Szózat, 1923. augusztus (5. évfolyam, 172-196. szám)

1923-08-01 / 172. szám

Ma————«...... Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, J­ózsef 64—­16, kiadóhivatal: J­ózsef 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV­, Városház-utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 12000 kort Egy hónapra.......................... 4000 kor Egyes szám .................. 200 kor, Külföldre egy hónapra............ 8000 kor Wlenben hétköznap egyes pld. 2000 o. K Vasárnap egyes példány.... 2300 o. K­V. ÉVFOLYAM 172. SZÁM SZERDA , BUDAPEST, 1923 AUGUSZTUS 1 A Nemzeti Hitelintézet ügye A Nemzeti Hitelintézet, mint a keresz­tény irányzat egyik legtipikusabb gazdasági alakulása, végigszenvedte mindazt a nehéz­séget és küzdelmet, amelyet a nemzeti ke­resztény irányzat mostanáig át kellett hogy szenvedjen, nagy tervekkel, nagy am­bíciókat indult útnak ez az intézet, de ha­marosan rá kellett jönnie, hogy azoknak út­jában van, akik uralkodnak a magyar pénz­piacon és a gazdasági életben és ezek az ér­dekkörök és hatalmi tényezők minden esz­közt megmozgatnak, hogy a keresztény gaz­dasági előretörést és annak e fontos ténye­zőjét elgáncsolják. Talán lehettek tapaszta­latbeli hiányok is, amelyek nehézzé tették a Nemzeti Hitelintézet útját már az első esz­tendőkben, de egészen bizonyos, hogy sokkal inkább oka volt küzdelmeinek és nehézségei­nek az a rengeteg gáncsvetés baloldalról és az államnak is meglehetősen szűkmarkú tá­mogatása. Nehéz lévén nagyobbrészt keresz­tény kisemberekből nagyobb részvény- és be­téti tőkét összeszedni, természetesen az ál­lam segítségét kellett az intézetnek igénybe­vennie, hogy ha nehezen is, szép és nagy terveit mégis legalább úgy ahogy megvaló­síthassa. Sajnos azonban, az állam nem min­dig volt kellő megértéssel a Nemzeti Hitel­­intézet törekvései és erőfeszítései iránt, míg végre tavaly talált a kormány egy olyan expediens­t, amely úgy ahogy nyugvópontra hozta az intézet problémáját és sorsát. A Pénzintézeti Központ vette át a részvények egy­harmadát és így a relatív részvény­több­séget, amely megoldás ugyan nem keltett semmi örömet a keresztény közvéleményben és gazdasági életben, mert hiszen mindenki ismeri a Pénzintézeti Központ belső struk­túráját és személyi összetételét, mégis az ál­lammal és kormánnyal való összefüggésénél és közintézmény jellegénél fogva megnyu­godott benne. A keresztény közvélemény egy más megoldásra törekedett és pedig a keresz­tény hitelintézetek koncentrációjára. A kor­mány azonban annak idején ezt a megoldást elvetette. A közvélemény békétlen­kedése lassan­ként­ elcsitult abban a gondolatban, hogy hiszen a Pénzintézeti Központ végeredmény­ben a kormánynak kezében levő szerv, tehát minden nem keresztény személyi jellege mellett is a kormány nem fogja engedni a Nemzeti Hitelintézet eredeti hivatásának és jellegének meghamisítását. Most aztán meg­döbbenve vesszük a hiút, hogy a kormány a Pénzintézeti Központ kezében lévő részvény­­blokkot el akarja adatni egy csak most ala­kuló banknak, az úgynevezett Gazdabank­nak. Egy nem keresztény jellegű, de közin­­tézményszerű hitelszerv kezéből átjátszód­i­k a relatív részvény­többség magánkézbe, amelyre már a kormánynak kevésbé lehet in­gerenciája. És ez még magában véve nem volna baj, ha az alakulásban lévő Gazda­­bank garanciát nyújthatna arra, hogy itt a Nemzeti Hitelintézetnek és a keresztény gaz­dasági életnek érdekei meg fognak óvütni. Csakhogy a Gazdabank már egészen más vá­gányokon indul, mint indult annak idején . De igaz is, mit segít a csukott ablak, ha újra csak ki kell nyitni! Más kellene, valami más. Ha az utcára lenné­kelne! Zsongó, szabad ten­der az utca! Persze, a sárba. Jött haza s amint meghallotta a gyűlöletes zajongást, elesett a lépcsőn. Ki tudja, hány nap telik bele, m­íg járni fog. Hány szörnyű nap! Elöntötte a vér­es tehetetlen dühében ököllel belevágott a le­vegőbe. Aztán megcsendesedett és a fáradt­ság nyugalmával nézett körül. Ivott egy korty tejet s eltolta a csészét. Hirtelen minden idegszála, megsajdult. Harsány köhögés hasított bele a levegőbe. A lármakirály! A köhögés, mint valami bűvész jeladása, eléje rajzolta a vénasszony arcát, a sárga, összeaszott arcot, melyben mint száradó, rtt mocsarak csillámlottak a zöldes szemek. Érezte, hogy feszülten figyelni kezd. Sirhat­­nékja támadt. Csak figyelnie ne kellene! Kínlódva hallgatta a zajt, lehunyta a sze­mét és látta, mi történik. Recsegés, ütődés: most tolja ki az öregasszony a karosszéket a folyósóra. Valamit taszigáltak: már kinn van a zsámoly, a zsámolyra majd ráteszi a lábát, hogy kényelmesebben üljön. Sivitó hang szúrt be a levegőbe: — Livia, hozd­ ki a szemüvegemet! Most újságot­ olvas. De azért nem fog ol­vasni. Forgatja majd a lapot, minduntalan felpillant, beszól az ablakon, leszól­ az eme­letről . . . —­ Mamaaa! — hallatszott a földszintről. Aha! Ez a Livia kettő. Most jön egy ne­gyedórás eszmecsere. Megtárgyalják a piaci árakat, a tegnapi vacsorát, a holnapi ebédet, a holnapután­i kirándulást, a máramarosszigeti Nemzeti Hitelintézet és bármennyire is igye­­keznek az utolsó napokban elmosni az igaz­ságot, a valóság az, hogy ebben az alakult bankiban benne van a zsidóság keze mint mozgató erő és lehetséges, hogy benne van, valamelyik nagybanknak a keze is. Mert az a körülmény, hogy Lányi Mórt, az egyik zsidó jellegű nagybank igazgatóját állítot­ták oda az alakuló Gazdabank ügyvezetői, igazgatójául, éppen elég ok arra a gya­­núra és éppen elég ok arra a magunk részéről, hogy megálljt kiáltsunk. És ha sem máilisan meg is cáfolják ezt a Lányi Mór­­féle tervet, azt a körülményt már nem tud­ják megcáfolni, hogy igenis zsidók is moz­gatták a­­Gazdabank ügyét, tehát zsidók tő­kéje és zsidók munkaereje mint lényeges fak­tor szerepel ebben az alakulásban. Ennek a részvényátadásnak nem szabad megtörtén­nie, mert meghamisítása minden körülmé­nyek között annak az eredeti rendeltetésnek, amelyet alapítói és megalkotói a Nemzeti Hitelintézet elé szabtak, s bármennyire igye­keznek a Nemzeti­ Hitelintézet első évének munkáját bizonyos oldalról lekicsinyelni és úgy beállítani a dolgot, mintha ez az intéz­mény csak azóta érne valamit, amióta a Pénzintézeti Központ benne van, azt a tár­gyilagos bírálónak el kell ismernie, hogy en­nek az intézetnek nagyszabású, az egész or­szágra kiterjedő pompás organizációja az első éveknek, az első munkáknak és az első erő­feszítéseknek az eredménye. Ezt a pom­pás szervezetet, amelyhez fogható vidéki hálózattal egyetlen egy budapesti bank sem rendelkezik, átadni egy zsidó érdekeltség­rokonuk vagyoni viszonyait... Megérkezik majd Livia három, Livik négy, nagyok és ki­csinyek... Egyik rész földszintre, másik eme­letre ... Csuhajaja jaj! Fülére szorította a tenyerét s régig­ nyúlt az ágyon. Arra a régi mártírra gondolt, akit fához kötöztek s aztán nyilazni kezdték. Vad gondolatok iramodtak benne. Le kellene hají­tani ezt a szörnyű vén dudát az emeletről! S már látta magát, amint végigrohan a folyó­són, megkapja két kézzel a sovány, eres nya­kat s a visító vénasszonyt átveti a rácson. H aztán libegve nézi az udvar körén az össze­lapult gombolyagot, a csönd elnémult ellen­ségét ... Levette kezét a füléről. Egy percre csönd volt. Be­hallatszott a háziasszony hangja: — Elmegyek, bezárom az ajtót. Valahonnan vidám kutyaugatás csendült. Erre a hangra boldog mosolyba enyhült az arca. Milyen édes, nyugtató ez a hang! Sze­rette volna biztatni a kutyát, ezt az ismeretlen jótevőt, hogy ugasson torka szakadtából. De a nyugalomnak ez a csöpp oázisa hamar elenyé­szett. Három köhögés harsant fel, aztán Líviái kezdett reszkető fejhangon analuulni. Föltápászkodott az ágyban. Homloka verej­­tékes v­olt. Forgatta, a fejét s­zéveteg szemmel nézegette a szobát. Mert nem fordulhat meg ez a szoba a tengelye köz ill, mint a mesében, ahol kacsalábon forog a vár, forog! Egy fordulat kellene, semmi más. Egy fordulat és kész a boldogság. Hirtelen nagyot villám­lott a szeme, s erős A bolond Irta: Takáts István kimerülten ébredt. Alig­ nyitotta ki sze­mét, máris szorongatni kezdte a félelem. Sze­retett volna visszamenes­ülni az álomba. Álmá­ban egy erdei tisztáson élt, kicsi kunyhóban. Néma öreg szolga viselt gondot rá. Szívében panaszosam sírt föl a honvágy, ahogy vissza­gondolt az álombéli ember-nem-járta erdőre. A ház, a szörnyű ház, már érte harsogó éle­tét. A nyitott ablakon, melyet csak függöny védett, minduntalan beloccsantak az emberi lárma szennyes hullámai. Föltápászkodott és fogózkodva, szédelegve ment a mosdóhoz. Kissé rendbehozta magát és vsszatámp­lygott az ágyba. Az orvos azt mondta, pihennie kell. Keserűen mosolygott. Nem is sejti az orvos, mennyire kellene a pi­henés. Pihenni! Ott, a drága, embertelen erdei tisztáson, ott lehetne. Csak ott lehetne. Sehol másutt ezen a világon. A háziasszonya behozta a reggelit. — Csukja be kérem az ablakot. Halálra kí­noz ez az undorító zajongás. — Csak nem akarja a levegőt is elzárni magától, —­ felelt a háziasszony. — Levegőt­­­len szobában feküdni, ki látott már ilyet! Ne törődjön azzal a za­jjal, ne figyeljen rá. Többen laknak ezen az emeleten. Senkit sem bánt a lárma. Kínos mosolygásra gyúródott az arca, mi­kor egyedül­­maradt. Ne figyeljen! Mintha le­hetne nem figyelni. Többen is laknak az emel eben! Hiú, azoknak van hová menekülniük.

Next