A Tanító, 1975 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
A z új tanév, az 1974/75-ös első napjait megzavarta a hír: a tanítók nem kaptak órakedvezményt, és most sem sikerült az osztályfőnöki díjat számukra előteremteni. Bizony sok helyről érkeztek keserű, elkedvetlenítő megjegyzések. Az elkeseredés, a méltatlankodás hangjai vegyültek abba a más években oly maradéktalanul megnyilvánuló örömbe, hogy megint együtt az osztály, vagy abba a mindig izgalmas kérdésbe: vajon milyen lesz az új osztályom, hogyan birkózunk majd idén a feladatainkkal. Lassan-lassan azonban lecsillapodott, megnyugodott az iskola. Kartársaink megértették a kedvezőtlen döntés indokait, s a bizalmat keltő szavakat: nincs félretéve ez a kérdés — csupán még egy kis halasztást szenvedett (országos okok, gondok miatt), ott van a probléma az illetékesek asztalán, felszínen maradt, első helyen szerepel a minisztériumi tervekben. Meg aztán megkezdődött az élet, a munka az iskolában. Előtérbe nyomultak a gyerekek, s velük együtt a problémák tömkelege. A tanítók felmértek, terveztek, ismerkedtek, módszereken, megoldásokon törték a fejüket. A szakma szeretete, a hivatástudat, a rájuk bízott kicsinyekért vállalt felelősség felülkerekedett az átmeneti megpróbáltatáson. A hír rosszkor érkezett, de a megnyugtatás sem késett soká, s ez, meg a munka, meg a bizalom feloldotta a keserű hangulatot. Mint az igazi édesanya, olyan a jó tanító. Bármilyen baj, gond nyomja a vállát, bármilyen keserűség, szenvedés mérgezi napjait — nem érezteti a gyermekekkel. Az osztály küszöbén lerázza magáról. Csak a mosolyát, a szeretetét, a megértését viszi be, s azt a törekvését, hogy a gyermekek fejlődése érdekében mindent megtegyen, ami szükséges, s mindent elfelejtsen, ami a harmonikus, alkotó munkát megzavarhatja. Mert a munka, a gyerekek — akikért dolgozik — az elsők. Ha két-három tanító összekerül — hányszor tapasztaltuk ezt, amikor köztük jártunk —, a harmadik mondat után már peregnek a szakmai kérdések, mint leszakadt gyöngysorról a szemek: nálatok ez hogy van, ti hogyan dolgozzátok fel ezt vagy azt, milyen volt az előkészítő stb. stb. Mert ha a tanításról van szó , akkor minden más háttérbe szorul. Keresik, kutatják, szenvedélyes érdeklődéssel veszik birtokukba az új eljárásokat, fogásokat, melyek a munkára kedvezően hathatnak. És munka az van bőven , s így a vigasztalódás, az öröm is „házhoz jön”. Ott „lent”, az alsó négy osztályban, ott dől el minden. Ott válik a gyermek iskolaszerető, érdeklődő, szemfüles, ügyes emberkévé vagy ott válik olyanná, aki nem szeret dolgozni, mert nem tanulta meg, hogyan kell, megutálja az iskolát, mert nem találta meg a helyét a közösségben. Mindezt nem a „gyermeke válogatja”, hanem a tanítója. S ők ezt mind tudják. Ezért csinálják az előkészítő foglalkozásokat, ezért korrepetálnak, ezért mennek aszfaltos úton vagy sáros latyakban családot látogatni, ezért beszélgetnek el a szülőkkel, ezért simogatják meg a sírók fejecskéjét, ezért űzik el a bizalmatlan szemekből a dacot, a félénkséget, ezért nem adnak egyest — csak ha már más lehetőség nincs —, ezért nem adnak osztályzatot a legkisebbeknek. Az öröm, a siker az iránytűjük, ezért tanítanak, s a jól végzett munka feletti megelégedésért — és ezért tanulnak tanítványaik is. Ott „lent”, az alsó négy osztályban zajlanak a jövőbe mutató kísérletek, amelyek előkészítik a korszerű oktatás-nevelés útját. Ebben a munkában is lelkesedéssel vesznek részt. Aki ismeri a tanítók áldozatos munkáját, aki nap mint nap szemléli, irányítja , tudja, mennyi erő, mennyi kitartás, szorgalom feszegeti részükről a régi korlátokat, hogy betörjön az iskolába a friss levegő, a friss szellem. A tanítók mi mindent tesznek azért, hogy részesei lehessenek az új korszak előkészítésének. Képezik magukat, tanulnak, ismereteket szereznek, felfrissítik a régen szerzetteket , gyűjtenek, mint a szorgalmas méhecske, hogy önzetlenül továbbadhassák, hogy a következő nemzedékek életét tartalmasabbá, szebbé tegyék. S mindezt nem az elismerésért, és nem kényszerből teszik, hanem azért a felemelő érzésért, hogy bebizonyítsák: mindig többre és többre képesek ők is és tanítványaik is. Nem a kiemelkedőkről szóltam, hanem az átlagról — ez a meggyőződéseim s ebben megerősítenek a tapasztalataim. A tanító ma több, mint tanító. Pótol szülői házat és szülőt, tanít és nevel, egésznapos gondja már a gyermek. Nem leadja az óráit, hanem ott él, lélegzik a gyerekek között fáradhatatlanul és szeretettel. Fogékony az újra, örömmel és lendülettel dolgozik. „Nyersanyaga” az ember, amely törékenyebb az üvegnél, érzékenyebb a legfinomabb aranylemeznél, megszólal, ha fáj valamije, s nehezen felejti el, ha igazságtalanul megbántották. Ilyen „anyaggal” dolgozni csak kiegyensúlyozottan, nyugalomban lehet — de az erősek a megpróbáltatások ellenére sem törnek össze. Nem a pillanatnyi helyzet, hanem a perspektíva, a változtatásból fakadó megújhodás, a jövő lebeg szemük előtt — ez szabja meg közérzetüket, tevékenységüket. Ezért lehet és kell bízni bennük, egyengetni lépéseiket, melyeket nem magukért, hanem a rájuk bízott gyermekekért tesznek. D. SZABÓ ÖDÖNNÉ A FÁRADHATATLAN SEREG „Hazánkban az értelmiségi munkaterületek egyikén sem dolgozik olyan népes hadsereg, mint a nevelés-oktatás területén: a pedagógusok, a tanárok, de különösen az általános iskolai tanárok és tanítók szorgalmas, elfáradó, majd újra nekilendülő serege." VÁCI MIHÁLY