A Tanító, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6-7. szám
2 25 éves a felsőfokú tanítóképzés A tanító- és óvónőképzés felsőfokúvá válásának 25. évfordulóját ünnepelték az ország Tanítóképző Főiskoláin. Az évforduló alkalmából emlékülésekre, tudományos felolvasó ülésekre, kiállítások megnyitására, ünnepi hangversenyekre került sor. Az alábbiakban Bíró Gyula előadásából idézünk, mely a tanítóképzés felsőfokra emelésének körülményeiről szól, elhangzott a Budapesti Tanítóképző Főiskola tudományos felolvasó ülésén 1984. április 20-án. Tisztelt Hallgatóim, Kedves Barátaim! Hazánkban az általános tankötelezettség bevezetésével a tanítóság lett az az egyetlen társadalmi réteg, mely a népesség teljességével a szó szoros értelmében testközelben élt és dolgozott, így akarva-akaratlanul azokat a szociális hatásokat, amelyek az osztálytársadalom valós szituációi nyomán érték, megélte és jórészt magábaszívta. Ugyanakkor a nép plebejus, főleg paraszti rétegének az úgynevezett nadrágos-pályára törekvő, zömében erre tehetséget mutató, alkalmas gyermekeiből verbuválódott, kik magukkal hozták azokat a környezetük determinálta attitűdöket, amelyek a néphez tartozást szemléletükben és magatartásukban meghatározták. Érthető hát, hogy a rendikapitalista államhatalom a néptanítót nem minden gyanú nélkül kezelte és áttételes módon ugyan, de többféle módon is törekedett korlátok közé szorítani. Többek között ezért zárta el előlük a valódi értelmiségi pályára emelkedés útját, a felsőfokú képzést. A tanítóság nem válhatott a korabeli értelmiség, ahogyan akkor nevezték „intelligencia” szerves tagjává, annak csupán peremén helyezkedhetett el. A társadalmi hierarchia viszonylag alacsonyabb szintjére szorulva, hosszú évtizedeken át iparkodott helyzetén megfelelő rangot nyújtó képzettséggel is változtatni. Ennek a küzdelemnek okai között minden bizonnyal ott szerepelt az emberi hiúság is, a fokozott ambíció is, a magasabb társadalmi pozíció, státus vágya is. Történelmileg az emberi okok azonban mellékes jelenségek. A feljebb emelkedés lényege abban volt, hogy megvalósulása milliók emelkedését vonta volna következményként maga után. A felsőfokú képzésért folyó küzdelem etapjai a szakirodalomban nyomon követhetők. Csupán egyetlen vonására szükséges itt rámutatnom, nevezetesen arra, hogy felerősödésük konzekvensen egybeesett nemzeti történelmünknek azokkal az időszakaival, melyeket a szabadságért-függetlenségért és a társadalmi átalakulásért folyó progresszív erőfeszítések fémjeleztek. Nem véletlenül a reformkor légkörében kívánta Joó János egri tanár a tanítók képzését gimnázium elvégzéséhez kötni. Közelről sem elszigetelt reformerként. Hiszen az 1843/44. évi országgyűlés népművelési bizottsága előterjesztésében is így fogalmaz: „Rendes tanulóként azok vehetők fel, ti. a tanítóképezdékbe - kik a teljes gimnáziumot jó eredménnyel elvégezték”. Az Első Egyetemi Tanügyi Kongresszus véleménye sem volt más. A szabadságharccal azonban ezek a törekvések is elvéreztek Világosnál. A főiskolai tanítóképzés követelése 1918/19-ben vált ismét általánossá. A Tanítóképzőintézeti Tanárok Országos Egyesületétől, a Tanítók Szakszervezetén keresztül a Nevelőmunkások Országos Szövetségéig ebben a kérdésben teljes volt az összhang. A Néptanítók Lapja 1919-ben ismerteti a szocialista tanítók szövetségének közgyűlési határozatát, miszerint: „A tanítóképző főiskola, amelyben középiskolát végzett, érettségizett ifjak vehetők fel.” A felszabadulás után, már 1945-ben, az Országos Köznevelési Tanács és a Pedagógusok Szakszervezete tűzte ismét napirendre a nevelőképzés egészének, s ezen belül a tanítóképzésnek a reformját. S bár a tanítóképzés nem reformáltatott meg, egy új és ma is virulens pedagógusképző intézmény, a Pedagógiai Főiskola, ma Tanárképző Főiskola, 1947-ben megnyithatta kapuit. Ezekben az években a képzés oly mértékben és módon kuszálódott össze, hogy minőségi javulást az adott szervezeti keretek között a leggondosabb és radikálisabb tantervi módosításoktól sem lehetett remélni. Ebben a helyzetben a tanító- és óvónőképzőkben fellelhető emberi és anyagi tényezők összevonása, átcsoportosítása, felfrissítése, a képzés kereteinek átalakítása, cél- és feladatrendszerének, tananyaga szerkezetének és tartalmának átformálása tűnt az egyedül járható útnak. Ilyen tennivalók közepette a képzés felsőfokra emelése szinte kínálkozó megoldásként került ismét előtérbe. Szervezeti kérdésekről, óratervekről, tantervekről a Köznevelés, a Felsőoktatási Szemle, s különféle tanácskozások, szakbizottságok fórumain országos vita folyt. A gyermek első hét esztendeje, az éntudat kiteljesedésétől az átpártolásig, háromtól tíz éves korig, a felnőtthöz kötődés korszaka. Ez az időszak éppen, mert a felnőttet modelláló évek sora s ezen az alapon az ember szociális képességei életre szóló alapvetésnek kora, speciális pedagógusszemélyiség munkáját igényli. Az óvónőt és tanítót ennek megfelelően, olyan szakpedagógusnak tekintettük, akik a szükséges alapképzés és oktatás mellett, dominánsan a kisgyermekkor nevelési feladataira kvalifikáltak. Az elhangzott alapmeggondolásból eredően két princípiumra voltunk tekintettel. Először bármennyire impozánsak is az úgynevezett tudományos-technikai forradalom eredményei mögött álló tapasztalatok, ismeretek, és praxis, az emberi fejlődésre-fejlesztésre, a szociális szituációk felismerésére, az azokban való eligazodásra, azok diagnosztizálására közvetlenül nem alkalmazhatók. A történelmileg felgyűlt technikai és humán kultúra ugyan az emberiség egységes kultúrája, de minőségében és arányaiban nem mindenben azonos emberi viselkedés és magatartás battériák, repertoárok meglétét jelentik. Másodszor: tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy korunkban a nyomasztóan bővülő átadott-átvett tudás mel-