Szózat, 1924. augusztus (6. évfolyam, 167-191. szám)

1924-08-01 / 167. szám

­ Somlay Elemért a francia zsűri szándékos „tévedéssel“ ütötte el az olimpiai pentatlon világbajnokságától T Újabb adatok a kardvívómérkőzések bíráinak pártos bíráskodására A pentatlont törölték a jövő olimpiádok programmjáról Sztankovits Szilárd: „A kihirdetett olimpiai eredményeken nem lehet változtatni“ A Szózat Parisba küldött munkatársának repülőpostán érkezett jelentése IT Paris, július 26. • Ismét szegényebbek lettünk egy reménységgel. A magyar sport utolsó ittlevő bajnokképviselője is el­bukott­. A szomorú sort Whereczky Ferenc kerékpáros bajnokunk zárta be. Csak az vigasztalhat bennünket, hogy nemes versenyben, férfias küzdelemben maradt alul. Már­pedig a hollandus Normalodtól, aki a vi­lágbajnokság egyik favoritja, kerék­távolsággal ki­kapni nem szégyen. Grimm János, a másik magyar kiküldött, szerencsésebb volt. Nem voltak világhírű ellenfelei s szívós kitartással, nagy győzni akarással megnyerte­­két előfutamát, mellyel bekerült a közép­döntőbe. Ha vasárnap is jól üt ki rá nézve a sorsolás, bár már csak a világ 16 legjobb kerékpárosa remél­heti, hogy megszerzi az olimpiai győztes cím­et és di­csőséget, nem lehetetlen, hogy az első hat között lesz. De ne építsünk légvárakat! Mi, szegény magyarok, a szerencsétől már semmit sem várhatunk. Az olim­piai játékok kéthónapos eseményei is megmutatták, hogy a magyar csak a saját erejében bízhatik. Ezeresztendős sors­ ra délután együtt mentem ki a pályára R. Pet­­tersennel, az Idrodsbladet d­ivű svéd lap tudósítójá­val. Még az úszóversenyeken ismerkedtünk meg. Rö­videsen a magyarok szereplésére fordítottuk a szót. — Én csak csodálni tudom önöket — mondta hosz­­szasan elgondolkozva. — Ha más nemzetet üldözne úgy a belszerencse, kétségbeesne, önök küzdenek to­vább. — Ez a sorsunk ezer esztendeje — szaladt ki a számon. — Tudom. A magyarokra a göteborgi kis olim­piádon lettem figyelmes. Ott láttam az önök Varga Béláját, Somfay Elemérjét, Gáspár Jenőjét, Kehrling Béláját. Látja, még a nevüket is tudom. A múlt hé­ten elolvastam Magyarország történelmét. Kész tra­gédia. De abban azt is csodáltam, hogy bármint for­dult is az életük és sorsuk kockája, megmaradtak azoknak, akik voltak. Leírja, amit mondok? — szólt mosolyogva, amikor meglátta, hogy az olimpiai Pro­gramm szélére gyorsírással jegyezgetek. — Le — válaszoltam — hadd olvassák el otthon Csonka-Magyarországon, hogy a sokaktól még ma is lenézett magyar atléták milyen babérokat szereztek. — Higgye el, kedves kollégám — folytatta meg­győződéssel —, az ilyen magamfajta érdektelen ba­rátok érnek legtöbbet. Földrajzilag óriási távolságok vannak köztük, de a sport megismertetett bennün­ket egymással, őszintén megvallom, 1914 júniusáig, amikor a mi atlétáink Budapesten csak 7:6 arány­ban tudták legyőzni a magyarokat, mondom, a nagy­­háború közvetlen küszöbéig, azt sem tudtam, hogy van Magyarország. Velem együtt minden svéd azt hitte, hogy arra lent a Balkánon Ausztria és Orosz­ország az úr. De ha most eljönne az én hazámba , azt mondaná, hogy magyar újságíró, mindenki szívesen köszöntené. Somfay Elemért tudatosan nyomták el (Németül beszélgettünk, de azt a szót: magyar olyan komolyan és kedves szájcsucsorítással ejtette ki a mi nyelvünkön, hogy alig győztem betelni vele.) — A felületesek nem tudják megbecsülni a sport nemzetközi vonatkozásait. Például itt vannak a fin­nek. Maroknyi, alig néhány milliónyi nép, de atléta­óriásai révén mindenütt­­ merik. Nem hiszem, hogy volna az öt világrészen magát műveltnek tartó em­ber, aki nem tudja, hogy Varmni, Iiu­xda, Antilla, Taypala, Saar­ista s a többi világbajnok finn. A sport­­győzelmek állandó olvasása és hallása először fel­kelti az érdeklődést, azután a tiszteletet. A félelem­­nélküli tiszteletet pedig már csak hajszál választja el a baráti érzéstől. Az önök sportolói is sok ilyen tisztelő baráttal ajándékozták meg a hazájukat. Ha két nép között megvan ez a lelki kapocs, észrevét­lenül fejlődik ki a tömegek kölcsönös vonzalma, aminek a következményei kiszámíthatatlanok. De már igen elkalandoztam. Azzal kezdtem, hogy önö­ket üldözi a szerencse. Különös figyelemmel kísér­lem­ a magyarok itteni szereplését. A labdarúgásban érte őket az első meg­lepetés. Nem kutatom az okát. El­é­g, ha azt mondom, hogy a világbajnokság l­eg­jogosabb favoritjának em­legette őket a világsajtó. Kikaptak egy igazán sötét csapattól. A vívóinknak és birkózóinknak a világ­­klasszist felülmúló tehetsége és lelkesedése nem volt elég a balszerencse legyűrésére. Nevetnem kell ha arra gondolok, hogy Varga Béláinak a hatodik hellyel, Keresztes Lajosnak a másodikkal kellett megelé­gednie. Az atléták közül csak Somfaiit említem. Hát kell annál nagyobb balszerencse, amikor egy elismert sprinternek 23.8 mp-t mérnek 200 m-enl! Pedig ettől függött a világbajnoksága. Itt egy kis — talán szán­dékos — tévedés képében jelent meg a magyar bal­­szerencse. Azonnali óvással, vagy botránycsinálással lehetett volna segíteni, de az önök vezetői urak a szó nemes értelmében. Férfias becsületességük nem gya­nakodik még ott sem, ahol alapos oka volna. — Hát kolleiga úr azt hiszi — kérdeztem, — hogy Somlayt tudatosan nyomták el. — Pozitívumot nem tudok, de a jelek arra val­lanak. Ellenben­ a kardvívásban már pozitív adatok­kal szolgálhatok. Pósta Sándor megfordítja a sors kerekét Mint teljesen érdektelen szemlélő — svéd ver­senyző nem szerepelt a magyarokkal szemben — nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy Postának, Sehenkerne­k, Berthynek és a többi magyarnak leg­alább hat-hét tiszta lasst kellett beadnia, amire a zsűri elismert — négyet. Láttam, hogy ezt a handi­­capet a vivőik is érezték, de tűrték szó nélkül. Soha életemben nem felejtem el a Posta—Due­rez asszót, amely eldöntötte a­ világbajnokság sorsát. Akkor már minden a feje tetején állt. A zsűri megzavarodott az olaszok viselkedése és kizárása miatt. A magyar és francia bajnok­­küzdelméből csak a francia­ kerülhe­tett ki győztesként. A­ nézőknek, versenyzőknek, sőt még a zsűrinek is ez­ volt a meggyőződése. Csak dr. Posta Sándor merte megfordítani a sors kerekét. Fi­gyeltem az asszót, amikor kiállt Duerettel szemben. Még mielőtt összekoccant volna a kardjuk, biztosan tudtam, hogy Posta győz. A franciák szemefényét még senki sem verte meg 0:4-re, csak a magyarok világbajnoka. Elhallgatott. A villamos már a Rue de Paris-n nyargalt velünk. Amikor Bois de Vincemnesben a kerékpár­pálya közelében leszálltunk, csendesen hozzátette: — Jól mondta az imént kedves kollégám, hogy ezer esztendeje küzdés a magyar sorsa. Most már értem. Az az ezer esztendő termelte ki a Posta Sándorokat. Beszélgetés Sztankovits Szilárddal Bent a pályán Sztankovits Szilárddal, a Magyar Atlétikai Szövetség elnökével találkoztam össze. El­mondtam neki, hogy Budapestről nyert értesüléseim szerint otthon a MASz ülést tartott, melyen Molnár Dezső indítványára érdekes határozatot hoztak. Esze­rint hazulról utasítják az itt levő Magyar Olimpiai Bizottságot, hogy semmisíttesse meg Somfay máso­dik helyét az ötösversenyben (pentatlon) s hasson oda, hogy Somfay legyen a világbajnok a finn Lehtomon helyett. — Most hetek múltán már semmit sem csinál­­hatunk — válaszolta csodálkozva Sztemk­ovits. — Az eredményt kihirdették, akkor nem protest­áltunk ellene. Most már lehetetlen rajta változtatni. Ezután még sok érdekes eseményt tudtam meg a MASz elnökétől. A klasszikusnak nevezett pentat­lont, tehát azt, amelyben Somfay második lett, tö­rölték az olimpiai versenyek sorából. A­­kérdés felett hosszas vita indult meg *pro és kontra, aminek az lett a vége, hogy a szavazás három szótöbbséggel a pentagon ellen döntött. Annál különösebb, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség a méltán emberkínzásnak minősíthető de­­katlont (tízes verseny) meghagyta, csak elrendelte, hogy a versenyt két egymást követő nap délelőttjén kell megrendezni. A Nemzetközi Úszó Szövetségben is nagy dolgok történtek. A Szövetség átlátta, hogy a német úszók nélkül nem reálisak a világbajnoki ver­senyek. Bár magán az ülésen egyetlen egy szó sem esett a németekről, mégis mindenki tudta, hogy az a határozat, mely szerint a NUSz egy év alatt felszó­lít­ja a belépésre azokat az államokat, melyek jelen­leg nem tagjai,­csak a németekre vonatkozhatik. (Em­lítésre érdemes, hogy a határozat ellen csak az ango­lok és kanadaiak tiltakoztak.) Kifütyülik a zenét Közben­­bent a pályán kezdett mozgalmas lenni az élet. A versenyzők gyülekeztek s nézték az eget A kerékpárosnak az eső a legnagyobb ellensége, mert a síkos pályán életveszélyes a gyors hajtás. A pályát övező fák koronáját tépázta a hideg szél s az eső a levegőben lógott. Amíg a rendezőség tanakodott, tőlünk jobbra rá­zendített a zenekar valami ismeretlen remekműre. Alig játszott fél percig, az 5—6000 főnyi közönség ék­telen fütyülésbe kezdett. Elnyomta a zenét, melynél hamisabban készakarva sem lehetne kínozni a hall­gatóságot. Az 1000 m. kerékpározás selejtező futamai gyorsan peregtek le. Mi Sztankovitscsal a két ma­gyart lestük. Grimm a 8-ik, Uhereczky a 9-ik fu­tamba került. Grimm kikapott ugyan az olasz De Martinitól, de fölényesen verte a csehek kese-pisze Cervinkáját s ezzel nem esett ki a további verseny­ből. Uhereczkynek, a magyar bajnoknak nem volt szerencséje. A hollandul Melier és a svájci Mermillod a harmadik helyre szorította. Pettersen barátomra néztem s megértettük egymást. íme a magyarok sze­rencséje! Az eső lassan szitálni kezdett, mire a versenyeket megszakították. Jó félóra múlva bújt élő 4—4 belga és hollandus kerékpáros. A majdnem elipszis alakú, 300 méteres pálya egyenes oldalának közepén egy­másnak átellenesen, de arccal egy irányba állttak fel. Külön a belgák, külön a hollandusok. 250 m. válasz­totta el őket. A szerbek gyáván viselkedtek a kerékpáros vadászversenyben A bíró elsütötte a pisztolyát, mire a nyolc ember elkezdte zavarni egymást. Helyesebben a hollandu­sok a belgákat, 4000 métert kellett megtennniö­k. Az a csapat győz, melynek három (nem négy!) tagja előbb kerekezi be a távolságot. A belgák bizonyultak jobbnak. Ezt nevezik vadászversenynek. Az előfuta­mok során az olaszok ellen a szerbek nem mertek kiállni, a svájciak lelépték a cseheket, a lengyelek a­­letteket, de az angolok már nehéz munkát adtak a franciáiknak, akik alig 10 méterre­ verték meg ellen­feleikeit.. A középfutamokban Belgium 5 p. 12.2 mp.­­cel győzte le a lengyeleket (5 p. 17.2 mp.), Francia­­ország (5 p. 14.1 mp.), a svájciakat (5 p. 22.1 mp.), míg az olaszok ellenfél nélkül 5 p. 13.4 mp. feltűnő jó eredménnyel kerültek be a döntőbe. A nap utolsó versenye a tandem előfutamai vol­tak. Magyarul páros, vagy kettős versenynek neve­zik, mert a kerékpáron két ülés van egymás után, két versenyző számára. Ebben a számban magyar is indult, de nem mertünk reménykedni. Uhereczkynek és Grimmnek a hollandusok világbajnoka, Peelers és báró Van Drakenstain volt­­az ellenfele. A magyar fiúk gyönyörűen tartották magukat. Látszott rajtuk, hogy „mindent kiadtak“ magukból. A hollandusok 11.4 mp. alatt tették meg a 2000 m. utolsó 200 m.-t s a mieink csak egy géphosszal­ ma­radtak el tőlük. Kör­ül­belül 11.6 mp. tehetett az ide­jük, melynél jobbat magyar versenyző még nem ért el. De hasztalan volt minden, kiestek. Csomagolhat­nánk, ha Grimm az egyéni versenyben nem került volna be a középfutamba. Várjon mit hoz a ho­lnap? Nem merünk hinni Grimm szerencséjében... W. Herbsat Géza /K­it társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi és fajvédelmi folyóirat Főszerkesztő: Altenburger Gyula Felelős szerk.: F. Papp Zoltán Megjelenik minden hó elején 3­ oldal terjedelemben Előfizetési ára: negyedévre 13.000 K KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, 111, ZSIGMOND UTCA 36. SZ. 1924 AUGUSZTUS 1 PÉNTEK

Next