A MTA TÁRSADALMI-TÖRTÉNETI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 12. kötet (1962)
1-2. szám - Erdélyi István: László Gyula: őstörténetünk legkorábbi szakaszai
ERDÉLYI ISTVÁN népeknek legnyugatabbra szakadt ága, nálunk Magyarországon a legnehezebb az észak- és kelet-európai régészeti anyaggal kellően megismerkedni és azzal önállóan dolgozni. Sajnálatos, hogy a könyvet hazai ősrégész szakembereink nem is lektorálták. Most a feladat abban áll, hogy megvitassák a munkát, tartalmas értékeléseket írjanak róla a szerző hipotézise lényegét illetően. A szerző munkáját rendkívül megnehezítette az, hogy — amint írja is (113. o.) — egyetlen eredeti darab sem volt a kezében azok közül a régészeti emlékek közül, amelyekkel foglalkozik. Az általa felhasznált publikációk sem mindig teljesek, és a megjelent művek közül sem mindegyikhez juthatott hozzá. Mindezek alapján világosan látható, milyen hálátlan és sok buktatóval járó, nagy bátorságot követelő munkára vállalkozott a szerző. A könyvet remek összefoglalás zárja le. Ez főleg nem szakembereknek könnyíti meg a tájékozódást. A könyv világos stílusa ellenére is tartalmában nehezen sajátítható el, mert a téma óriási nyelvészeti, növényföldrajzi és ősrégészeti tényanyag ismeretét követeli meg tanulmányozóitól, annak ellenére, hogy amennyire már lehetett, a szerző igyekezett a felhasznált műveket részletesen kivonatolni. A mű lényege a három nagy fejezetet magábaölelő 157 oldalon van kifejtve. Ez előtt a rész előtt röviden a finnugor népekre vonatkozó történeti forrásokat tekinti át a szerző. Az első nagy fejezetben, amelyben a finnugor népek legrégibb szállásai kérdését tárgyalja életföldrajzi adatok alapján, megpróbálja dialektikusan alkalmazni a Molnár Erik által metafizikusnak bélyegzett életföldrajzi módszert, vagyis tekintetbe veszi a növény és állatfajták földrajzi történetét is. A szavak jelentéstani változásával kapcsolatban már Lakó György is nyilatkozott, a szerző az ő megállapításait teljesen magáévá teszi. Mindenekelőtt röviden ismerteti és elveti Zichy Istvánnak pántörök talajon keletkezett nyelvcsere elméletét, majd számbaveszi azokat az adatokat, amelyek meghatározzák a magyarság helyét a finnugor nyelvcsaládon belül. Mint régészt elsősorban a kronológiai kérdések érdeklik. Nem tartja eléggé biztos alapnak sem az indoeurópai jövevényszavakra épülő kronológiát, sem pedig Alo Raun metafizikus jellegű nyelvstatisztikai módszerét. B. Collinder összehasonlító szótárának alapján készült számvetéséből az obi-ugorok és a szamojédek felé állapít meg legnagyobb számú közös szókincset. Sorra veszi az életföldrajzi szókészlettel foglalkozó elméleteket, majd ezek után Észak-Eurázsia növénytakarója jégkorszak utáni kialakulásával foglalkozik. Rigától az Oka folyóig terjedő sávban látja azt a területet, amelyre a legrégebbi (közös uráli) szókészlet vonatkozik. A Káma mentét tehát kirekeszti az őshaza területéről. A következő nagy fejezetben a régészeti adatok megvilágításában vizsgálja meg Északkelet-Európa és Nyugat-Ázsia területét. Ebben a fejezetben veti : Molnár E. i. m. 1953. 12. 4 A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 11—12.