szárnyán repült magasba lelkük az emberiség legmagasabb szféráiba, az ő magyarságában fejeződött ki az ő ma­gyarságuk is. Szép emlék­e az öregeknek, ön­maguk hajdani mivoltának, amely nélküle elhomályosult volna, ő az örökké ragyogó tükre. Hozzájárul a magyar nemzet .Az­­Alföld végtelen horizontja felől, a Dunántúl édes lankáiról , de Erdély virágos rügyeiből, a partium , hepehupás erdőiből, a­­ Felvidék fe­nyői közül, a Délvidék dús búza-osztagjai mellől, még a tengerentúl bányáiból is, min­denünnen jönnek a magyarok, hódolni előtte. Mint nagy, örök szimbólum fényeskedik „az ö alakja a világ minden táján szétszórt magya­rok előtt. Minden magyarok egységének szimbóluma ö. Az ö kultuszában újra egyesül a nemzet, amelyet széttépnek, de ő lélekben újra­­egyesíti széttéphetetlen egységgé. Rá­néznek a magyarok a világ minden tájáról és benne meglátják a­ magyarság osztatlan és oszthatatlan egységét,­­ a szétszórt­­ tagokat egyesítő szív. A magyarság Szent Szive. És hozzájárulnak a világ minden népei. Látják benne az embernek fiát, akiben gyö­nyörűségük telik és akiben felmagasztosítva pillantják meg saját ember­voltukat. Dicső­ség embernek lenni, mikor Petőfi az ember­társ. Hozzájárulnak a világ minden népei: ő az igaz ember, aki élt és meghalt az embe­riségért, a legnagyobb eszményekért, ame­lyekben az ember megdicseítette magát. Hozzájárulnak és ő mindenkinek mond valamit, amivel életét gazdagabbá és szebbé színesíti. A gyermeknek játszi szavakkal víg kacagást csal a szemébe, a fiatalnak buzdító eszméket olt a szívébe, a férfiaknak utat mutat a nagy ideálok felé, az öregeknek visszavarázsolja fiatalságukat. És a minden tájmi felé sereglő magya­roknak hitet és önbizalmat ad és fellebbenti előttük a jobb jövő kárpitját. És a világ népei előtt komoran áll meg, mint a lelkiismeret és azt kérdi tőlük: — Mit adtam én nektek? Mit adott én általam nektek a magyar nemzet? És mit adtatok ti a magyar nemzetnek? Az ebéd alatt is csak Róla volt szó. De már akkor egy kicsit másképpen. _ A Náci bácsi az apjáról beszélt, akit kardosan lá­tott még Pesten. A mellén nemzeti szinti szalag volt átvetve. Borzasztóan illett neki. Aztán hozzátette: — Hanem a fia messze esett tőle. Színész valahol, talán Debrecenben. Mászkál hol ide, hol oda! Nem akar tanulni. Beteg is a sze­gény ... Erre az öregebb diákok megjegyezték, hogy hiszen az apja is csak vándorszínész volt és mégis mi lett belőle! Azután meg, hogy a Csaplár rótisztelendő úr szerint Pe­tőfi Zoltán most éppen azért jött Szegedre, hogy az érettségit hogyan lehetne neki le­tenni? Mert most már igazán akar tanulni! Eddig sem ő maga volt a hibás, hanem a sok vendégség. Amerre csak járt, mindenütt etették és itatták... Mire a Náci bácsi közbe vágott: —­ Ez már igaz! Meg kellene csapni min­den magyart, aki az ilyen gyerekeknek bort ad inni (a fejünket nagyon csóváltuk), hiába is csóváljátok a fejeteket pernahajderek! Meg kellene őket csapni. Agyonitatták ezt a szerencsétlen fiatalembert, csupa hálából! Erre a legszokásasabb nyolcadikos azzal mentette a hálás magyarokat is, hogy hiszen még az elmúlt télen is „rabok“ voltunk és a németek miatt még hazafias vacsorára sem volt szabad a magyarnak Összejönni Hát úgy mutatták meg hazafias szívüket, hogy Petőfi Zoltánt v­itatták! Ránk, kisebbekre, ez a vitatkozás bizony kellemetlenül hatott, mert már előbb is hal­lottunk ilyesmit fel füllel. Dehát nagyon ki­váncsiak voltunk. Ugyan milyen lesz? Ma­gas? Erős! Daliás! Hatalmas hangú . . . Egyszer csak bekiáltott hozzánk a leg­öregebb. . — Már itt van! Éppen akkor lépett be Petőfi Zoltán a kiskapun, szürke ruhában. Közepes termetű, 18—19 éves fiú volt, hamvasszőke hajjal. A szeme is szürkés Csupa szürkeség az egész, a daliásságnak sehol semmi nyoma Még a hangja is szürke, törött. S hozzá még az egyik diák mögöttünk azt suttogta: — Nini! Most is be van,csípve egy­ kicsit. Alighanem úgy is volt, mivel a járása sem volt elég bizonyos és a beszéde is fátyo­los, egy kicsit akadozó. Szóval nyomasztó volt az első hatás. Hanem azért harsányan megéljeneztük. Hanyagul vetette oda felénk: „Köszönöm, fiuk!“ És még néhány szóval lepett meg ben­nünket, de mi a meglepetéstől és tisztelettől némák maradtunk. Mert akkor volt még tisz­telet is a világon. Ezzel azután az öregebbek fogták pártul a híres-neves vendéget, de ő maga nagyon keveset beszélt velük. Az iskoláról meg az érettségiről volt szó... Egyszerre csak fogta a kalapját és minden átmenet nélkül elkö­szönt: — No, szervusz fiuk! Az öregebbek nagy tisztelettel kikisér­­ték. Volt olyan is, aki az utcán is tovább­kísérte. Mink, kisebbek elfelejtettünk éljenezni, de sokáig néztünk utána és nagy szomorú­sággal szótlanul vetettük le a fekete ruhán­kat. A gyerekek pedig, ha hallgatnak, hát nem jót ‘■'Ondóinak. Petőfi Zoltán hamarosan elkövetkezett Szegedről. Azt hiszem, úgy három évre rá hallottam, hogy hosszas szenvedés után tü­dő­­vészben halt meg. Zordon vigasztalás, de jól emlékszem rá, akkor valamelyest mégis megnyugodtam benne, hogy mégsem a nemzet itatta agyon! Petőfi Zoltánról írta: Kenedy Géza Csak egy csipetnyi föl­jegyzés. Nem is valami fontos, talán nem is érdekes, de mégsem akarom magammal elvinni, mivel van benne­m valami kis szentírásbeli ma­­gocska, amiből lehet idővel valami jó is, ha nem buli sziklára vagy nem eszik meg az ég madarai. Petőfi Sándor egyetlen fiát, Zoltánt, én még serdülő gyerekkoromban sziliről-szinte láttam. Valami kicsit beszéltem­ is vele. Hogy eddig nem dicsekedtem el­ vele, annak is csak az az oka, hogy­ ez a rövid találkozás mély szomorúságot hagyott a lelkemben maga után. Ama bizonyos jeles esztendőben, 1967- ben, annak is egyik szép tavaszi napján tör­tént. Akkor én Szegeden a piaristákhoz a negyedik osztályba jártam és vagy féltucat torontáli diáktársamma­l (a fele alsógimna­­zista volt, a fele fölső) Erőskövy Ignác régimódi orvos házában voltam kosztos diák a Nagy Péter-utcában. A gazdánk nagy­­szavu, vidám ember volt, aki az 1848—19. évi szabadságharcban sok szegény sebesült hon­véd keze lábát fűrészelte le, de amúgy igen jólelkű magyar volt, Isten nyugosztalja. Ehhez járult a hazafias esztendő, amikor a szél elfújta a sok csúf kétfejű sast és haza­hozta a rég nem látott magyar nemzeti szí­neket, a szűk nadrágot, a Szózatot, a Him­nuszt, a Kossuth-nótát meg a­­ korteske­­dést. Szóval veszett nagy hazafiak voltunk mindnyájan (még a sváb­ diákok is) és „be­téve”” tudtuk Petőfi hazafias verseit. Egy nap azután az öregebb diákok ez­zel­ jöttek haza az iskolából:­­• No­k­ücskös, ebéd után meglátogat bennünket Petőfi Sándor fia, Petőfi Zoltán! Azután szépen fogadjátok! Hű, a kirilájszumát, ez már valami! Elő azzal a fekete ruhával! Mosdani hamar gye­rekek ! Belemásztunk a diákládába, kirán­gattuk a vasárnapi ünneplőruhát, nagyot köptünk a cipőre és olyan fényesre vikszel­­tük, mint a Salamon balszeme. Nohát jöhet. Talpra magyar! Petőfi emlékessel© Az ünneplés hírei Ma, Szilveszter éjjelén lesz száz eszten­deje, hogy Petőfi Sándor, a magyar Géniusz világhírű halhatatlanja, egy kiskunsági ház­ban megszületett. E nevezetes esemény em­lékére ünnepi mezt öltenek a magyar telkek és mélységes hódolattal járulnak a költő em­lékének pantheonjához. A főváros nagyszabású ünnepségei a Petőf­­i­ Társaság díszközgyűlésével kezdőd­nek, amely délelőtt 11 órakor lesz a Zenemű­vészeti Főiskolán. Délután 4 órakor az újság­írók ünneplik Petőfit az Otthon Körben. A fáklyásmenetet, amelyet éjjelre ter­veztek, a rendőrség délután 11 órára engedé­lyezte és az ifjúság akkor vonul fel a költő földiszített és kivilágított szobrához. Este a 7 órai harangszó után újra megszólalnak a harangok a költő emlékezetére. A színházakban mindenütt, az Operában, Nemzetiben, a Városiban és a magánszínhá­zakban is ünnepi díszelőadások­ lesznek s al­kalmi darabokkal s az előadások előtt a költő verseinek elszavalásával hódolnak Petőfinek. Az ünneplésben részt vesz a nemzeti had­sereg is, amelynek ez estén előadást tartanak a legnemzetibb költőről, aki mint honvéd halt hősi halált. Éjjel a város főbb útvonalait kivilágítják, a magánlakásokat is és katona­zenekarok járják be az utcákat. De nemcsak a főváros, hanem a vidék és a külföld is kiveszi részét az ünneplésből. Mint a Szózat értesül, dr. Ravasz László, a dimamelléki ref. egyházkerület püspöke el­rendelte, hogy a vezetése alá tartozó vala­mennyi egyház holnap szószéki beszédben, il­letve imában emlékezzék m­eg a Petőfi-jubi­­leumról.* Kiskőrös meleg és áhitatos házi ünnepet ül. Irodalmi ünnep lesz a színházteremben, azután megkoszorúzzák Petőfi szobrát s éj­jel 12 órakor, kezdve a helység kivilágítása, harangzúgás és toronyzene mellett a születési évfordulót ünnepük a házban, amelyben Pe­tőfi született. Onnan a község népe, fáklyák­kal és égő gyertyákkal vonul fel a Petőfi­­szoborhoz. A­­ kiskőrösi ünnepeken Szávait Gyula, a Petőfi­ Társaság főtitkára vesz részt. * Kiskunfélegyháza Petőfi Sándor születé­sének százéves évfordulóját fényes ünnepség keretében ünnepli meg, mely ünnepélyen a nemzeti hadsereg is Petőfit, mint a 48-as ma­gyar nemzeti hadsereg őrnagyát fogja ünne­pelni. A Petőfi-szobor bizottság és a Petőfi­­daloskör Szilveszter éjszakáján Petőfinek Se­gesvárról megmentett és Délegyházán felállí­tott szobrát ünnepélyesen kivilágítja, a város összes harangjait meg húzat­ja és a­ szobrot megkoszorúzza. Sopron város közönsége vasárnap dél­után öt órakor a Frankenburg Irodalm Kör és a soproni dalosegyesületek bevonásával a városi polgári iskolán elhelyezett Petőf­ dombormű előtt ünnepséget rendez a nagy költő emlékezetére. Az ünnepség után it Thurner Mihály polgármester rövid beszéd kíséretében megkoszorúzza a domborművet, majd a nemzeti hadsereg egy kürtöse­ elfújja

Next