TETT, 1982 (6. évfolyam, 23. szám)

1982 / 23. szám - A beszélő ember

Miért nem tudjuk, HOGYAN KELETKEZETT A BESZÉD? A beszéd kialakulásának tudományos vizsgá­lata előtt a legfőbb — és sajnos megkerülhetet­len, sőt megszüntethetetlen — akadály az, hogy a kutató nem támaszkodhatik semmilyen kézzel­fogható adatra. Teljesen a feltevésekre van utal­va: abból a korból, amelyben a beszéd kialakult, eleve nem maradhatott fenn semmiféle írásos feljegyzés, amely erről a folyamatról hírt adna, az a néhány csontváz (jobban mondva csont) pedig, amely az emberré válás különböző állo­másait jelzi, csak igen csekély mértékben alkal­mas arra, hogy belőle messzemenő következteté­seket vonjunk le a beszédre vonatkozólag, így hát a beszéd kialakulásának kutatásában nem marad más hátra, mint az ún. fekete doboz mo­dellje. Fekete doboznak azt a szerkezetet (struk­túrát) hívjuk, amelyhez­­közvetlenül nem férünk hozzá, de felépítésére és működésére mégis va­lószínű hipotéziseket állíthatunk fel annak alap­ján, hogy tudjuk, mi az, ami az egyik végén be­megy, s mi az, ami a másikon kijön. A bemenő és kimenő egységek közötti különbség elemzésé­ből jó közelítéssel megérthetjük a fekete doboz működését. (Szemléletes analógiával élve: ha egy bezárt szoba ablakán benézünk, s ott egy kályhacsövet látunk a földön, a belsejéről sem­mit sem tudunk megállapítani, hiszen nem férünk hozzá, hogy belenézhessünk. Ha azonban azt látjuk, hogy az egyik végén belebújik egy fehér macska, s kisvártatva a másikon kibújik egy fe­kete macska, akkor nagy valószínűséggel arra következtethetünk, hogy a cső belül kormos.) Ezt a következő ábra szemlélteti: BEMENET--------_ | ? | --------· KIMENET A beszéd kialakulásának megmagyarázásához a kutatóknak egy olyan elmélettel kellene helyet­tesíteniük a kérdőjelet, amely jól megmagyaráz­ná a bemenet (a beszéd nélküli állapot) és a ki­menet (a beszélő ember és a nyelv megléte) közötti különbséghez vezető folyamatot. Ilyen el­mélet a jelen pillanatban még nincs, és ennek egyik — talán legfőbb — oka az, hogy egyelőre még a bemenetet és a kimenetet sem ismerjük kellőképpen, nemhogy a kettő különbségének részleteiről pontos fogalmaink volnának. Így van ez annak ellenére, hogy a beszéd kialakulásának kérdése ősidők óta foglalkoztatja az embereket, és nemcsak a laikusokat, hanem — különösen az utóbbi két évszázadban — a filozófia, a nyelvé­szet, a lélektan, az anatómia és az idegélettan sok kiváló művelőjét is. A bemenet vizsgálatának kiindulópontja az az általánosan elfogadott hipotézis, hogy az ember, az egyetlen beszélő élőlény az állatvilágból származik. Tehát szinte önként kínálkozik ez a feltételezés, hogy az emberi nyelv és a beszéd nem a semmiből jött létre, hanem egyenes és töretlen folytatása az állati kommunikációnak. Ez a folytonosságelmélet első megközelítésre e­gészen természetesnek tűnik, és sokan — főleg Darwin után — valóban így próbálták megvála­szolni a beszéd kialakulásának kérdését. Felté­telezték, hogy az állati hangatlás az idők folya­mán egyre finomodott, míg végül kialakult az emberi nyelv. Körülbelül így gondolta ezt Engels is sokat idézett tanulmányában az emberré vá­lásról: a munka és az ebben való együttműkö­dés során „a létrejövő emberek oda jutottak, hogy mondanivalójuk volt egymásnak. A szük­séglet megteremtette a maga szervét: a majom fejletlen­ségéje lassan, de biztosan átalakult moduláció útján egyre fejlettebb modulációra, és a száj szervei fokozatosan egyik tagolt hangot a másik után tanulták meg kiejteni". Nagy álta­lánosságban ma sem képzelhetjük ezt másképp; a nehézségek akkor kezdődnek, amikor ezt a fo­lyamatot a mai beszédhez elengedhetetlenül fontos konkrét feltételek felől próbáljuk megkö­zelíteni. Ha ugyanis a kimenet, a mai ember fe­lől indulunk ki, és úgy haladunk visszafelé az időben, akkor sokkal inkább a beszéd kialaku­lásának minőségi oldala, tehát az ugrás, a disz­kontinuitás kerül előtérbe. Induljunk el ezen az úton is. Mint tudjuk, ma az emberiség teljesen egyöntetű képet mutat a beszéd szempontjából. A soknyelvűség itt mit sem számít: az egyöntetűségen azt kell érteni, hogy minden embernek megvan a képessége a beszédre és a nyelv elsajátítására. A nyelvelsa­játítás képessége pedig nem korlátozódik a szü­lők nyelvére: bárhonnan, bármilyen szülőktől származzék is (és itt a rasszbeli különbség sem számít), a kisgyermek bármilyen nyelvet képes anyanyelveként megtanulni. A hangos beszéd képessége megkülönböztető sajátossága az em­bernek minden állatfajjal szemben: mint tudjuk, az állatok közül még legközelebbi rokonainkat, az emberszabású majmokat sem lehet megtaní­tani beszélni. Ezek tehát nemcsak azért nem be­szélnek, mert nincs kitől megtanulniuk, hanem főleg azért, mert nincs erre képességük. Hiszen különben az emberi családban nevelt majom­­kölyök ugyanúgy megtanulhatna beszélni, mint a kisgyermek. E képesség hiányát nem lehet egy­szerűen az intelligencia hiányára vagy alacsony szintjére visszavezetni. Minden jel arra mutat, hogy az embernek veleszületett képessége van a beszédre, míg ez az állatok esetében hiányzik. Induljunk most el e képesség nyomán visszafe­lé az időben. Ha csak két-három évezredet lé­pünk vissza, a beszédtanulás szempontjából az még úgyszólván a jelenkor: ha valamilyen mó­don egy ókori csecsemőt át lehetne hozni a mi korunkba, ugyanúgy megtanulhatna magyarul, mint mi. Az egymillió évvel ezelőtti elődünk gyer­­mekét (vagy kölykét?) azonban már aligha le­hetne megtanítani a magyar nyelvre. Ezt a kísér­letet a gyakorlatban természetesen nem lehet el­végezni, pedig csak ez adhatna teljesen megbíz­ható képet a beszédképesség kialakulásáról. Spekulálni azonban így is lehet. Feltételezhe­tő, hogy ha mondjuk tízezer éves időközökkel ha­ladnánk visszafelé, akkor a beszédképesség nem egyszerre tűnne el, hanem fokozatosan lenne egyre tökéletlenebb. Elképzelhető, hogy egy bi­­zonyos időszakból származó kisgyermek azért

Next