Szózat, 1925. április (7. évfolyam, 74-97. szám)
1925-04-12 / 83. szám
1925 ÁPRILIS 12 VASÁRMAI 1 Magyar társulataink Királyi Magyar Természettudományi Társulat II. 1841 május 28-án született meg a Magyar Természettudományi Társulat egy nemesveretű magyar úr, tudós és orvos eleven életképes ötletéből Több emberöltő vállán nőtt naggyá ez a kitűnő intézmény, miközben máig eljutott. A nusztrumok, a decenniumok, jubileumok során, áradásán át gázolta a magyar természettudomány világosságát terjesztgetve. És közben az életnek azt a csodáját produkálta, amire csak társaság, intézmény képes, egyén nem tudhatja azt, a tűnő évekkel együtt fiatalodott, együtt nőttek erői, élesedett érzékenysége, megsokszorozódott munkaereje. Kidőltek mellőle nemzedékek, melyek maradandó részüket, életük eredményeit a társulat munkaképessége javára tőkésítették. A múlt század gazdag, sokat dolgozó, lankadatlan nemzedékének boldog és okos örököse a természettudományok magyar társulata, amely örökségét pompásan értékesíti, kulturális latifundiummá fejleszti. Az 1885. évi országos kiállítás alkalmára az akkor negyvennégyéves társulat ismertető füzeteket osztogatott a kiállítás közönsége közt. ..A Királyi Magyar Természettudományi Társulat életének fonala — kezdi a bevezető szót a kis füzet — hazánk történetének oly korszakába nyúlik vissza, melytől a jelent hatalmas események választják el.“ Ez a lapidáris mondat most, 1925-ben milyen miagy jelentéstöblettel kínálkozik újra a Társulat exisztenciáját jellemezni kivánó gondolatsor élére. Mert életfonalát 1885 óta még hatalmasabbpárkák fenyegették. A világháború nyomában Európaszerte járó sorvadás minden közintézményünket, tudós alakulásunkat kikezdte. Egyre-másra tűnt el a tudományos dolgozó elől a papír, a tinta, majd bezárult a tudomány előtt az életfenntartó, közlékeny nyilvánosság, majd elárvult az íróasztal ■is. Legtöbb tudományos társaságunk teljesen tönkrement, elszegényedett. A Természettudományi Társulat diadalmasan állotta ki ezt a nagy krízist és erőinek teljében került ki a háború betegszobájából újra a béke szabad levegőjére. A társaság élt és noha csökkentett erővel dolgozott, neki nagyobb bajokat még a viszonyok szerencsétlen alakulása sem okozott. Ámbár — mint az 1922. évi titkári jelentés mondja — Társulatunnk nem minden érzékszerve és idegpályája működhetik kifogástalanul. Az eddig nem is képzelt nagy drágaság narkotikuma leküzdhetetlen bénító erejével megzavarta és több tekintetben alább szállította társulatunk egészséges, de a mostani nehéz viszonyok következtében elbódult szervezetének működését. Társulatunk félnarkózisban levő szervezethez hasonlít, mely minden hatásra pontosan, bár lassabban és kisebb mérőben reagál, de érzi, hogy ha, a narkotikum hatásától meg nem szabadítják, elalél. A krízist a társulat oly eredménnyel élte túl, mely természettudományi műveltségünk felsőbbségét bizonyítja. A világháború kitörésekor (1914-ben) 10274 tagja volt a Természettudományi Társulatnak és folyóirata 11000 példányban jelent meg s a nagy levonulás után, 1022-ben a titkári jelentés már 21111 tagról számol be, míg a közlöny példányszáma 17 ezerre emelkedett. Egyetlen más társaságunk sem tud ehhez hasonlót felmutatni. Nemcsak a számok viszonyainkhoz valóban gigantikus arányában, hanem a gyarapodás fényében sem. A világháború után tízezerről huszonegyezerre emelkedett a társulat taglétszáma Hogy a társulat ennyire gyökeret vert a magyar műveltség talajában és arra most már kiapadhatatlan termést hullat, annak bizonyára fő oka a XIX. század természettudományos gondolkodása volt. Ez azonban nem ad maradék nélkül való magyarázatot. A felgyülemlő érdeklődést az alakulás vezethette volna egész rossz irányba, vagy teljesen kiszáríthatta, semmivé is tehette volna. Nem egyszerre, első gondolattal a prima-optima elveivel talált rá fejlődése útjára. Bugát Pál, aki az 1841. évi Orvosok és Természetvizsgálók ülésére összesereglett társai közt a „Magyar Természettudományi Társulat“ megalakítása céljából ívet körözött, még más célokat tűzött fogékony akaratú társai elé. Régi világok halála Irta: Kilián Zoltán Húsz hadi ember jött törött karddal legelöl. Síposok, siratok, szolgák, urak és papok következtek utánuk, majd a halott király úr teste. Bulád fia Dénes a János egyháza sarkán állt. Izmaeliták közé keveredett valahogyan a tömegben. Hidegen nézték ezek a magyarok gyászmenetét és annak a pénznek az értékét lecsürgették egymás közt, amibe a király temetése került. Mindent megfigyeltek és mindennek az árát tudták, csak a királyról nem volt egyetlen szavuk sem. Szemükben nem volt sem szomorúság, sem öröm. Buládha Dénes, Tamás úr fegyveres embere nem tudott sokat a világ nagy dolgaiból. Urától hallotta, hogy háromszáz esztendeig ez a nemzetség adott királyt az országnak. Elbúsult ezen s nem értette meg sehogy, sem, hogy az ilyen hatalmas, nagy, urak élete is elfogyhat, mint a mécses világa. Most ismét siratok jöttek és Bálád fia Dénes megismerte köztük Bölcsüt, az öreg pogányt. Bekiáltott neki a menetbe. Bölcsü megismerte Dénes szavát és odajött hozzá. — Szomorú napon látlak megint, Dénes , fiam! — mondta aprókat bólogatóan. — Itts van az urad is? — Itt, Bölcsü. A nádorispán mellett megy. Bölcsü tekintete elsuhant az emberek feje fölött. — Tudod-e, fiam, hogy sírt a nádorispánál. Úgy zokogott, mint az ölbeli gyerek. Budaidna Dénes áttette kardját amásik kezébe. Rátámaszkodott. — Majd lesz új király! —■, szólt vigasztalóan. Az öreg pogány csak nézett valahova , messze. — Magyar már soha, többet! — súgta a Dénes ■ szavára. És könny gurult végig a szakállán. Az izraeliták elcsodálkoztak a könnyen. — Szolga vagy te, jó ember? — kérdezte valamelyikük. — Csak a magam szolgája, izraelita! — felelte Bölcsy. — Miért kérded? — Azt hittük, gazdádat siratod. Bőkezű, gazdag gazdádat. — Én a szegény gazdámért is tudok könynyezni, ha a te fajtád némi is könnyezik sem a szegényért, sem a királyért! így kiáltott az öreg ,és haraggal fordult el az idegentől. Kiáltozására azonban felfigyelt a még mindig özönlő tömeg. — Mi az? Ki bántja az öreget? kérdezték többen és köréjük sereglettek. Bölcsy mondott valamit. Az emberek azonban nem értették meg a lárma miatt a szavát, közben újabb nép ért oda hozzájuk, akik csak a menet, megtorpanását látták s a sarok felé állók köré gyűrűződtek. Bulád fia Dénest meglökte valaki. Haragosan taszított magán egyet, a vitéz. Három vagy négy ember megdőlt Dénes mérges megmozdulásától, a tömeg átvette a hullámzást, végigszaladt rajtuk a mozgás és visszacsapódott. Mindenki előre mozdult annak a helynek az irányába, ahol Bulád fia Dénes. Bölcsü, meg az izraeliták álltak. Elszorult előlük a levegő. Bulád fia Dénes kirántotta a kardját, hogy helyet teremtsen vele magának. Együgyű szándék volt embersikrtben kardoskodni, Bulád ha Dénes azonban együgyű módon cselekedett eddig mindig és soha nem vallotta meg ennek a kárát, mert erős volt és bizakodó mindig a maga dolgaiban. Fent, az emberek feje fölött bizonytalankodott tehát Bulád fia Dénes kardja. Az efaibergyűrű szélén meglátta valaki. Felkiáltott: — Ott vannak a király úr megölői! Százan meg százan ismételték ezt a kiáltást, és mindenki megindult rá, előre. Bulád fia Dénes, Bölcsü, meg az izmaeliták, csoportja a János egyháza falának szorult. Az előttük állókhoz eljutott már a tüzelő kiáltás hátulról: — Ott vannak a király úr megölői! Az izmaeliták halottszínűre váltak erre. Valaki közülük pénzt szórt a tömegbe, hogy rés támadjon körülöttük. A többi ijedtében szintén szórni kezdte a pénzt s a kés, hedt, vékony dénárok hulltak minden irányban az emberek fejére szanaszét. Kis tér támadt a kapkodásra, elegendő, hogy János egyháza kapujához jussanak a falhoz szorítottak. Besurrantak az izmaeliták és utánuk beugrott az agyonnyomással fenyegető tömeg elől Bulád fia Dénes, Bölcsü, meg egypár ember még a közelükben. Az izmaeliták becsapták az ajtót. Rá emelték a keresztvasat és hátraszaladtak a papokhoz, hogy menedéket kérjenek tőlük. Tétován, értetlenül álltak a templom hajójában a velük bekerült magyarok. Odakint felhördültek a templomas tó becsapódására a pénzt kapkodók. Verdesni kezdték a nagy szárnyakat s az ütések hangja visszhangozva zuhogott befelé. Más kinttevők viszont a János egyháza papjainak kapuja' hoz jutottak, hogy a sekrestye felől jussanak] be az egyházba. Ezek elől azonban még ide- jóban bezárta a sekrestye ajtaját a" megrémült " sekrestyés. János egyházában voltak ’tehát, zárva az izmaeliták és néhányan, magyarok. Kint mindenhová elszállt már a híre annak, hogy János egyházában vannak a király gyilkosai s a hír eljutott fel a koporsóiig is. Abban a koporsóban feküdt fiaitalon, fehéren, háromszáz gyönyörű magyar esztendő befejezője. Finom ajka körül kisimultak már a belefáradás keserű redői és akik ott álltak szomorúan, vagy szomorúságot tettetve előtte, különös gondolatokkal nézték őt és nézték egymást. Mesékbe vesző régi nagy eredet, csodálatos erő, sok-sok király tűnt fel előttük, és akik a halottal egy régi világból eredőnek tudták magukat, keservesen zokogtak. De Eszméket a tanodák szűk falai közül az élet tág mezejére trágát célja absztrakt természetű volt és oly széles kört ölelt fel, hogy bámulnunk kell azt a merészséget, mely ezzel a rengeteg feladattal bírókra akart kelni. Hazánkat természettudományilag megismerni, annak számtalan, még rejtve levő kincseit fölfedezni, honosainkat s a külföldieket azokra figyelmeztetni s így a nemzeti iparnak új mezőket tárni fel; a külföldön már delelő pontjukra eljutott természettudományokat honunkba átültetni s azokat a tanodák szűk falai közül az élet tág mezejére átvinni s így az eszmének életet, léteit adni; a polgári közéletbe közvetlenül befolyó ipar- és gazdasági egyesületeknek segédkezet nyújtani; a népi és tudományos nevelésre közvetve befolyóan, honunkban a természettudományokat — amennyire csak lehetséges — terjeszteni. Ez a feladvány farülei — mint a Társulat egyik névtelen életírója mondja, — oly munkakörnek szabja meg határait, hogy ahhoz vagy egy Smithsonian Institution kincse, vagy egy nagy nemzet egész intelligenciáját felölelő egyesület volna szükséges. A Smithsonian Institution kincséhez ame- rikai krézusok tömérdek dollárja adta meg azalapot. A mi mecénásaink pangó gazdaságii viszonyaink között legfeljebb a példaadó szere-pét játszhatták, a nemzet értelmiségének összefogása hozta meg a társulat létét. Anyagi gondok, pár száz főből álló sereg, a politika életbevágó primer fontossága. 1849 után nyomasztó súlya vonalazták a társulat műkö-désének területét. A társulat mégis nagyokra tört. Természettudományi Múzeumot kezdett szervezni. Pár év után feladatával formális csődbe jutott, 1856-ban a gyűjteményeket átadta a Nemzeti Múzeumnak, a bútorokat ellicitálták. Akik a bukásban nem vesztették kedvüket, az ekkortájt békába vert Akadémia, szerepét vették át 10—12 éven át, a termesztő,ttudoni árnnyal! foglalkozók mintegy viccakadémiát alkottak. Már huszonötesztendős volt és első jubileumát ülte meg a Természettudományi Társulat, mikor mai munkakörét, a tudományok népszerűsítését, annak kapcsán, hogy az Akadémiát visszaadták rendeltetésének megtalálja. Négyszázezer hősét Természettudományi Közlöny A közlöny ötvenhat évfolyama közel kétezerötszáz ívet tesz ki. A tagok száma a közlöny megindulása óta mintegy négyszázezerre tehető. Ha tehát azt tesszük fel, hogy egyenként és évenként egy-egy kötetet kaptak, a közlöny ötvenhat kötete közel négyszázezer példányban terjedt, és hazánkban, 1872-ban indította meg könyvkiadóváladlatát. A társulat háromnegyedszázados jubileumi máig 1917-ben 89 kötetről számol be a titkári jelentés. A 89 kötet 2350 ív. A kötetek átlagos példányszáma 2000—-3000 volt és javarészt elfogytak. Ez azt jelenti, hogy a könyvkiadó vállalat kiadványai legalább 170.000 példányban vannak ott a magyar intelligencia könyvespolcán. A monográfiák és egyéb kiadványok száz- negyvenöt kötete pedig 2732 nyomtatott ív volt a harmadik jubileum alkalmából. A szerzők sorában Darwintól Reclusig, Lubbocktól Poincaré-ig minden név ragyog. Johnston elmagyarázza, „Hogy nő a vetés,“ Hewits a „Patak életét“ és a „Hegyek történetét“ tanítja. Harvard egy, a kellemetlenségei ellenére is elhanyagolt szomszédunk, a Házilégy életét rajzolja meg. Cotta geológiája, Soddy rádiuma, Helmholtz, Keller, Tyndall és Darwin és Brehm főművei mellett a legkitűnőbb magyar természettudósok is kötetekkel szerepelnek. Herman Ottó a magyar halászatot, a magyar nép arcát és az északi madárhegyek világát eleveníti meg belletrisztikainál nagyobb művészettel, mert pontosabb modellírozásra