A MTA TÁRSADALMI-TÖRTÉNETI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 5. kötet (1954)
1-4. szám - Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában
.301 hozzászólások nank és nem szabad szűzeket keresnünk olyan korszakokban, ahol az erőszaknak mindenki megadja magát, mert ha ezt a mértéket alkalmazzuk, akkor nemcsak a XVIII. században,hanem a saját korunkban is csak két-három generáció múltán találjuk meg azokat a feddhetetlen jellemű embereket, akik soha a kommunizmus igaz és egyenes útjáról egy pillanatra le nem tértek. A történethez helyes megértés kell és a forradalmi törekvésű emberek iránt különleges jóindulattal kell lennie minden történésznek, mert a haladó hagyományoknak az egyenes útja ezeken a sokszorosan törött és tragikus élettapasztalatokon átment embereken vezet előre. MÁTRAI LÁSZLÓ válasza a hozzászólásokra Önbírálat formájában szeretném elsősorban is azt megállapítani, hogy előadásom nem volt képes élénk, heves vitát támasztani a felvetett kérdések egyikében sem. Feltételezem, hogy ez ezúttal valóban véleményeinknek a lényeges kérdésekben való megegyezését jelenti. Ez utóbbit — vagyis történészeknek, irodalomtörténészeknek és filozófusoknak egyetértését konkrét elvi kérdésekben — azért szükséges külön hangsúlyoznom, mert irodalomtörténészeinkkel folytatott vitáimban eddig már két fontos elvi kérdés megvitatása során tapasztaltam azt a nem éppen megnyugtató jelenséget, hogy bár nézeteim homlokegyenest ellenkeztek az övéikkel, azokat sem megcáfolni nem tudták, sem elfogadni nem voltak hajlandók. (A magyar humanizmus kutatásának módszertani kérdései és Eötvös József liberalizmusának kérdése.) Makkai László hozzászólásában egy történeti szempontból igen fontos kérdést, a köznemesi protestantizmus relatíve haladó voltának kérdését feszegeti. Az általa felhozott konkrét példa (Szentgyörgyi István »Theologia naturalis«-a) helyes és fontos figyelmeztetés arra nézve, hogy az antiklerikális protestantizmus és a deizmus között további átmeneti ideológiai változatokkal is számolnunk kell. Ennek az elismerésén túl azonban mégis az a benyomásom, hogy az ilyetén féldeizmus belülről bomlaszthatja ugyan a feudalizmus fennálló formáját, de ennek ellenére sem számítható a forradalmat előkészítő evolúciós változások sorába, hanem a speciális akkori magyar osztályviszonyok hatására létrejövő olyan ideológiai zsákutca, mely végső soron nem a főellentét kiélezéséhez, hanem annak elmosásához vezet. A filozófia igen érzékeny ideológiai jelzőműszere az alapjául szolgáló osztályviszonyoknak és pontosan jelzi ezúttal is, hogy ez az elméleti fogantatású deizmus minden tartalmi hasonlósága ellenére sem azonos jellegű a XVII—XVIII.századi angol vagy francia deizmussal ; nem a vallástól való végleges megszabadulás főútja felé tart, henem a vallás megreformálásának, megifjításának, modernizálásának zsákutcájába vezet. Bessenyei vagy Csokonai deizmusa nem ez a fajta deizmus, hanem az a filozófiai szempontból is valóban haladó ideológia, mely vallás és filozófia harcát, nem pedig a kettő megbékélését mozdítja végső soron elő. Makkai László hozzászólása tehát nem győzött meg arról, hogy a magyar felvilágosodás ideológiai frontján a haladó és nem haladó filozófiai hagyomány választóvonalát a deizmustól jobbra kellene megvonnunk annál, amint azt én tettem volt. Ugyanezért túlzónak tartom azt a megfogalmazását is, mintha a protestáns egyház ezidőben »valóságos harci szervezet« lehetett volna még a társadalmi haladás számára. Ezzel szemben felszólalásában filozófiai, de még inkább történeti szempontból fontos figyelmeztetésnek tartom azt, hogy a