Tarjáni Acél, 1959 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1959-01-30 / 5. szám

1959. január 30. Néhány szó a társadalmi tulajdon védelméről A társadalmi tulajdon vé­delme és annak elősegítése minden dolgozó kötelessége. A társadalmi tulajdon ellen vétók, a­ szocialista rend­szer előrehaladásának gátlói. Azo­k a dolgozók, akik ma­gukról megfeledkezve véte­nek a társadalmi tulajdon ellen, tudatosan, vagy tu­datlanul népgazdaságunk megkárosítói. Mindent el kell követnünk, hogy a tár­sadalmi tulajdon ellen elkö­vetett bűncselekményeket a legminimálisa­bbra csökkent­sük, illetve azt, a lehető­ség szerint teljesen meg­szüntessük. Vannak dolgozók, akik több éven keresztül válla­latun­knál becsületesen dol­goztak, munkájuk ellen ki­fogás soha nem merült fel, s mégis előfordul, hogy hoz­zányúlnak a társadalmi tu­lajdonhoz és kisebb, nagyobb értékű tárgyakat akarnak eltulajdonítani. Ezek között a dolgozók között vannak megtévedt emberek, akik később cselekedeteiket meg­bánják, s ma­ga az eltulaj­donított tárgy értéke sem olyan nagy, hogy velük szemben súlyos­ büntetést kellene alkalmazni. A felvilágosító munka alapján belátják, hogy helytelenül cselekedtek, mert tulajdonképpen nem is volt szükségük arra, hogy lopjanak. Cselekedetük elkövetésekor erre nem gondoltak, s ilyen esetekben kisebb büntetés is elegendő arra, hogy töb­bé ilyen cselekményt ne kö­vessenek el. Ezzel szemben vannak olyan dolgozók, akik ismé­telten olyan tárgyat is el­lopnak vállalatunktól, amire semmi szükségük nincs, de gondolják, hogy azt vala­­mileen formában értékesíte­ni tudják. Természetesen legtöbb esetben az ital ked­véért, mint ahogy azt a gyakorlatban megállapítot­tuk. A fegyelmi eljárás le­folytatásaikor egyes dolgo­zók — akik sorozatosan lop­tak vállalatunktól — ma­guk is bevallották, hogy az eltulajdonított­ tárgy ellen­értékét elitták és amikor a pénz elfogyott, újabb lopásra szánták el magukat. Az ilyen dolgozóknál megállapítást nyert, hogy még fizetésük nagyobb részét is elisszák, csa­ládjukkal nem sokat tö­rődnek, ugyanakkor még a társadalmi tulajdonhoz is hozzányúlnak, hogy minél nagyobb mennyi­ségű italt tudjanak el­fogyasztani. Ezekkel dolgozókkal szemben szi­­­gorú büntetést kell al­kalmazni, sőt ha az eset már igen súlyos, a bűn­vádi eljárásnak is helye van. Fentieket ismerve, öröm­mel kell tapasztalnunk, hogy felszabadulásunk óta ezen a téren igen nagy javulást tapasztalhatunk. Az ide­vonatkozó rendeletek betar­tásán kívül, a javulás an­nak is köszönhető, hogy ál­landóan járna a dolgozók öntudata és hozzájárul még ahhoz az állandó felvilágo­sító munka. Ha vállalatunknál az 1958. évet, az 1957. évhez viszo­nyítjuk, meg­állapíthat­j­uk, hogy lényeges javulás mu­tatkozik. 1957. első felében a lopásokból eredő kár 31 686 forint volt, amelyből csu­pán 5953 forint térült meg. Ezzel szemben 1958 első fe­lében a lopásokból eredő kár 4079 forint volt, és ebből 2167 forint térült meg. 1957. VII—VIII. havában lopások száma 33 volt, 10 861 a forint kárértékkel, ebből csupán 831 forint térült meg. Ezzel szemben 1958. VII— VIII. havában már csak 17 lopás volt, 4048 forint érték­ben. 1958-­ban a társadalmi tu­lajdont sértő cselekmények­kel kapcsolatban 39 esetben indítottunk fegyelmi eljá­rást, mely jóval alacsonyabb, mint a megelőző évek bár­melyike. De nemcsak a tár­sadalmi tulajdont sértő cse­lekményeket kell vizsgál­nunk és ennek számát csök­kenteni, hanem foglalkozni kell a különféle munka­­fegyelmet sértő cselekmé­nyeikkel is. A statisztikai adatok szerint ezek száma alá csök­kent. A társadalmi tulajdont nemcsak lopáson keresztül lehet megsérteni. Vannak esetek, amikor gon­datlanságból géprongálás, vagy szerszámtörés követ­kezik be, mellyel népgazda­ságunkat súlyosan megkáro­sítják. 1958. első felében az ebből eredő kár 41 198 fo­rint volt. Bár az év­ vége felé erős csökkenés tapasz­talható, mivel az év utolsó két hónapjában csak 405 fo­rint kár mutatható ki. Et­től eltekintve gondos mun­kával ezek a károk mind elkerülhetők lettek volna. Ha valamelyik dolgozó nincs tisztában egy-egy gép kezelé­sével, nincs kellően kioktat­va, azt a dolgozót olyan munkával ne bízzuk meg, mert az ebből eredő eset­leges károk népgazdaságun­kat súlyosan érintik. Tartsa minden dolgozó becsületbeli kötelességének a társadalmi tulajdon foko­zott védelmét, mert ez vala­mennyiünk közös érdeke. Korziszka József fegyelmi biztos . . . hogy 25-én vasárnap Zagyvarónán nagysikerű iro­dalmi estet tartottak, nagy érdeklődés mellett le­­­zajlott est megnyitójaként Rozgonyi Miklós tanár tar­tott beszédet. Ezt követően Patakfalvi Erzsébet, Wágner Mária, An­gyal János és Nivelt Jenő, nagy magyar költők — Ady Endre, József Attila, Petőfi Sándor és Csokonai Mihály — verseit, költeményeit tol­mácsolták a nagyszámú kö­zönségnek. A jól sikerült rendezvény azt bizonyítja, hogy a kö­zönség megbarátkozott az eddig, előtte jóformán isme­retlen irodalmi esttel. Re­méljük, hogy a jövőben több ízben hallhatjuk majd ked­venc íróink, költőink, vala­mint a világirodalom ki­emelkedő alakjainak műveit. TARJANI ACÉL Legfőbb érték az ember egy fordítókoronghoz érkez­tek. Ha ehhez még hozzá­vesszük azt is, hogy egy mű­szak alatt 65-70 kocsi anya­got kellett elszállítaniuk, csak ak­kor kapunk teljes ké­pet arról, hogy milyen ne­héz, megerőltető fizikai munkát kellett végezniük. Nem szükséges különösen csak fokozódott, amikor egy­kihangsúlyozni azt a jelszót, hogy nálunk „legfőbb érték az ember”. Akármerre uta­zunk, járunk, gyárakban, bányákban, földeken, min­denütt azt tapasztaljuk, hogy kormányunk igen hathatós intézkedéseket tesz a dolgo­zók fizikai erejének, vala­mint testi épségének megvé­désére. Üzemünkben is számos — felsorolni is nehéz volna — olyan létesítménnyel talál­kozunk, amelyek mind a fi­zikai munka megkönnyítését, illetve száműzését szolgálják. Most csak eggyel kívánunk foglalkozni. Aki gyakorta járt a hu­zalma és a pácoló útszakaszon, láthatta, közötti hogy a dolgozók huzalkötegekkel súlyosan megrakott mint­egy 13-14 mázsás kocsikat tolnak maguk előtt. Minden erejüket bele kellett adniuk a munkába és kálváriájuk Ma ez már a múlté, a kocsikat villamos-targon­­icával cserélték fel. Azon túl, hogy ezzel az in­tézkedéssel nagyrészt meg­szüntették a nehéz fizikai munkát, elérték azt is, hogy a rakodás, szállítás, vala­mint a lerakodás ideje 30-35 percről 15-20 percre csök­kent.­­ A pácoló átépítésével a dolgozóknak még kevesebb testi erőt kell majd kifejte­niük. Az átépítés után meg­valósul az úgynevezett két­oldali szállítás, amely nagy­részt gépesítve lesz. Levél a Szovjetunióból Demény László elvtárs, a N. Ü. KISZ Bizottság tagja, 1957-ben a Moszkvai VIT-en járt. Ott verkedett találkozott és is­meg a Vorosi­­lovszki Acélgyár Komszo­­mol szervezetének titkárjá­val. összebarátkoztak és meg­állapodtak abban, hogy kap­csolatukat továbbra is fenn­tartják. Azóta már több le­vélváltás történt a két gyár ifjúsági szervezete között. Alábbiakban a Vorosi­­lovszki Acélgyár komszomo­­listáinak, a Salgótarjáni Acélárugyár kiszistáihoz írt, legújabb levelét közöljük: KEDVES BARÁTAINK, ELVTÁRSAINK! A Vorosilov nevét viselő Acélgyár komszomolistái for­ró üdvözleteiket és jókíván­ságaikat küldik nektek. Gyárunk ifjúmunkásai és városunk lakossága 1958. ok­tóber 28-án ünnepelte a le­nini Komszomol fennálásá­­nak 40. évfordulóját. Ebből az alkalomból gyárunk if­­­­júmunkásai számos felaján­lást tettek. Többek között a 3-as és 4-es számú martin­­kemencék kormszom­ óH «tól, hogy az ünnep tiszteletére 4500 tonna acélt adnak ter­ven felül. Feladatukat be­csülettel teljesítették. Ezen­kívül gyárunk fiatalsága, 1400 tonna fémhulladékot gyűjtött össze és szállított el. Nálunk a Komszomol tag­jának lenni, nagy megtisz­teltetést jelent. A tagsági igazolványokat mindig ün­nepélyes keretek között ad­juk át az új belépőknek. Nekünk komszomolisták­­nak az életet, kommunista szemmel kell néznünk, hi­szen a szemünk előtt folyik a szocialista és a kapitalista tábornak békés, gazdasági versenye. Mi tisztában va­gyunk azzal, hogy minden tonna acél, amit terven fe­lül adunk a hazának, leg­jobb válasz a kapitalisták különf­éle rágalmaira. Szövetségünk a világ né­peivel — úgyszintén vele­tek is — nagy dühöt vált ki a nép ellenségeiből. De ez minket nem érint közelebb­ről, mert had tudják meg ők is, hogy a világ becsüle­tes dolgozói elitélik a hábo­rús gyujtogatókat és méltó büntetést fognak kiszabni rá­juk. A mi komszomol-szerveze­­tünk több mint 3000 tagból áll. Mindnyájan erős lelkü­letű emberek és minden megpróbáltatásra készek a béke megvédésének érdeké­ben. Kedves elvtársak! Hazánkban nagy népszerű­ségnek örvend, a Szovjet­unió Minisztertanácsa által, az 1959-1965 évekre kiadott népgazdaság fejlesztéséről szóló határozata. Ez a hatá­rozat mindenki számára ért­hető, de nekünk szovjet em­bereknek — akik részt ve­­szünk a népgazdaság és ipar felemelésében és fejlesztésé­ben — még jobban érthető. Az egész szovjet nép nagy lelkesedéssel nézi a XXI. kongresszus munkáját. A világproletáriátus nagy vezére, Lenin elvtárs a kom­munizmus építéséről és eb­ben az ifjúság szerepéről a következőket mondotta: „A kommunizmus az egész világ megvalósítása ifjúságának érdeke kell, hogy legyen.” A mi jelszónk, a haladás. Lenin bennünket arra taní­tott, hogy dolgozni kell, és ezt tanítja a Központi Le­nini Bizottság is. Kedves elvtársak! Még egyszer hálá­sak vagyunk azokért a ba­ráti jókívánságokért, amelye­ket az Ifjúságunk Szövetsé­gének Évfordulója alkalmá­ból küldtetek. Mi tudjuk, hogy milyen körülmények között dolgoztok és ellensé­geitek szeretnének elgán­csolni benneteket. De ez nekik nem fog sikerülni. Erősödjön és virágozzon a magyar és szovjet nép örök barátsága! Éljen a KISZ és a Komszomol! Baráti üdvözlettel a Vo­rosilov nevét viselő Vörös­­szálló Érdemrenddel kitün­tetett Acélgyár komszomo­listái nevében: Csemojuckaja, Anohin, Dulatov, Anufriev, Dolzsikov és Mitin. Egy öreg harcos az ifjúmukásokhoz Kedves Ifjúmunkások! En­gedjék meg nekem, hogy a régi, első világháború előt­ti, majd a háború alatti if­júmunkások, nehéz helyze­tét vázoljam nektek, a ma­gam és a többi ifjúmunká­sok akkori helyzetét, hogy különbséget tudjatok tenni a mai és a régi ifjúság élete között. Az 1919-es dicsőséges Ta­nácsköztársaságunkra vissza­emlékezve, sok epizód jut eszembe az akkori időkről. De, mint egykori ifjúmun­kás emlékszem, a még ré­gebbi időkre is, amikor 1914 nyarán az iskolából mint 12 éves árva fiú a gyárba ke­rültem. Az akkori 12 éves fiúik közül néhányunknak az a szerencsés helyzet adódott, hogy nem kellett munkán­kat mindjárt a szegcsoma­gol­óban kezdeni, ahol abban az időben a gyerekeket na­ponta ütötték, pofozták, ha­nem más üzemekbe kerül­tünk. Én is így jutottam az eskegyárba. No, nem mind­járt inasnak, hanem segéd­munkásnak. Az volt a fel­adatunk, hogy a műhelye­ket rendbetartsuk, s ha sür­gősen munkáskézre volt va­lahol szükség, odairányítot­­tak bennünket. Télen, na­ponta 15-20 talicska szenet hordtunk a kazánházi szénszalagtól a műhelyekbe, s ez a munkaidőnek kb. fe­lét vette igénybe. A háború kitörése után 1915-től már napi 14-15 órát dolgoztunk, mert minket is befogtak, hogy katonai lapátot ké­szítsünk, és legtöbbször este 9-10 órakor men­tünk haza. Nappal hordoztuk a sok sze­net, takarítottunk, este pe­dig készítettük a lapátokat. 1917-­­en tanoncok lettünk, (akikor már fabakancsban, csalánszövésű harisnyában és pulóverben jártunk) azon­ban hiába örültem ennek, mert a sok szénhordástól lá­baim tönkrementek és 5 hó­napig kórházban feküdtem. Természetes, ezek után ezt a mesterséget nem folytat­hattam tovább. 1918 májusában, az eke­gyári műhelyben dolgozott egy Licsko Béla nevű laka­tos, aki akkor már tagja volt a szociáldemokrata pártnak és mint ilyen, igen sokszor elbeszélgetett velem a szocializmusról. 1918 nya­rán, egy napon félrehívott az üzembe és megkérdezte vállalnám-e illegális plaká­tok írását, amire én boldo­gan vállalkoztam, ő napköz­ben az akkori ekegyári iro­da padlására vitte a nagy ív rajzlapokat és este ketten megírtuk, melyeket még az éjjel a gyártelepen ki is füg­gesztettünk. Az akkori, gyári katonai parancsnok Tribu­­szer főhadnagy kereste, ku­tatta ,hogy kik ezeknek a plakátoknak a szerzői, de nem tudott rájönni. Nemsokára kitört az ok­tóberi őszirózsás forradalom és az acélgyári ifjúmunká­sok a szociáldemokrata párt keretén belül, megalakították a helyi csoportot. 1919. már­cius 21-e után, a szociálde­mokrata pártot otthagytuk és megalakítottuk az Acélgyári Kommunista Ifjúmunkások Szövetségét. A Tanácsköztársaság kiki­áltása után a munkaidőt le­szállították 8 órára, melynek mi ifjúmunkások nagyon örü­ltünk. Nekem, mint az ifjúmunkás szövetség elnö­kének, alkalmam volt 1919 júniusában részt venni a Bu­dapesten megrendezett ifjú­munkás-kongresszuson, me­lyet a régi képviselőház­ban tartottak meg. Mi, az ott egybesereglett ifjúmunkások örömmel fogadták kitörő Kun Béla elvtársat, ki a meg­nyitón beszédet intézett az ifjúmunkásokhoz. Be­szédében irányt mutatott az ifjúmunkásoknak a jobb jövő kialakításáért folytatott harchoz. Nem sokáig örülhettünk azonban helyzetünk javulá­sának, mert a reakció, a szo­ciáldemokraták árulása és a külföldről irányított és tá­mogatott Horthy-féle reakció­nak sikerült a Tanácsköztár­saságot megdönteni, mely után a 25 éves Horthy-rém­­uralom következett. Engem, a Tanácsköztársaság meg­döntése után a rendőrségre vittek, ahol megvertek. A felszabadulás, melyet a Dicsőséges Vöröshadsereg­nek köszönhetünk, lehetővé­tette, hogy független, szabad emberként éljünk. Kedves Ifjúmunkások! Ti, akik most szabad, független ország­ban éltek, becsüljétek meg államunkat, annak ve­zetőit, akik minden erejük­kel, tudásukkal azon van­nak, hogy a mai fiatalságnak jobb jövőt, békés­­ mun­káséletet teremtsenek. Gon­doljatok arra, hogy mi­nekünk mennyit kellett szen­vedni, fabakancsban, csalán­ruhában járni, nyéren, étolajon kukoricake­élni, tűrni a mesterek pofonéit. Ma már az ifjúságnak meg van adva minden mód és alkalom a tanuláshoz és a művelődéshez, használjátok ezt ki, szeressétek és kö­vesetek pártunkat, dolgozza­tok becsületesen, hogy mi­előbb megvalósuljon a szoci­alizmus és végső célunk a kommunista társadalom. Krajnák Ferenc Semmi rosszat nem tudunk rá mondani. Szerény, csendes, munkáját szerető, szorgalmas — mond­ják az üzem vezetői. Ez az én tapasztala­tom is, hiszen jó né­hány éve ismerem Zsuzsi nénit, s csu­pán csak azért kér­tem ki az üzemveze­tőség véleményét, hogy igazolva lássam feltevésem helyessé­gét. A napokban elha­tároztam, hogy fel­keresem Zsuzsi nénit és megkérem őt, me­séljen valamit életé­nek eddigi tapaszta­lataiból. Zsuzsi néni beszélt, beszélt, s ahogy teltek a sorok jegyzetfüzetemben, lassan kibontakozott előttem, egy munká­ban eltöltött élet, egy olyan élet, amiben több volt a rossz, mint a jó. Több mint 40 évvel ezelőtt — amikor még 17 éves sem volt — az ő ifjúsága is olyan volt, mint általában a munkásszülők gyer­mekeié. Reggeltől es­tig tartó munka, ala­csony fizetés, meg­aláztatás. A felszabadulás előtt mindig másnak voltam a cselédje — mondja Zsuzsi néni. Egyik helyen jobb volt, a másik helyen rosszabb. vendéglők Többnyire konyháin dolgoztam és sok­mindent el kellett tűrni, ha nem akar­tam kenyér nélkül az utcára kerülni. Emlékszem — mikor Ungár kocsmárosnál szolgáltam —, hogy öt hónapig kellett reg­geltől estig dolgoz­nom, míg össze tud­tam kapargatni egy pár cipőre valót és másik három hóna­pig, hogy egy fogtö­més költségeit kifi­zethessem. Itt még a fizetésem megállapítva, sem volt csak tetszés szerint fizet­tek, amennyit akar­tak. Emlékszem, mi­kor egy bányai or­vosnál dolgoztam (a neve most nem jut eszembe), nagyon rosszul bántak velem. Majd mindennap sós­vízben főtt, nélküli babot rántás­adtak enni. Sorolhatnám még az ehhez hasonló eseteket, amik, csak mint életem kelle­metlen emlékei ma­radtak meg bennem. Az Acélárugyárba 1944-ben jöttem dol­gozni, mint takarító­nő. Később áthelyez­tek a szegcsomagoló­­ba, majd az agilba, ahol 3 évig dolgoz­tam. Jelenleg — mint­egy 4 éve — a szeg­verői fürdőt és iro­dákat takarítom. Ha mérlegre teszem a felszabadulás előtti­­ és utáni helyzetemet,­­ akkor azt kell mon­­­­danom, hogy helyze­­­­tem ma összehason­­­­líthatatlanul jobb,­­ mint a régi időkben. < Napi 8 órát dolgo­­­­zom, jut pihenésre és­­ ami a legfontosabb, a munkámat megbecsü­­­­lik. Egyedüli kíván­ <­ságom, hogy dolgoz­­­­hassak, amíg úgy ér­­­­zem, munkám el tu­­d­dom végezni — mon­­­­dotta. < Mikor elbúcsúztam ( Zsuzsi nénitől, arra­­ gondoltam, hogy a­­ felszabadulás neki is­­ — mint annyi so­­­kunknak — megte­­­­remtette egy jobb,­ emberibb élet felté­­­­teleit. Kívánom, hogy­­ még sokáig végezze­m munkáját erőben,­ egészségben, a dolgo­­­zók nagy családjá­­­­ban. < - S. Gy. -­­ ZSUZSI NÉNI ií 3 ... és az a dolgozó, aki fá­radtságot vesz magának, szin­tén láthatja az irodaépület melletti nagy földkupacot, ami az utóbbi időben szemétdomb­bá kezd átalakulni. Ez a látvány nagymérték­ben rontja a dolgozók szép­érzékét és ez a szemétdomb nem méltó arra, hogy egy társadalmi munkával elkészí­tett, szép park „háttere” le­gyen. . . . hogy a Szovjet Tudo­mányos Akadémia kólai fi­­ókiintézetében fémeket he­lyettesítő műkő előállításá­nak elméletét dolgozták ki. Az ilyen műkőgyártás alap­anyaga a réz és nikkel-gyá­rak salakja. A szakértők ta­nulmányozták az ilyen sala­kok viszkozitását és arra a következtetésre jutottak, hogy elő lehet állítani belő­lük előre megadott tulajdon­ságokkal rendelkező műkö­vet. Kóla-félszigeten először a világon kezdik felhasználni a réz és nikkelsalakokat könnyű, likacsos töltő­anya­gok — salakvatta és salak­beton (termozit) — előállítá­sára. Jó eredményekkel zá­rult a salakvatta és salakbe­ton ipari kipróbálása. Már folyik a Kóla félszigeten felépülő két nagy salakfel­­dolgozó üzem tervezése. Az intézetben a vasércfeldolgozás kidolgozták mellék­termékeként keletkező, nagy vastartalmú kvarchulladé­­kokból előállítható azilikal­­citok gyártástechnológiáját is. Az új gyártású eljárás alapján szilikalcit épület­­elemgyár felépítését terve­zik.

Next