A MTA FILOZÓFIAI ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 27. kötet (1978)

1-3. szám - AZ OSZTÁLY 1977. ÉVI KÖZGYŰLÉSI TUDOMÁNYOS ÜLÉSE - Hanák Péter: Szakmai kritika és értékrend a történettudományban (összefoglalás)

2 AZ OSZTÁLY 1977. ÉVI KÖZGYŰLÉSI TUDOMÁNYOS ÜLÉSE az érvényesség. A szakkritikák ezek közül feltétlenül értéknek ismerik el a téma­választást, az anyaggyűjtés mélységét, terjedelmét és hitelességének kimutatását, és többnyire méltányolják a rekonstrukció újdonságait, részeredményeit is. A jelen­tős új eredményeket - kiváltképpen ha vitatottak -, a tudatformáló újításokat és az elméleti általánosításra való törekvéseket már kevésbé méltányolják, hiányu­kat nem bírálják a recenziók. Éppen ebben mutatkozik meg a szakkritika érték­orientáló és értékösztönző szerepének fogyatékossága, ami jelentősen hozzájárul a tömeges - és szüretien - tényfeltárás, a jelenségszintű feldolgozások, mond­hatjuk, a mennyiségi szemlélet elhatalmasodásához. Az előadó megállapította, hogy a tudományos alkotó munka részműveletei nem értékmentesek, hanem értékkategóriákhoz kötöttek, ezek mögött pedig ér­tékeszmék állnak, amelyek a kutató szemléletéből, helyzetéből, értékpreferenciái­ból fakadnak. Mi biztosítja a tudományos alkotó munka értékkategóriáinak ob­jektivitását és érvényességét? Van-e olyan objektív alapérték, amelyből az érték­eszmék és kategóriák axiomatikusan levezethetők? Az előadó rámutatott, hogy Marx alapvető értéknek az ember önmagában rejlő képességeinek, filozófiai mű­szóval, „nembeli lényegében" rejlő képességeinek kibontakozását, gazdagodását tekintette. A „nembeli lényeg"-nek a történelmi folyamatban való kibontakozása, gazdagodása a marxi haladásfogalom objektív tartalma. Ez a szemlélet emberköz­pontú, fő dimenziója az idő, vagyis a változás, tehát historikus. Az ember ember­voltában rejlő lényegi képességek kifejlődését lehetőségnek fogja fel, tehát nem zárja ki, hanem éppen feltételezi az alternatívákat, s a kibontakozást fokozatos előrehaladásként regisztrálja, anélkül, hogy teleologikusan tételezett abszolút vég­pontot tűzne ki a haladás végcéljaként. Ha már most a történelem immanens értékkategóriája a haladás, akkor a történettudományé a haladás totalitásának összefüggésrendszerébe állított részje­lenségek és szakaszok új minőségeinek felismerése, az emberi lényeg harcokon, konfliktusokon, alternatívákon keresztül kibontakozó gazdagodásának feltárása. A történelem tudományos megismerésének erre az alapkategóriára való visszave­zetéséből logikusan következik az is, hogy a történeti rekonstrukció és általánosí­tás értékkategóriái, a valósághűség és az érvényesség objektivitásukat az alap­kategória, a haladás viszonyítási rendszerében nyerik el. MTA II. Oszt. Közl. 27. 1978.

Next