TETT, 1980 (4. évfolyam, 13-16. szám)
1980 / 16. szám - Egyén a közösségben
Futnak az anyaságtól A nők egyenjogúsági mozgalmának, valamint a fogamzásgátlók elterjedésének egyik következménye — vélik a szakemberek —, hogy ma számos amerikai nő — főként a magas képzettségűek, akik karriert akarnak befutni — választja tudatosan a gyermektelenséget. A kutatók igyekeznek megállapítani, milyen közös vonások jellemzik azokat a nőket, akik gyermekek nélkül képzelik el életüket. Judith Teicholz, a Harvard Egyetem pszichológusa két évig tanulmányozta a gyermeket nem akaró nőket, s megállapította, hogy kivétel nélkül úgy vélik, karrierjük, házasságuk és általában egész megszokott életmódjuk megsínylené, ha gyereket szülnének; ugyanakkor rettegnek a gyermek jelentette óriási felelősségtől is, nem éreznek magukban elegendő hajlamot arra, hogy jó anyákká váljanak. Billie Rosoff, az egyik amerikai sterilizáló klinika munkatársa inkább abban látja a közös vonást, hogy a magukat sterilizáltatni akaró nőknek szinte kivétel nélkül majdnem azonos gyermekkoruk volt: kisebb testvéreikre kellett vigyázniuk, nap mint nap velük kellett törődniük. ,,A tanulság minden anya számára az — mondja Rosoff —, hogy soha ne bízza huzamos ideig a kisebb gyerek ellátását a nagyobbikra." Más szakemberek szerint ezek a nők mind úgy vélik, hogy saját anyjuknak épp őmiattuk nem alakult megfelelőképpen az élete, s nem akarnak maguk is hasonló sorsra jutni. Mások a férj—feleség párkapcsolat felbomlásától tartanak. „Hirtelen nem vagyok többé nő, csak »anya», férjem pedig »apa«, vagyis megszűnők mint szexuális lény, s nem lehetek más, csak anya" — mondotta egy 29 éves jogásznő. A jelenségre a férfiak is felfigyeltek, különösen azok a házasodni kívánó fiatalemberek, akik feltétlenül gyermeket is szeretnének. David Ensor, az egyik amerikai rádiótársaság riportere például erről is „meginterjúvolja" azokat a hölgyeket, akiknek udvarol. „Igyekszem diszkrét lenni, s ilyen keresztkérdéseket teszek föl nekik. Mit gondolsz, mivel leszel elfoglalva, mondjuk öt év múlva? A férfiak és a nők, lám, ebben az ügyben is szerepet cseréltek! " (KZI) és homoszexuálisok többsége, vagy az éppen érvényben levő társadalmi értékrendet elutasítókban keresi és találja meg példaképeit: az ellenzékieskedőkben, a „tiltakozókban“ vagy éppenséggel a társadalomellenes személyekben: a huligánban, a „vagányban“, vagyis a „tekergőben“. Mindez szintén eléggé közhelyes igazságok halmaza. Ennek ellenére a nevelőkben és a nevelési fórumokban nincs elegendő lelkierő ahhoz, hogy a következtetéseket levonja belőlük. Mint ahogy az is ilyen közhely — a „spártai anyák“ vagy „a Gracchusok anyja“ óta —, hogy maguknak az eszményeknek a sugallásában, vagy nyílt megkövetelésében, túlnyomó a nők szerepe, mint anyáknak, mint „partnereknek“, mint „társaságnak“ egyaránt. Nemcsak a nőkhöz való viszonyulás, hanem még a politikai erkölcs terén is. Ez azonban a mai haladó szellemű pedagógus — és egyáltalán az ideológus — számára szinte áthághatatlan fogalmazási nehézségeket jelent. Mert ha azt állítja valaki, hogy a férfi eszménye igenis legyen a férfiasság — vagyis határozottság, nyíltság, jellemesség, bátorság —, akkor mások mindjárt úgy értelmezik ezt, hogy a nőkre nézve sértő, antidemokratikus, elmaradott, vaskalapos, mert azt tételezi fel, hogy egy nő nem lehet határozott, nyílt, jellemes és bátor. És az, hogy a nő pedig legyen nőies — azaz szelíd, tartózkodó, alkalmazkodó —, ugyanezeknek a tudatában holmi rosszul megemésztett ibseni reminiszcenciákat kelt „elnyomott, alárendelt“, kizsákmányolt nőkről. (Nem is gondolnak arra, hogy a szelídség, a nemeslelkűség, a tartózkodás, a méltóság, az alkalmazkodás az intelligencia kérdése.) Vagy pedig imigyen fordítják visszájára a kérdést: tehát a férfi ne legyen szelíd, hanem egy durva fráter; ne legyen méltóságteljes, hanem gátlástalan élvhajhász; és ne alkalmazkodjék, hanem legyen egy csökönyös akarnok? Nos, ha így forgatjuk, ha úgy ferdítjük e meghatározásokat, mindig eljuthatni egy tarthatatlan, maradi önellentmondásokkal teli értelmezéshez; valójában azonban, függetlenül attól, hogy milyen ügyes a fogalmazás, mégiscsak pontosan tudjuk, hogy mi is a férfiasság és a nőiesség. Sajátságos módon mégis inkább a nők közül kerülnek ki azok, akik maguknak igénylik a „férfiasság“ minősítését, és a jogot a férfiasságra, a férfias erényekre, a nőiességben pedig semmi pozitívat nem találnak — éppen ezért a szélsőséges „feministák“ képviselik a legnőellenesebb nézeteket: szerintük ugyanis a nő csak annyiban értékes lény, amennyiben ki képes vetkőzni női szerepéből. Ennek pedig az a következménye, hogy a férfi ilyen körülmények között vagynem találja meg a maga férfiassági példaképeit, és „anyámasszony katonája“ lesz belőle egész életére, s esetleg, amint utaltunk már rá, ennél is rosszabb, vagy pedig a példaképből csak a negatív felé való torzulást fogadja el: azaz a „férfias“ szemében csakugyan a durva, az erőszakos, a gátlástalan, a nyers lesz, és a nőies a kihívó, a kacér, az önbecsülés nélküli, a számító ,stb. És milyen különös: az, aki elvben nem volt hajlandó elfogadni a férfiasságot mint pozitív tulajdonságok összességét, a gyakorlatban megalkuszik vele mint csupa negatívummal; sőt, nemcsak megalkuszik, hanem le is fekszik vele, keresi, kedveli, előnyben részesíti. A lélektan egy időben sokat beszélt a kettős, illetve a másodlagos, kompenzáló személyiségről, csak éppen az maradt egyesek tudatában egy kissé háttérben, hogy a személyiségnek a másodlagos, a kompenzáló része leginkább a nemiséggel kapcsolatban nyilvánulhat meg. Azaz, aki a közéletben, és egyáltalán a mindennapokban az élet dolgaiban férfiatlan, azaz gerinctelen, ügyeskedő, az a szeretkezésben annál követelőzőbb, „férfiasabb“ igyekszik lenni, a férfiasságnak a „csúnya“ értelmében; és viszont, az nő, aki a mindennapi életben a szelídségnek, tartózkodásnak, az alkalmazkodni tudásnak még a gondolatától is felbőszül, mert amolyan férfim hahanának, a nőre tukmált szerepnek tartja, az a szeretkezés során többnyire meghunt el 23