Táncművészet, 1988 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
juk. Elmélyült egyrészt az eredeti néptáncok ismerete a Rábaköztől Somogyon át a Mezőségig vagy Szatmárig, másrészt - mit tagadjuk? - nemcsak az eredeti táncokban kell helyt állni, hanem „Nófrádistílusban”, „Erdélyi-stílusban” és „Mosóczi-stílusban” is. A kedvező és regisztrálható jelek az utóbbiban is megmutatkoznak. Van-e hát még kívánnivaló? Van. Ha reálisnak tekintjük a homogén ütőerő létét, akkor lassan ideje lesz a táncos egyéniségek kibontakoztatására is gondolni. Nem mondom, hogy nem láttam jelét, villanását e törekvésnek (különösen Mosóczi műveiben), de a feladat több és tudatosabb gondoskodást igényel. Gondolom, elsősorban a koreográfiai feladatok kialakításában. A koreográfiai összkép nagyobb latolgatást kíván, mindössze azért, mert minden jubileumi programnak óhatatlan velejárója a „keresztmetszet”, vagyis a hagyaték és a jelenkor egyidejű felmutatása. Mondhatni, „várakozási reflexeink” már így rögzültek, s magam is szívesen láttam volna a felújítások közt egy-két további régi koreográfiát. Például Náfráditól a Barátok című kis komédiát, de Somogyi Tibortól is A három barát c. drámai kamaratáncot, a néptáncban művelhető szimfonizmus egyik előfutárát - vajon hogyan hatottak volna ma? Be kell érni azonban a látottakkal, melyekből az első réteget a korábbi vezető, Náfrádi László kompozíciói alkották. Zömmel koncerttáncok, talán nem „szuperautentikus’ stilisztikai árnyalattal, de mindenképpen megragadott stílusokkal és biztos formálási készséggel. Fájlalom közben, hogy a kedvencnek várt Utolsó tánc nem sikerült igazán, a szólóban valami nem teljes hitelű drámázás érződött, így a zene-táncvers kívánatos összhatásából Sinka költeménye került ki győztesen. A másik réteget nyilvánvalóan Erdélyi Tibor művei alkották, s rajtuk már megérződik a hetvenes évek stilisztikai megújulásának hatása. Sőt a gazdag anyagismerethez, virtuóz táncfeladatokhoz egyre biztosabb formálási készség kapcsolódik. (Amely ugyan néha alaposan megbicsaklik, mint pl. a Cigánycsárdás és botoló nem igazán kigondolt csatlakozásában.) És velem együtt a Corvin téri nézők közül bizonyára többen örömmel vették, hogy a zalai díjnyertes Verbuválás is bevonult a Duna repertoárjába. És hogyan hatott? Nem erőtlenül, de nem is ütötte meg a darab már ismert hatásfokát. A magyarázatot két momentumban vélem: az adott műsorközegben ez a tánc mégiscsak idegen testként hatott, másrészt a koreográfia már apró egyénítéseket is követelne, noha látszólag éppen csak merev végrehajtást kíván. A körkép intermezzójaként a vendégkoreográfusok is említést kívánnak. A régebbi betanításokból úgy tűnik, Béres András Kerezsi lánytánca „hosszú életű lesz e földön", s rá is szolgál erre a jóslatra. A lányok most is hangulatosan, igényesen adták elő. Az újabb beszerzésből a Rábaközi táncok, Zsuráfszky Zoltán koreográfiája valószínűleg szintén biztos pont lesz a jövendő repertoárban, hiszen az adott stiláris követelményeknek teljesen megfelel. Mindamellett az igazi egyéni fele- 2