Tanító, 1995 (33. évfolyam, 1-10. szám)
1995-12-01 / 10. szám
Turul és história EGRI SZILÁGYI IMRE A honfoglalást megelőző őshagyományban igen elterjedt volt a turul kultusz. Erre vall az is, hogy a korszak magyar őstörténetének fejedelmi személyei isteni származásukat hitelesítették vele. A szentnek tekintett sólyom szellemi inkarnációjának, megszemélyesítőjének vélték magukat. A napisten energiáinak közvetítőjét is benne látták. Úgy vélekedtek, hogy erejüket, kiválasztottságukat az aranyló Naptól nyerik. A turul tehát nemcsak állatfajtaként volt fontos számukra, hanem a szent valóság megnyilatkozásának (hierophánia) közvetítőjeként is. Az a művelődési kör, amelyben mindennapjaikat élték, ezt a meggyőződést csak táplálta, erősítette. A velük egykorú népek hagyományában szintén szent ritus övezte az említett égitestet és a madarat. Jelképrendszerünk is ezt tanúsítja, így például Ré, az egyiptomi napisten sólyom-, azaz turulfejét aranyként izzó nap koronázta. De sámánokat is ábrázoltak madárral a fejükön. Ez érthető, mert az ősi népek életmódját a természetadta viszonyok keretezték, így gondolkodásukat is ezek ösztönözték. Hóman Bálint, a két világháború közötti időszak vezető történésze írta a finn-magyar (nem finnugor!) ősök foglalkozásáról: „ már az őskorban állatokat is tartó és földet is művelő vadásznép voltak.” Erről a fejlett gazdálkodási módról vall egy ezüst tálon fennmaradt kép is. Ez az edény egyben az egyik legrégebbi magyar sólyomemlék, amely a szentpétervári Ermitázsban van. Az íratlan és írott hagyományok alapján feltételezhető tehát, hogy a villámgyors és kecses turul (kerecsensólyom?) olyanfajta tiszteletnek örvendhetett az említett műveltségi körben, mint például az indiaiak szent/sérthetetlen tehene. Erre vall a turul hagyomány későbbi története is. Lehetett ugyan a keresztény magyarok között tiltott a kutusz, de az állat maga sohasem vált „tisztátalanná”, mint az sok természetvallású nép totemjével, ősével megtörtént. Szinte általánosan feltételezhető ugyanis az - írta a világhírű J. G. Frazer -, hogy: „valamennyi úgynevezett tisztátalan állat eredetileg szent volt”. Az előbb leírt hagyományból a természettudomány mindössze az ember állati származásának tudatát őrizte meg. Ez a meggyőződése, egyik alapelve korunk természettudományos törzsfejlődésének is. A világias felfogás szerint ugyan nem a turultól, de a főemlősök között egy majommal közös állati őstől eredeztethető az ember. Ezzel szemben a turul kultusz hívei és más őskori állatistenséget tisztelő népek nemcsak a természeti eredetről tudnak. Minden embert valamilyen istenség hasonlatosságának, képének, fiának stb. vélnek, így például az Árpád nemzetség eredetmítosza is a turullal kapcsolja össze az ősök szakrális származását. Van olyan geszta író, aki a családját egyenesen az ember születéséig vezeti vissza. Ez a visszakeresés egyben arra is utal, mintha emlékeztek volna arra, hogy az emberiségnek egyetlen őshagyománya van. A kezdetekből egésszé kikerekített származástan nemcsak a legendánál, hanem korunk természettudományos nézőpontjánál is teljesebb. Az ősgeszták regősei például a magyarok eredetét a példabeszédek nagy vadásza, Nimród családjának történetével kötötték össze. Népünk múltját tehát egyenesen az özönvíz előtti időkből eredeztették. Nimród családja és a csodaszarvas ősképe a mélységes mély múlthoz kapcsolódott. A Kr. sz. u. kb. 907-ben keletkezett ősgeszta, a Madzsar Tahiri, azaz magyarul A magyarok története ugyanis a bibliából is ismert Nimródot jelöli meg népünk ősapjaként. A szerző az ősszülőt a műben a regősök elmondása nyomán nevezi meg. Ez az eljárásmód meglepő, mert az ősgeszta fordítója/másolója/írója, Terdzsüman Mahmud egy 16. századbeli világlátott, művelt tolmács vagy diplomata volt. Felkészültsége alapján tehát írott forrásokra is támaszkodhatott volna a regősök bizonytalan száj- és szóhagyománya helyett. Ráadásul Mahmud nem is magyarból lett török, noha élt II. Lajos udvarában is. Előkelő bajor nemesi család sarja, aki oszmán fogságba esett. Tudása révén azonban a szultán titkára, bizalmasa és tanácsadója lett. Prágában halt meg 1575-ben egy kényes diplomáciai küldetés közben. Az 1550/60 között másolt geszta is a XVI. században született. Ennek ellenére hitelt adott a regősök szavainak, jóllehet „csácsogó énekeik” szavahihetőségét már Anonymus is kétségbe vonta. Mahmud regősei, vagyis az „évszázadok hírnökei és a hírek elmondói” a magyarok ősszüleiről így beszéltek: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségtől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai... Egy napon Nemród vadászatra ment, és magával vitte fiait is... Egyszeresak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott." Ha Terdzsüman Mahmud verses gesztájában nem tudatosan, esetleg megtévesztésül választotta a régies előadásmódot, akkor az előbb idézett Nemród részletet - a közös epizódok alapján - az ismert meotiszi csodaszarvas változat korai variánsának kell tekinteni. Ebben az esetben azonban nemcsak két eddig ismeretlen mondával gazdagodtunk, hanem a regősök énekeiben élő és a honfoglalásig vezető mítosz ősképével is. Ettől kezdve azonban élesen elválik egymástól a geszta szerkezetében a mítoszi és a históriai (tudományos) rész. A mondai elem alapján több kutató arra a következtetésre jutott, hogy Hunor és Magor előtt fel-feltűnő és csodálatos színekben pompázó vad alakjában voltaképpen a rejtőzködő napisten jelent meg. Ezek szerint tehát Nemród (Ménrót?) fiai a nap hasonmását követték, pontosabban: isteni jelet láttak akkor, amikor az égitest után igazodva az új haza határára rábukkantak. Ha mindezekből leszűrhető, hogy a Nap a legkésőbbi, azaz meotiszi mondában változott át csodaszarvassá, akkor ez a vad lett Emese álmában, a szűkebben vett turul legendában a madár alakú égi küldött. Ez azért is feltételezhető, mert ilyenfajta átlényegülésnek római katolikus megfelelője is van Szt. Gellért mítoszbölcseletében. A püspök szerint Lovas solymász (IX. század) /Ermitázs/ Címképünk: A tatai turul