Táncművészet, 1997 (28. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 1-2. szám
TÁNC A HOROGKERESZT ALATT Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb dokumentum-kötete jelent meg Berlinben, a HENSCHEL kiadó gondozásában, ötvenegy évvel a második világháború befejezése után. A „Tanz unterm Hakenkreuz" című 350 oldalas könyv Lilian Karina és Marion Kant jóvoltából közel 100 eredeti dokumentum-anyag segítségével - teszi fel a kérdéseket: Mi történt a táncművészettel a Harmadik Birodalomban! A kor vezető táncművészei, koreográfusai, táncosai apolitikus, ártatlan szemlélői voltak-e rémdrámának? Senki nem tudott semmiről? Senki nem vett észre semmit? S mit tettek, avagy nem tettek az egyetemes német kultúra kimagasló személyiségei a náci éra alatt? Lilian Karina Szentpéterváron született, majd 6 éves korában szüleivel Berlinbe menekült, s telepedett le. Viktor Gsovskynál és Bronislawa Nijinszkánál sajátította el a klasszikus balett alaplépéseit. Táncpartnerei az orosz Sascha Leontiev, valamint a magyar Milloss Aurél voltak. Karina a harmincas években ismert táncosnő lesz Németországban, később Milloss Auréllal Budapesten is dolgozik és fellép a Nemzeti Színházban és táncesteken is. A háború alatt Stockholmban talál nehezen menedéket. Vezető balettmester a Királyi Operában, alapítója lesz a Cullberg Balettnek, majd a svéd Táncművészeti Főiskolának. Három évig a világhírű svéd filmrendező Ingmar Bergman színházi rendezéseiben is dolgozik. Éveken keresztül tudósítója, tánckritikusa a svéd EXPRESS című napilapnak, továbbá számtalan táncszakkönyv írója. Marion Kant bár nem kifejezetten a tánc gyakorlati területéről érkezett, de egy jól felkészült tudós biztonságával segítette a világra ezt a könyvet. Kiindulási alapja természetesen a művész, a „koronatanú" Lilian Karina közel 80 oldalas visszaemlékezése, melynek személyre bontott portréi megbízható támpontot nyújtottak. Archívumok, magángyűjtemények, könyvtárak, levéltárak nyíltak meg nehezen, néha „fogcsikorogva, recsegve", sőt „elővigyázatlanul", még a berlini fal leomlása előtt. Az egyesítés után szerencsére mind amerikai, mind orosz részről is megnyíltak a titkosan őrzött trezorok a kutatók s a nagy nyilvánosság számára. A könyv szerzőinek közel 10 éves kutató-kereső-feldolgozó munkája fekszik ebben az egyedülálló memoár-dokumentum kötetben. Lilian Karina nemcsak emlékezőtehetségére hagyatkozik. Évtizedek óta felkeresi az egykori, s még élő pályatársakat, akikkel a beszélgetések, a sok kérdezz-felelek „talkshow" azonban egy ponton mindig megreked. Bár mindegyikük pontosan fel tudja idézni egy-egy koreográfiának legkisebb mozdulatait is, a beszélgetés a tartózkodás miatt (szinte minden esetben a náci idők politikai, emberi és morális problémakörén) fennakad. A kötet a hivatalos nemzetiszocialista diktatúra táncpolitikájának eddig ismeretlen leveleit, elképesztő törvényrendeleteit, dokumentumait tárja az olvasó elé. Egy-egy pillanatra meghökkentő, ellentmondásos dolgok derülnek ki az „Ausdrucktanz" felszentelt papjairól és papnőiről. Gret Palucca, az egykori Német Demokratikus Köztársaság nemzeti díjakkal sűrűn övezett tánchősnője, „példamutató" táncforradalmára-a náci propaganda rasszista törvényei ellenére s származási nehézségei ellenére is -, 1945- ig, az összeomlásig felléphetett szólóestjeivel. Iskoláját is az 1933-as barnainges hatalomátvétel után „csak" 6 évvel később, 1939-ben záratják be... Hazánk is bőven van képviselve ebben a tragikus káoszban, ezekben a drámai időkben. Olvashatunk Milloss Aurélról, akinek magánéleti problémái miatt - és nem politikai meggyőződése végett - a Gestapo letartóztatási parancsa elől, egy éjszaka menekülnie kellett 1935-ben Düsseldorfból. Az utolsó lépéseket - biztonsági okokból - már gyalog tette meg a holland határ felé... Az élet tragikus ellentmondásaihoz tartozik viszont, hogy a római opera berlini vendégszereplésén (1942- ben és 1943-ban) mint az olaszok balettmestere és koreográfusa, azokkal kellett kezet ráznia, akik korábban szívesen tettek volna pecsétet életére... További polemizálások, kérdőjelek, pozícióharcok, személyiségproblémák vetődnek fel Rudolf Laban, Harald Kreutzberg, Mary Wigman és sokan mások megítélésében, akik a kor irányadó, vezető művészei, alkotói voltak. Meghunyászkodva, kéz a kézben, máskor egymást feljelentve, fejüket olykor struccmadárként dugták a szemétbe. Mert hát senki semmit, soha nem tudott, nem hallott. Másoknak pedig menekülniük, emigrálniuk kellett, ha szerencséjük s anyagi lehetőségük engedte... Megrendítően szép az a főhajtás, ahogy a könyv szerzői a haláltáborokba transzportált, a meggyilkolt, elűzött, elfelejtett művészekről emlékeznek, mint Viktor Gsovsky, Sascha Leontiew, Josef Lewitan. Köszönet Lilian Karinának és Marion Kantnak ezért a megrázó könyvért. Érdekes volt! Abban viszont biztos vagyok, hogy az elkövetkezőkben a nyíló ablakok és nyiladozó páncélszekrények jóvoltából újabb akták kerülnek nyilvánosságra... Königer Miklós (Berlin) [ONWIJEL TANK M ŰVÉSZET