TETT, 1980 (4. évfolyam, 13-16. szám)

1980 / 16. szám - Egyén a közösségben

Futnak az anyaságtól A nők egyenjogúsági mozgal­mának, valamint a fogamzásgát­­lók elterjedésének egyik követ­kezménye — vélik a szakembe­rek —, hogy ma számos ameri­kai nő — főként a magas kép­zettségűek, akik karriert akarnak befutni — választja tudatosan a gyermektelenséget. A kutatók igyekeznek megálla­pítani, milyen közös vonások jel­lemzik azokat a nőket, akik gyer­mekek nélkül képzelik el életü­ket. Judith Teicholz, a Harvard Egyetem pszichológusa két évig tanulmányozta a gyermeket nem akaró nőket, s megállapította, hogy kivétel nélkül úgy vélik, karrierjük, házasságuk és általá­ban egész megszokott életmód­juk megsínylené, ha gyereket szülnének; ugyanakkor rettegnek a gyermek jelentette óriási fele­lősségtől is, nem éreznek ma­gukban elegendő hajlamot arra, hogy jó anyákká váljanak. Billie Rosoff, az egyik amerikai sterilizáló klinika munkatársa in­kább abban látja a közös vonást, hogy a magukat sterilizáltatni akaró nőknek szinte kivétel nél­kül majdnem azonos gyermekko­ruk volt: kisebb testvéreikre kel­lett vigyázniuk, nap mint nap ve­lük kellett törődniük. ,,A tanul­ság minden anya számára az — mondja Rosoff —, hogy soha ne bízza huzamos ideig a kisebb gyerek ellátását a nagyobbikra." Más szakemberek szerint ezek a nők mind úgy vélik, hogy saját anyjuknak épp őmiattuk nem ala­kult megfelelőképpen az élete, s nem akarnak maguk is hasonló sorsra jutni. Mások a férj—fele­ség párkapcsolat felbomlásától tartanak. „Hirtelen nem vagyok többé nő, csak »anya», férjem pedig »apa«, vagyis megszűnők mint szexuális lény, s nem lehe­tek más, csak anya" — mondot­ta egy 29 éves jogásznő. A jelenségre a férfiak is fel­figyeltek, különösen azok a há­zasodni kívánó fiatalemberek, akik feltétlenül gyermeket is sze­retnének. David Ensor, az egyik amerikai rádiótársaság riportere például erről is „meginterjúvol­ja" azokat a hölgyeket, akiknek udvarol. „Igyekszem diszkrét len­ni, s ilyen keresztkérdéseket te­szek föl nekik. Mit gondolsz, mi­vel leszel elfoglalva, mondjuk öt év múlva? A férfiak és a nők, lám, ebben az ügyben is szerepet cseréltek! " (KZI) és homoszexuálisok többsége, vagy az éppen ér­vényben levő társadalmi értékrendet elutasítók­ban keresi és találja meg példaképeit: az ellen­­zékieskedőkben, a „tiltakozókban“ vagy éppen­séggel a társadalom­ellenes személyekben: a hu­ligánban, a „vagányban“, vagyis a „tekergőben“. Mindez szintén eléggé közhelyes igazságok halmaza. Ennek ellenére a nevelőkben és a ne­velési fórumokban nincs elegendő lelkierő ahhoz, hogy a következtetéseket levonja belőlük. Mint ahogy az is ilyen közhely — a „spártai anyák“ vagy „a Gracchusok anyja“ óta —, hogy maguknak az eszményeknek a sugallásában, vagy nyílt megkövetelésében, túlnyomó a nők szere­pe, mint anyáknak, mint „partnereknek“, mint „társaságnak“ egyaránt. Nemcsak a nőkhöz való viszonyulás, hanem még a politikai erkölcs te­rén is. Ez azonban a mai haladó szellemű pedagógus — és egyáltalán az ideológus — számára szinte áthághatatlan fogalmazási nehézségeket jelent. Mert ha azt állítja valaki, hogy a férfi eszménye igenis legyen a férfiasság — vagyis határozott­ság, nyíltság, jellemesség, bátorság —, akkor mások mindjárt úgy értelmezik ezt, hogy a nők­re nézve sértő, antidemokratikus, elmaradott, vaskalapos, mert azt tételezi fel, hogy egy nő nem lehet határozott, nyílt, jellemes és bátor. És az, hogy a nő pedig legyen nőies — azaz sze­líd, tartózkodó, alkalmazkodó —, ugyanezeknek a tudatában holmi rosszul megemésztett ibseni reminiszcenciákat kelt „elnyomott, alárendelt“, kizsákmányolt nőkről. (Nem is gondolnak arra, hogy a szelídség, a nemeslelkűség, a tartózkodás, a méltóság, az alkalmazkodás az intelligencia kérdése.) Vagy pedig imigyen fordítják visszájá­ra a kérdést: tehát a férfi ne legyen szelíd, ha­nem egy durva fráter; ne legyen méltóságteljes, hanem gátlástalan élvhajhász; és ne alkalmaz­kodjék, hanem legyen egy csökönyös akarnok? Nos, ha így forgatjuk, ha úgy ferdítjük e meghatározásokat, mindig eljuthatni egy tartha­tatlan, maradi önellentmondásokkal teli értelme­­­zéshez; valójában azonban, függetlenül attól, hogy milyen ügyes a fogalmazás, mégiscsak pontosan tudjuk, hogy mi is a férfiasság és a nőiesség. Sajátságos módon mégis inkább a nők közül ke­rülnek ki azok, akik maguknak igénylik a „fér­fiasság“ minősítését, és a jogot a férfiasságra, a férfias erényekre, a nőiességben pedig semmi pozitívat nem találnak — éppen ezért a szélső­séges „feministák“ képviselik a legnőellenesebb nézeteket: szerintük ugyanis a nő csak annyi­ban értékes lény, amennyiben ki képes vetkőz­ni női szerepéből. Ennek pedig az a következménye, hogy a fér­fi ilyen körülmények között vagy­­nem találja meg a maga férfiassági példaképeit, és „anyám­asszony katonája“ lesz belőle egész életére, s esetleg, amint utaltunk már rá, ennél is rosszabb, vagy pedig a példaképből csak a­ negatív felé való torzulást fogadja el: azaz a „férfias“ szemé­ben csakugyan a durva, az erőszakos,­ a gátlás­talan, a nyers lesz, és a nőies a kihívó, a kacér, az önbecsülés nélküli, a számító ,stb. És milyen különös: az, aki elvben nem volt hajlandó el­fogadni a férfiasságot mint pozitív tulajdonsá­gok összességét, a gyakorlatban megalkuszik vele mint csupa negatívummal; sőt, nemcsak megalkuszik, hanem le is fekszik vele, keresi, kedveli, előnyben részesíti. A lélektan egy időben sokat beszélt a kettős, illetve a másodlagos, kompenzáló személyiség­ről, csak éppen az maradt egyesek tudatában egy kissé háttérben, hogy a személyiségnek a má­sodlagos, a kompenzáló része leginkább a ne­miséggel kapcsolatban nyilvánulhat meg. Azaz, aki a közéletben, és egyáltalán a mindennapok­ban az élet dolgaiban férfiatlan, azaz gerincte­len, ügyeskedő, az a szeretkezésben annál köve­telőzőbb, „férfiasabb“ igyekszik lenni, a férfias­ságnak a „csúnya“ értelmében; és viszont, az nő, aki a mindennapi életben a szelídségnek, tartózkodásnak, az alkalmazkodni tudásnak még a gondolatától is felbőszül, mert amolyan fér­fim hahanának, a nőre tukmált szerepnek tart­ja, az a szeretkezés során többnyire meghu­nt el 23

Next