Szózat, 1925. november (7. évfolyam, 247-271. szám)

1925-11-01 / 247. szám

1925. november 1. vasárnap Világostól Trianonig Pethő Sándor könyve Iris. vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre Vannak borok — nem mindig a tüzükkel és szesztartalmukkal kitűnők — amelyekről azt szokás mondani: itatják magukat. Pethő Sándor könyve „Világostól Trianonig“ — olvastatja magát. Vérbeli publicista műve e könyv, akinek kisujjában van az események összefoglalásának, csoportosításának, reflektorokkal való bevilágításának s az előadónak művészi készsége s aki amellett a magyar históriában, annak útvesztőiben is, talán legjáratosabb újságírója csonka országunknak. Történelmi távlatérzéke szinte páratlan a magyar újságírásban, könnyen és biztosan tájékozódik a nagy és kis események zűrzavarában. A publicisztikán túlmenő történelmi feladatot, melyet könyvében maga elé tűzött, mégsem tudta igazán megoldani, mert ehez hiányzott a kellő belső tárgyilagossága és az ítéletnek az a rendkívüli biztossága, mely éppen a tegnap történelmének összefoglalásánál, az élmény vagy félig élmény helyes történelmi beállításánál elengedhetetlen föltétele a teljes sikernek. A feladat amúgy is majdnem megoldhatatlanul nehéz, vagy publicista valaki, úszik a maga egyéni módján az élet vizein, hullámhegyre fel, hullámvölgybe le, az események forgatagát, a szereplők személyét a maga egyéni vagy pártszemszögéből figyeli, többet néz előre, mint hátra, a „kellene“ jobban érdekli, mint a „volt“, vagy történetíró aki egészen ki tudja szakítani magát az eseményekből s minden erejét, még szenvedélyét is a „hogyan volt“ keresésébe önti. A publicista aktív politikus, Pethő Sándortól tehát nem lehet rossz néven venni, hogy a ma és a tegnap történetének írásánál a benne élő publicistát nem tudta könnyűszerrel bicska módjára összehajtogatni és a mellényzsebébe tenni. A teljes tárgyilagosságnak ezt a természetes hiányosságát talán némileg kiegyensúlyozhatta volna egy deák ferenci agyvelő csodálatos ítélőképessége, de éppen ez az, amiben Deák Ferencet hatvanhét óta még legnagyobb politikusainknak sem sikerült meg sem közelíteniök, hogyan sikerülhetett volna ez Pethő Sándornak. A könyv antiliberális világszemlélete, a forradalmak és ellenforradalom tanulságainak legalább részben való beépítése az új magyar történelem fogalmazásába, csábít a Szekfű Gyula „Három nemzedék"-ével való összehasonlításra. Szekfű a vérbeli történetíró, felsőrendű publicisztikát nyújtott könyvében, ez sikerülhetett és sikerült is neki: Pethő, a vérbeli publicista történelmet akart írni s ez a dolog természeténél fogva csak félig sikerülhetett. Kifogástalan benne a magyar életnek és történetnek a honfoglalástól Világosig messze távlatból való összefoglalása, de legszebb és leggazdagabb Világostól a kiegyezésig terjedő részlet. Odáig ugyanis nem, vagy csak alig észrevehetően játszik bele az események leírásába az Andrássypárti publicista politikai pártállása, ami a kiegyezésre következő magyar történet megírásában a műhez való időbeli közeledés arányában zavarja meg a szerző történetírói tárgyilagosságát. Az Andrássystapártállás olyan mélyen gyökerezik Pethő politikai írói egyéniségében és működésében, hogy az kivetül visszafelé a kiegyezésig arra az egész vászonra, amelyen a® eseményeket érdekesen, színesem, sokszor szellemesen leperegtek előttünk. Kezdi ott, hogy eltúlozza az idősebb Andrássy Gyula egyéniségének és történelmi szerepének méreteit. Amint az ifj. Andrássy Gyula különben rendkívül érdekes- és finom diplomácia-történelmi művében „Bismarck und Andrássy“ ott van mindenütt a nyoma a fiúi szeretet, csodálat és büszkeség nagyító lencséjének, akként üt ki Petimből a hűséges fegyverhordozó elfogultsága mindott, ahol és ameddig az Andrássyak, az ő híveik és az ő ellenfeleik tesznek, vesznek, mozognak és mozgatnak. Megpróbál küzdeni ez ellen az eredendő elfogultsága ellen, igyekszik igazságot is szolgáltatni több helyen a Tiszáknak, de kevés sikerrel. Nem vitatja ugyan el Tisza Istvántól az emberi nagyság bélyegét, mégis az arckép, amely róla tolla alól kikerült, valóságos giccs. Ahogy pedig a Tiszák nyakába varrja a felelősséget a liberalizmus túllengéséért, a zsidóság gazdasági és kulturális előnyomulásáért, a magyar közélet komimálódásáért, az már egyenesen a koalíciós korszak egyoldalú frazeológiáját juttatja az olvasó eszébe és éppenséggel nem válik sem a könyv, sem írója történetírói hietképességének javára. A „Magyarság“ Petim könyvéről írt vezércikkében nem is csinál titkot belőle, hogy ez a mű a magyar Gironde története akar lenni, értvén magyar Girondeon gróf Andrássy Gyulát és párthiveit. A trópus azonban erősen sántít: Andrássyéként csak abban az egy vonatkozásban lehetne magyar Gironde-nak mondani, hogy nála sokkal aktívabb jobboldali és baloldali erők között mindig nagyon elméleti és nagyon passzív álláspontot képviselt, közjogi és esztétikai finomságokkal pótolván a tetterőt és a lendületet. De a francia Gironde egy mérsékelt és mérséklő forradalmi reformpárt volt, Andrássyék pedig sohasem képviseltek akár közjogi, akár külpolitikai, akár gazdasági vagy szociális vonatkozásban átfogó reformprogrammot. Petimelőadásából az lehetne afelületesebb olvasó benyomása, mintha Tiszát és Andrássyt politikai világnézetben, a magyar bel- és külpolitikai alapvető problémáiban egy világ választotta volna el, mintha az „ókonzervatív“, „reakciós“ és „merev“ Tisza Istvánnal szemben Andrássy egy messzetekintő és országmentő, minden irányban rugalmas és minden irányban felkészült nagyszabású reformpolitikát képviselt volna. Holott apró eltérések a választójog kérdésében s Andrássy katonai részletvívmány programula volt úgyszólván kisebb taktikai kérdésektől eltekintve köztük az egyedüli tárgyi válaszfal. A köztük tátongó szakadékokat tehát túlnyomórészt csak személyi ellentétek áshatták, ne beszéljünk most róla, melyikőjük kezében volt a nagyobb ásó. El lehet-e képzelni, hogy ilyen méretű Programm és módszerkülönbségek, ha az Andrássy oldalán érvényesülnek, lényegesen máskép alakíthatták volna az ország sorsát ? Ami Tisza István nagy történelmi tévedése volt s amit Pethőzintén a Tisza István „tartozik“ rovatába rá, hogy t. i. a magyar Parlamentarizmus jelentőségét túlbecsülte s a parlament gyógyulásától az ország gyógyulását várta, ezt a felfogást úgyszólván minden magyar politikus együtt vallotta Tiszával, Andrássy is, ha nem is mondták ki. A politikai és gazdasági liberalizmus bűneiért sem Tisza felelős, hanem az egész magyar nemzet s az egész magyar közélet. A liberalizmus levegője volt a magyar közéletnek s nem egyik-másik politikus programmpontja. ÉPP így alapvetően hibásnak tartom Pethőnek azt a kritikáját, melyet Tisza István Olaszország-gal szemben való háborús állásfoglalása körül gyakorol, mondván, hogy Tisza ellentétben Andrássyval, ellenezte 1915-ben az Olaszországnak semlegessége fejében adandó területi engedményeket. Mennyire nem lehet Tiszát, legkevésbé sem okolni az olasz háború kitöréséért, legjobban bizonyítja az, hogy Olaszország megkapta végül is az összes kért területi engedményeket, mégis a háborút választotta. Éspedig azért választotta a háborút, mert ismervén az osztrákbirodalmi politika olaszgyűlöletét és a kiirthatatlan olaszellenes beidegzettségét, nem számíthatott a területek megtartására egy német-magyar-osztrák győzelem esetére. Ha tehát hiba történt Olaszországgal szemben, azt évtizedekkel ezelőtt, sőt egy félévszázadon át állandóan az egész osztrák-magyar külpolitikáé követte el, nem Tisza István. S míg Pethő Sándor Tisza István váljaira egy világnyi felelősséget rak, addig — miért, miért nem — Károlyi Mihály keshedt vádairól leszed egyet-mást abból a felelősségből, melint egy egész nemzet lelkiismerete rakott rá. Ha nem is menteni, de magyarázni próbálja Károlyi pályáját s elő-adásában az egész októberi forradalom példátlan koncepciótlansága, belső és eredendő nemzetlét-, ? fensége, gonoszsága és zsidósága nem bontakozik ki a maga teljes,ségében. Az pedig, ahogyan a keresztény irányzat valóban szomérú és nagy eredményekben valóban szűkölködő hat esztendejét elintézi s amint az antiszemitizmusban szűkölködő hat esztendejét elsőt az integritás szempontjából, veszedelmes voltát beállítja, olyansúlyos politikai tévedés és balfogás, amelyre nem lehet eléggé élesen rámutatni s mely ellen a keresztény és fajvédő politika sikere érdekében nem lehet eléggé tiltakozni. "! Olaszországból hazaérkező huszonhárom hősi halott fogadása a Keleti pályaudvaron (A Szózat tudósítójától.) Ma délelőtt tizenegy órakor a Keleti pályaudvar érkezési oldala előtt levő térségen nagy katonai pompával fogadtak a katonai hatóságok huszonhárom hősi halottat, akiket, idegen földben való hoszszú pihenés után, tegnap szállítottak haza a fővárosba. A huszonhárom ravatal előtt félkörben hatalmas lánggal lobogtak a kandeláberek és a ravatalok előtt a magyar királyi honvédségnek a díszszázada és a budapesti államrendőrség díszszakasza vont díszőrséget. Háromnegyed tizenegy után egymásután érkeznek kocsikon a gyászünnepség előkelő résztvevői. Megérkezik a kormányzó képviseletében Ludvig György altábornagy, a kormány képviseletében gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter, a katonai hatóságok részéről Jánky Kocsárd lovassági tábornok, vitéz báró Than Károly altábornagy, vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornok, báró Hasas Samu honvédelmi miniszter, vitéz Stréter István nyugalmazott honvédelmi miniszter, vitézbáró Szurmay Sándor nyug. honvédelmi miniszter. A nemzetgyűlést Scitovszky Béla elnök képviselte. Pontosan tizenegy órakor érkezik előkelő Kintón József királyi herceg feleségével, Auguszta királyi hercegasszonnyal, közvetlenül utánuk dr. József Ferenc királyi herceg feleségével, Anna királyi hercegasszonnyal. Ekkorra már az egész teret félkör alakban körülfogja az érdeklődő közönség tömege. Az előkelő vendégek, a hozzátartozók számára a gyászdrapériákkal feldíszített pályaudvar eresz alatt fentartott helyen együtt van a hazaérkező hősöket fogadó díszes gyászünnepség előkelő közönsége, köztük az összes budapesti diplomáciai és követségi testületeknek a képviselőivel. A könnyű szélben füstölve égnek a nagy lánggal lobogó fáklyák a huszonhárom hősi halott koporsói előtt. Az Olaszországból hazaszállított, elporlott hősök a következők: Tárkányi J. Róbert főhadnagy, Székely Ödön hadnagy, ,, Zboray Gyula hadnagy, Steiner Géza hadnagy, Adler-Rácz Károly zászlós, Forstinger Géza zászlós, Szilágyi József hadapród, GömörtzJenő önkéntes őrrezüő, Körmendy Gerő venteri kari alezredes, Petenyei Hantheth Béla százados, Gyimóthy Aladár főhadnagy, Fekete Jenő főhadnagy, Kheuz Kálmán főhadnagy, Huszár László hadnagy, Nagy Elemér hadnagy, Varjas József, zászlós, Nyilas József zászlós, Horváth Ferenc zászlós, Thuróóczy Ferenc zászlós, Kppjár József hadapród, Balogh Zoltán őrmester, Herényi József tüzér. • Tizenegy óra után néhány perc-1 cél megkezdődik a gyászünnepség, a m. kir. honvédség gyalogszáza-f (rának tisztelgésével. Mintha egy jelre történne: a tisztelgés után megszólalnak Budapest összes, templomaiban a harangok és következnek az ünnepi beszédek. A keresztény egyházak püspökei mondottak magasröptű gyászbeszédeket. Azünnepi beszédek után újból tisztelgett a kivonult díszszázad, majd a gyászinduló hangja mellett a Budapesten eltemetendő hősi halottakat a halak,utaskocsikra, a vidékre szállítandó hősi halottakat Igedig a Keleti-pályaudvar halottaskamrává átalakított helyiségébe vitték. Az imn-i népség a díszszázad sortüzéül fejeződött be. áTacár