TETT, 1982 (6. évfolyam, 23. szám)
1982 / 23. szám - A beszélő ember
Miért nem tudjuk, HOGYAN KELETKEZETT A BESZÉD? A beszéd kialakulásának tudományos vizsgálata előtt a legfőbb — és sajnos megkerülhetetlen, sőt megszüntethetetlen — akadály az, hogy a kutató nem támaszkodhatik semmilyen kézzelfogható adatra. Teljesen a feltevésekre van utalva: abból a korból, amelyben a beszéd kialakult, eleve nem maradhatott fenn semmiféle írásos feljegyzés, amely erről a folyamatról hírt adna, az a néhány csontváz (jobban mondva csont) pedig, amely az emberré válás különböző állomásait jelzi, csak igen csekély mértékben alkalmas arra, hogy belőle messzemenő következtetéseket vonjunk le a beszédre vonatkozólag, így hát a beszéd kialakulásának kutatásában nem marad más hátra, mint az ún. fekete doboz modellje. Fekete doboznak azt a szerkezetet (struktúrát) hívjuk, amelyhezközvetlenül nem férünk hozzá, de felépítésére és működésére mégis valószínű hipotéziseket állíthatunk fel annak alapján, hogy tudjuk, mi az, ami az egyik végén bemegy, s mi az, ami a másikon kijön. A bemenő és kimenő egységek közötti különbség elemzéséből jó közelítéssel megérthetjük a fekete doboz működését. (Szemléletes analógiával élve: ha egy bezárt szoba ablakán benézünk, s ott egy kályhacsövet látunk a földön, a belsejéről semmit sem tudunk megállapítani, hiszen nem férünk hozzá, hogy belenézhessünk. Ha azonban azt látjuk, hogy az egyik végén belebújik egy fehér macska, s kisvártatva a másikon kibújik egy fekete macska, akkor nagy valószínűséggel arra következtethetünk, hogy a cső belül kormos.) Ezt a következő ábra szemlélteti: BEMENET--------_ | ? | --------· KIMENET A beszéd kialakulásának megmagyarázásához a kutatóknak egy olyan elmélettel kellene helyettesíteniük a kérdőjelet, amely jól megmagyarázná a bemenet (a beszéd nélküli állapot) és a kimenet (a beszélő ember és a nyelv megléte) közötti különbséghez vezető folyamatot. Ilyen elmélet a jelen pillanatban még nincs, és ennek egyik — talán legfőbb — oka az, hogy egyelőre még a bemenetet és a kimenetet sem ismerjük kellőképpen, nemhogy a kettő különbségének részleteiről pontos fogalmaink volnának. Így van ez annak ellenére, hogy a beszéd kialakulásának kérdése ősidők óta foglalkoztatja az embereket, és nemcsak a laikusokat, hanem — különösen az utóbbi két évszázadban — a filozófia, a nyelvészet, a lélektan, az anatómia és az idegélettan sok kiváló művelőjét is. A bemenet vizsgálatának kiindulópontja az az általánosan elfogadott hipotézis, hogy az ember, az egyetlen beszélő élőlény az állatvilágból származik. Tehát szinte önként kínálkozik ez a feltételezés, hogy az emberi nyelv és a beszéd nem a semmiből jött létre, hanem egyenes és töretlen folytatása az állati kommunikációnak. Ez a folytonosságelmélet első megközelítésre egészen természetesnek tűnik, és sokan — főleg Darwin után — valóban így próbálták megválaszolni a beszéd kialakulásának kérdését. Feltételezték, hogy az állati hangatlás az idők folyamán egyre finomodott, míg végül kialakult az emberi nyelv. Körülbelül így gondolta ezt Engels is sokat idézett tanulmányában az emberré válásról: a munka és az ebben való együttműködés során „a létrejövő emberek oda jutottak, hogy mondanivalójuk volt egymásnak. A szükséglet megteremtette a maga szervét: a majom fejletlenségéje lassan, de biztosan átalakult moduláció útján egyre fejlettebb modulációra, és a száj szervei fokozatosan egyik tagolt hangot a másik után tanulták meg kiejteni". Nagy általánosságban ma sem képzelhetjük ezt másképp; a nehézségek akkor kezdődnek, amikor ezt a folyamatot a mai beszédhez elengedhetetlenül fontos konkrét feltételek felől próbáljuk megközelíteni. Ha ugyanis a kimenet, a mai ember felől indulunk ki, és úgy haladunk visszafelé az időben, akkor sokkal inkább a beszéd kialakulásának minőségi oldala, tehát az ugrás, a diszkontinuitás kerül előtérbe. Induljunk el ezen az úton is. Mint tudjuk, ma az emberiség teljesen egyöntetű képet mutat a beszéd szempontjából. A soknyelvűség itt mit sem számít: az egyöntetűségen azt kell érteni, hogy minden embernek megvan a képessége a beszédre és a nyelv elsajátítására. A nyelvelsajátítás képessége pedig nem korlátozódik a szülők nyelvére: bárhonnan, bármilyen szülőktől származzék is (és itt a rasszbeli különbség sem számít), a kisgyermek bármilyen nyelvet képes anyanyelveként megtanulni. A hangos beszéd képessége megkülönböztető sajátossága az embernek minden állatfajjal szemben: mint tudjuk, az állatok közül még legközelebbi rokonainkat, az emberszabású majmokat sem lehet megtanítani beszélni. Ezek tehát nemcsak azért nem beszélnek, mert nincs kitől megtanulniuk, hanem főleg azért, mert nincs erre képességük. Hiszen különben az emberi családban nevelt majomkölyök ugyanúgy megtanulhatna beszélni, mint a kisgyermek. E képesség hiányát nem lehet egyszerűen az intelligencia hiányára vagy alacsony szintjére visszavezetni. Minden jel arra mutat, hogy az embernek veleszületett képessége van a beszédre, míg ez az állatok esetében hiányzik. Induljunk most el e képesség nyomán visszafelé az időben. Ha csak két-három évezredet lépünk vissza, a beszédtanulás szempontjából az még úgyszólván a jelenkor: ha valamilyen módon egy ókori csecsemőt át lehetne hozni a mi korunkba, ugyanúgy megtanulhatna magyarul, mint mi. Az egymillió évvel ezelőtti elődünk gyermekét (vagy kölykét?) azonban már aligha lehetne megtanítani a magyar nyelvre. Ezt a kísérletet a gyakorlatban természetesen nem lehet elvégezni, pedig csak ez adhatna teljesen megbízható képet a beszédképesség kialakulásáról. Spekulálni azonban így is lehet. Feltételezhető, hogy ha mondjuk tízezer éves időközökkel haladnánk visszafelé, akkor a beszédképesség nem egyszerre tűnne el, hanem fokozatosan lenne egyre tökéletlenebb. Elképzelhető, hogy egy bizonyos időszakból származó kisgyermek azért