A MTA TÁRSADALMI-TÖRTÉNETI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 5. kötet (1954)

1-4. szám - Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában

.300 hozzászólások A másik anyag, amit a bölcsészettörténetnek még kevésbé szabad figyel­men kívül hagynia, a jogbölcselet, amely bölcsészetileg is, társadalomtudo­mányiig is túiteszi magát minden megszabott korláton és olyan dolgokról bölcselkedik, amik tekintetében a társadalomnak szigorúan megszabott keretei és büntető törvényei is léteznek. Figyelembe kell vennünk továbbá a cenzúraanyagba veszett bölcsészeti vonatkozású iratokat is. így pl. Császár András, akinek a neve csak a siket­némaüggyel kapcsolatban maradt fenn a köztudatban, koholt egy pert, amelyben Krisztus bepörli az ateistákat, a deistákat, az eretnekeket és a pogányokat azért, mert őt nem részesítik kellő tiszteletben. A per az — ész bírósága elé került és nem Krisztus javára dőlt el, hanem úgy, hogy Krisztust csak az tartozik tisztelni, aki belülről híve neki, akik nem hisznek benne, azok semmiféle tisztelettel nem tartoznak és ilyenre nem köte­lezhetők. Ez a munka paródiának látszik, de radikális filozófiai tartalma egyene­sen szembeszökő. Az 1780-as esztendőkben szinte elképzelhetetlen az, hogy egy evangé­likus ember az észt, mint bírót Krisztus fölé állítja és hogy Krisztus világ felett való hatalmával szemben azt deklarálja, hogy Krisztusnak nem tartozik senki semmi lene és tisztelettel, csak az, aki önként tisztelni akarja. Császár Andrásnak ez a maga nemében páratlan és csak a »Beliál pöre Krisztus ellen« című középkori jogi tankönyvvel összehasonlítható írása mai napig kiadatlan, pedig a magyar bölcsészettörténetnek okvetlen ismernie kel­lene és egy fejezetben feltétlen foglalkoznia kellene vele. Valamivel jobb a helyzet Laczkovics műveinél, aki két olyan naturalista munkát írt a keresztény vallás ellen, hogy az irodalomtörténészek máig is csak távoli utalásokkal mernek erről a két munkáról megemlékezni. Ebben a két munkában is a deizmusnak, a klerikális világnézet ellen való harcnak és a nép­butítás ellen való fellázadásnak olyan fegyvertára található, hogy azt okvetlen be kellene építeni a maga kora filozófiájának a történetébe. A cenzúra történetének a süllyesztőjéből több anyag is kerülne a bölcsé­szettörténet részére és nyilvánvaló, hogy addig, amíg ezt az anyagot fel nem tár­ják, erről a korszakról komoly filozófiai történeti összefoglalás nem készíthető. Mátrai elvtárs dolgozatának egy tételével kell még kifejezetten szembeszállnom és ez az, amit Tessedik Sámuelről mond, akit elítél azért, hogy a Habsburgoktól kitüntetéseket fogadott el. Ha ilyen kérlelhetetlen szigorúan ítéljük meg az embereket, akkor Csokonait, Berzsenyit és sok más költőnket el kell ítéljünk ünnepi ódáikért. De ha nekik mindnyájuknak elfelejtjük ezeket az eltévelyedésüket és megalku­vásaikat, akkor ezt a kegyelmet gyakoroljuk Tessedikkel szemben is, aki a szarvasi nép felemeléséért, az alföldi mezőgazdasági kultúra előmozdításáért, egy csomó elképzelhetetlen becsű kultúrnövény meghonosításáért kénytelen volt eltűrni azt, hogy az akkori szarvasiak, mint a vadállatok, megsemmisítették ültetvényeit, kitépték és kivágták elültetett fáit és hogy a templomban tiszt­társa vasárnaponként a legádázabb gyűlölettel beszélt Tessedik felvilágosító törekvéseiről és arra törekedett, hogy Tessediket kenyerétől megfossza és földön­futóvá tegye. Ilyen körülmények között meg lehet érteni, ha ennek a nyomorult Tessediknek jól esett az az elismerés, ami bárhonnan jött. De általában az ilyen történeti ítéleteknél nekünk nem liberálisoknak, de dialektikusoknak kell len-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék