Tér és forma, 1936 (9. évfolyam)
IX. évfolyam, 10. szám - A szerkesztőség: Utójáték vagy satirjáték
Utójáték vagy satírjáték az 1937. évi párisi világkiállítás magyar pavillonjára kiírt tervpályázathoz. Az eddigi gyakorlattól eltérően az 1937. évi párisi világkiállítás magyar pavillonja terveinek beszerzésére szűkebb körű tervpályázatot írt ki a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium az Irodalmi és Művészeti Tanács bevonásával. A pályázaton való részvételre felhivattak: Antal Dezső, dr. Bierbauer Virgil, Dávid és Wanner, Györgyi Dénes, Koródy György, Lauber László, Lehotzky György, Rimanóczy Gyula és Weichinger Károly építészek. A tervek elkészítésére mindössze 3 hét állott rendelkezésre. A tervek a bírálóbizottság munkájának befejeztével kiállíttattak a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet helyiségeiben. Ekkor közölték, hogy Györgyi Dénes terve nyerte az első díjat. Lauber László éséle tervek közlésének nincsen sok értelme, mert hiszen az olvasónak nem lesz módjában a díjazott és elejtett terveket összehasonlítani és a maga önálló véleményét megalkotnia. Abba pedig a nevezettek nem hajlandók belemenni, hogy két és fél hét alatt készült terveiket egy további négy-öt hónapon át csiszolt kiviteli tervvel hasonlítsa össze a nyilvánosság. Éppen ezért a nevezettek arra kérték lapunkat, hogy a közléstől álljunk el. Mivel felfogásukat osztottuk, így is történt, azok egy folyóirat hasábjain megjelennek s ezáltal a térbeli nyilvánosság az idő síkján a későbbiek számára is biztosíttatik. Véleményünk szerint legalább is feltűnő az, hogy ha ez elől egyes pályázók elzárkóznak. Nem akarjuk a felmerült esetet kommentárokkal kísérni, csak reámutatunk minderre s az olvasóra bízzuk, hogy a tényről ítéletet alkosson magának. Mindenesetre sajnáljuk, hogy az eset megtörtént, hogy lapunk jószándékú próbálkozása megfeneklett, mert azzal csakis a közérdeket kívántuk szolgálni. Nem rajtunk múlott, ha ez nem állott módunkban. Utójáték! Szeretnék satkrjátéknak nevezni! Amint a görög tragédiák trilógiáját egy sarkjáték követte, úgy követte ezt a pályázatot ez az utójáték. Kilenc építész három héten át lázasan és izgalmasan dolgozott nemcsak a diadal pálmájáért, hanem hogy a magyar ügyet, mindnyájunk ügyét szolgálja. Tudásuk legjavát igyekeztek adni — a bírálók legjobb meggyőződésük szerint ítélkeztek , s végül, befejezésül a díjazott terv szerzője a pályázatra beküldött tervével nem volt hajlandó velük együtt a nagyobb nyilvánosság elé állani, amíg további négy-öt hónapi munkával tervét tovább nem tökéletesítte. Fel kell tételeznünk, hogy Györgyi Dénes tudta, hogy miért zárkózott el az elől, hogy eredeti, díjazott terve a többi pályázók terveivel együttesen bocsájtassék a nagyobb nyilvánosság elé. Nincs módunkban indokait kutatni, azok bizonyára mélyenjárók. A szerkesztőség: Szent Imre strandfürdő Székesfehérvár. Tervezte: Tóth Ferenc. Weichinger Károly terve megvásároltattak. A kiállításon nem volt látható a bírálati jegyzőkönyv s a pályázók az azóta eltelt két hónap alatt sem kapták meg annak másolatát, úgyhogy annak tartalma ma is ismeretlen számukra. A kiállítás a nyári hőségben minden feltűnés nélkül nyílt meg és zárult be, azt az érdekelteken kívül aligha nézte meg valaki is. A Tér és Forma kiadói épp ezért a tervek ismeretében kívánatosnak látták azok közreadását, egyrészt, hogy az érdekes terveket ismertebbé tegyék, másrészt, hogy a szélesebb nyilvánosság is elgondolkozhassék a pályázat tárgyi és erkölcsi értékein, mint annak eredményein. Annál is inkább kívánatosnak látszott ez, mivel úgy találták, hogy a magyar művészet és kultúra párisi bemutatása jelentős nemzeti ügy. Hosszas tárgyalások után úgy látszott, hogy a tervek közlése lehetségessé fog válni, amikor az a meglepetés érte lapunkat, hogy az I. díjat és kiviteli megbízást nyert tervnek szerzője, Györgyi Dénes, valamint a megvásárolt tervnek szerzője Weichinger Károly nem hajlandók díjazott, illetve megvásárolt tervüknek közlését megengedni. Györgyi Dénes a közlés elhalasztását kérte decemberre, amikorra is majd elkészül kiviteli tervével. E helyzetben a szerkesztőség a többi tervezővel megbeszélést folytatott s azon az a vélemény alakult ki, hogy ilyen körülmények között a nem díjazott: Antal-, Bierbauer-, Dávid-, Koródy-, Lauber-, Lehotzky-Azonban ettől eltekintve nem hallgathatjuk el véleményünket s azt a következőkben foglaljuk össze olvasóink s a magyar építészek összessége számára: Lehet vitatkozni afölött, hogy a tervpályázatok általában vagy különlegesen minálunk mennyire eredményesek, mennyire szolgálják az építészet előrehaladását. Azonban, úgy véljük, vitán felül áll az, hogy a tervpályázatok lényege a legteljesebb nyilvánosság, illetve a tervpályázat eredményeinek nyilvánosságra hozása. Úgy a pályázóknak, mint a bírálóknak alá kell vetniök magukat a legnagyobb nyilvánosság ítéletének, a pályázatok tisztaságának ez a legfőbb biztosítéka. Épp ezért még a 30 éves s teljesen elavult tervpályázati szabályzatunk is előírja, hogy a tervek a bírálat meghozatala után közszemlére teendők ki s e kiállítás alól a pályázók egyike sem vonhatja ki magát. S tudomásunk szerint soha még kísérlet sem történt arra, hogy valaki kivonja magát ez alól. A pályatervek nyilvánossá tételének szélesebb és általánosabb módja az, hogy