Szózat, 1924. augusztus (6. évfolyam, 167-191. szám)
1924-08-01 / 167. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vl. Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—46, kiadóhivatal: József 65—51 Fiókkiadóhivatal: V„ Városház-utca 10. Tel.: 77—84. VI. ÉVFOLYAM 167. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE PÉNTEKI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra................. 40.000 kor. Negyedévre.................... .. 120.000 kor Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szám ára hétköznap : 2000 kor Vasárnap ................ 3000 kor. BUDAPEST, 1924 AUGUSZTUS 1 Emigráns paraziták és a magyar sajtó A magyar közélet sajátságos aberrációi között egyike a legérdekesebbeknek az a jelenség, hogy mennél teljesebbé vált az úgynevezett jogrend és mennél tökéletesebb a konszolidáció, annál több selejtes alak, a bolsevizmusnak és a forradalomnak annál több szereplője kapcsolódik vissza a magyar életbe. Amíg az úgynevezett „fehérterror“időket éltük, egyetlenegy szemétalak sem mert részt kérni magának — nehény kivétellel — a magyar nyilvánosságból, a forradalom szitei, kiszolgálói és élvezői, a bolsevizmus lelki hóhérlegényei, akik tollal és szellemi terrorral szolgálták a kommünt, jobbnak látták külföldre menekülni, ahol leirhatatlan kárt tettek a magyarság tisztességes körében s a magyar állapotokról rajzolt rémképeikkel sokszor egészséges külpolitikai lépéseinkben gáncsoltak el. A szemétemigrációt az egész magyar keresztény közvélemény hazaárulóna tartotta s nem volt ember, aki lehetségesnek tartotta volna, hogy közülök egyetlenegy is haza tehesse a lábát. Csak a zsidóság egyeteme és keresztény szerkesztőségekben elhelyezkedett s kereszténységük miatt kegyelmet élvező cinkosaik dolgoztak titokban, hogy a közvélemény átformálódjon s a kormánynak ne okozzon nehézséget, amikor megérettnek találja az emigráció visszamentését. Ez az időpont most, a szanálás percében következett el. A zsidó sajtó céltudatosan mentegette a határon túlra szorult szemétnép szereplését, a keresztény sajtóban elbújtatott cinkosok hallgatása nem engedte felülkerekedni az egész nemzet tiltakozását, a patkányhad odakinn lemérsékelte hangját, hogy hazacihelődhessen s beilleszkedve a szanált és eltrianonizált közviszonyokba, ott folytassa, ahol 1918 október utolsó napján abbahagyta s egy uj forradalom fejlődését készítse, egyengesse, támogassa. Különösen a sajtó van kitéve a patkányhad visszacsödülésének. A magyar nyelvű sajtóban uj irányok kezdenek kibontakozni, amelyeknek vezérszólama a beletörődés, a trianoni belenyugvás, a szanálás politikájának kiszolgálása, a nacionalizmus megfojtása, a magyarság és zsidóság között való ellentét elsikkasztó®k, a zsidó nemzetiségnek defenzívából offenzívába való lendítése. Ezekkel az irányokkal harcban állunk már több mint egy esztendeje. Ezek a tendenciák a politikai élet harci területén bontakoznak elénk, de ezeken kívül kénytelenek vagyunk a gazdasági életben s a gazdasági életet kiszolgáló szaksajtóban is bizonyos új tendenciák jelentkezését észrevenni, amelyek a tőzsdéről kiszorulófélben lévő parazitizmust gazdasági szaksajtó-parazitizmussá akarják transzformálni. E parazitizmusnak van egykét kimagasló képviselője is, akik a börzén éppen úgy, mint a gazdaságpolitikai szaksajtóban, sőt a napi sajtóban is tanúságot tettek elszántságukról, ötletességükről és terrorra való készségükről. Végeredményben méreteikben és képességeikben nagyobbra sikeredett árbirlapírók, akik beleviszik hadműveleteikbe a revolverzsurnalizálás minden eszközét és egész erkölcsét s állandó vámszedői lesznek a gazdasági életnek. A könnyű zsebelés és haszon konjunktúrájának elmúltával ez a mindenre kész réteg a sajtóra veti magát. Senkire sem közömbös, hogy a gazdasági élet miféle lapok hatása, sőt irányítása alá kerül. Legkevésbé nézheti közömbösen a magyar kormány, amelynek megvannak az eszközei e sajtóparazitizmus letörésére és lehetetlenné tételére akkor, amikor a közgazdasági élet kiszolgálására született szaklapok egymás után szűnnek meg és tűnnek el a nyilvánosság elől. E megjegyzéseinket egy aggasztó szándék teszi aktuálissá. A budapesti bankkörök nem kis aggodalommal beszélik, hogy Békessy-Friedmann Imre, a legerőszakosabb és leglelkiiséneretlenebb álhírlapíró, a kommunista kormányzat „Munka“ című hivatalos kőnyomatos újságjának szerkesztője, bécsi menekültségét megszüntetve, hazajön Budapestre és itt fuzionálva két-három közgazdasági hetilappal, új hetilapot vagy gazdasági napilapot indít. Ha ez a szándék valóra válik, a budapesti gazdasági élet állandó terrorja alá kerül a legerőszakosabb és leges— Ohó, érdekes eset! — vélték az urak egyértelműen s nekikészülődtek, hogy meghallgassák. A prépost még a pápaszemét is megtörölte. A pszichológus azonban fölöttébb komolyan nézett körül, aztán lassan, megfontoltan beszélni kezdett. — Ez a legsajátságosabb lélek, aki valaha is utamba került . . . Tudjátok, hogy mindig igyekeztem nyitva tartani a szememet, mert mi sem tanulságosabb, mint a rendellenességek . . . — Hm, hm! — köhécselt célzatosan a pap. — Jó, jó, — mondta kizökkentve rendes kerékvágásából a pszichológus, aki ezúttal — szokása ellenére — elfogódottnak látszott, — nem akarlak untatni, de valahogy muszáj . . . belejönni . . . ebbe az elbeszélésbe . . . Az urak figyelme meghatványozódott. A prépost elnézést kérően kulcsolta mellére gyűrűs ujjait. — Ismerem legalább tiz év óta, —■ vágott neki a házigazda. — Igenis, tiz éve ... és azóta megszakítás nélkül figyelem . . . Engem ugyanis az első perctől kezdve nyugtalanított, .. . hogy ne mondjam, izgatott . . . mert azt vettem észre, hogy egy lehetetlen pszichológiai feladatot igyekszik megoldani ... Át próbálja festeni a lelkét... ami bizonyára vakmerő vállalkozás . . . — Sokáig nem tudtam a törekvés célját és indítékait, de azt láttam, hogy lihegve, körömszakadtig dolgozik . . . Mint a hangya, amely tízszer lezuhan s tizenegyedszer ismét felkúszik arra az almacsutkára, amelyen keresnivalója van . . — Borzalmas erőfeszítéseket tett. . . Azt hiszem, testi fájdalmakat is okozott magának azzal a szándékával, hogy megszabaduljon saszántabb zsidó álhírlapírónak, akit még a pesti zsidó újságíró társadalom is kivetett magából, aki hadinyereségeken kezdve, a kommunizmus kiszolgálásán keresztül Bécs város közgazdasági életének legveszedelmesebb parazitájává lett s esztendőkig rettegésben tartotta az ottani bankvilágot. Mindenre elszánt, veszedelmes zsidó kalandor, akiben megvan a börzei vigéc szimata, az álhirlapiró szemérmetlensége, a pesti gettócsőcselék erkölcsi hitványsága. Most is lapot szerkeszt Bécsben Die Stunde finnen, amely újság, eltekintve nemzetünk gyalázásától, a Kormányzó úr ellen is a rágalmak egész sorozatát közölte, de csodálatosképen mégsem tiltották ki Magyarországról. Békessy-Friedmann Imrét, az ipszifonosított zsidó kalandort itt lapuló elvbarátai figyelmeztethetnék, hogy még nem hullottak feledésbe a „Munka“ című gyalázatkőnyomatosnál viselt dolgai, még emlékszünk a tanácskormány érdekében kifejtett terrorjára, ismerjük bécsi pőrét, amikor a bécsi sajtó egyik legtiszteletreméltóbb egyénisége álhirlapírónak és hazug fráternek nevezte. Emlékszünk, hogy a per során büszkén jelentette ki, hogy emigráns, akit a magyar fehérterror üldözött ki Magyarországból s végül, hogy osztrák nő gyermeke, aki osztrák állampolgár. Kérdezzük — nem öt —, hanem a tisztességes emberek összességét: mi szüksége van a magyar zsurnalisztikának erre a szemétemberre és elvbarátaira? Ki érzi hiányát, ki nélkülözi, eltekintve néhány hasonló szellemű és erkölcsű elvbarátjától, akikkel a „Munka“ szerkesztését végeztette. És végül kérdezzük a kormányt, hogy akkor, amikor keresztény publicistáknak, az önzetlen keresztény harc munkásainak megtagad minden lapindításra vonatkozó engedélyt, micsoda jogcímen jut egy ilyen nemzetgyalázó zsidó szélhámos lapengedélyhez, nyilvánossághoz és irányító hatalomhoz. Szeretnénk hinni, hogy a kormány sajtópolitikája sem vállalja ezt az alakot, mert hiszen végül is a kormánynak sem lehet közömbös, hogy újságírás ésujságalapítás címén mi történik ebben a szerencsétlen agyonszanált, eltkanonizált országban, Hát énjétől s föltornássza magát egy magasabbrendü élet polcára . . . Olykor-olykor réveteg fények gyulladtak szemében, a homloka elviselt, roskatag falnak tetszett, amelyen idő előtt kiütköztek a megoldhatatlan gondok láncvonalai. Mondhatom, voltak időszakok, amikor mármár őrültnek tartottam . . . S ma? Ma az a nézetem, hogy ő a világ legboldogabb embere... — Csodálkoztok? — fordult barátaihoz s izgatottságában egész felhőgomolyagot szitt szivarja füstjéből. Azt hiszem, van jogotok csodálkozni, mert hallottátok-e már vagy egyszer, hogy valaki beleszeressen egy másik embernek a . . . múltjába? Mert az én emberemnek ez a titka! — Igeis, ez az ő titka, — erősítette, amikor, ■látta társam a kétkedés jeleit, — s ez könnyen érthető. Benne voltak képességek . . . ő fölismerte, hogy az, amije van, kevés ahhoz, amire vágyik, hozzászerzett hát a sajátjához annyit, amennyi kellett. Kisajátított magának egy idegen területet, hódító lett, szerző s ez ugyan fáradtságos, bár gyümölcsös mesterség . . . — Nangy,szabású ember, akármit gondoljatok magatokban, ... én állítom . . . Persze, ahogy mondani szokás, szív kell az ilyesmihez... kiszedni, kiszívni másból azt, ami értékes . . . S azután feldolgozni, a magunkévá tenni, úgy, hogy a régi lelkiségünk lehetőleg ugyanakkor elpárologjon . . . Ha erre gondolok, sokszor az jut eszembe, hogy igaz a vampír-rege ... a vérrel táplálkozás dajkameséje . . . Az én emberem is valahogyan fölitta magába a más lelkét és i más lett . . . — A más lelkét? — szólt közbe elsősorban a prépost. —■ De kiét? — A feleségnét, — sietett a válasszal a kérdezett — Akkor nősült, amikor megismertem. A múlt írta: Telegdy Jenő Öten ültek a tágas, kényelmes pipázóban: A házigazda és barátai. A szokásos heti vita folyt közöttük, amelyben csak négyen vettek részt. A leghevesebben mindenesetre a pápaszemes prépost, aki üvege mögül állandóan a vele szemközt ülő, hallgatag ötödiket figyelte, egy sovány, szőke urat, akit a vendégek egyike sem ismert s akiben a prépost ennek következtében végre egy szövetségest sejthetett. — Gazság, gazság — ismételgette a vita hevében nekipirultan. — Isten ellen való vétek volna, valamit, ami természettől piros, kékre festeni... Várakozólag nézett a szőke árra, aki azonban határozottan fanyarul viszonozta tekintettét, órájára pillantott s felállt. Most látszott, milyen feltűnően magas termetű.De volt benne valami természetes törékenység, amia rideg benyomást enyhítette s oly szórakozottanbucsuzott, hogy nem lehetett * * rá neheztelni. Mégis, mikor kiment, mintha egy hosszú, nyugtalanító kérdőjel távozott volna, a kis társaság kíváncsian várt magyarázatot a házigazdától. A csalódott prépost még haragudott is. — Ugyan ki volt ez a furcsa ember! A házigazda híres pszichológus volt, aki ezen a réven sokféle, különös összeköttetést tartott fenn. — Őszintén megvallva, — mondta most _hu- szódozva, — engem is meglepett, hogy ma idejött !. . . A haláleset óta szerfelett Titkán látom . . .