Tarsadalmi Szemle – 1949.
8–9. szám - Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi
HORVÁTH MÁRTON a nap s tiszta levegő." A haza ügyét a dolgozók ügyével azonosítja, s azon méri a nemzet helyzetét: mennyire jutott birtokhoz, joghoz, hatalomhoz a dolgozó nép, s mennyire jutott előre a nemzet a haladó népek között. A szabadságharc kitörésének pillanatában az elmaradott nemzetet ostorozó Petőfi az emberi haladás élére került nemzetet dicsőítő költővé válik. Hazaszeretete számára az emberi haladás a legmagasabb eszmény és eljut annak a megállapításáig: „Hol van szabadság, ott van a haza". Akár a német, akár a földesúr, akár külön-külön, akár egyesült erővel veszik el a nép szabadságát, — ezzel megfosztják hazájától is. A nép ügyének és a haza ügyének ez az összekapcsolása, — a mi számunkra is ez a hazaszeretet. Aki a haza ügyét el akarja választani a munkásosztályvezette dolgozó nép hatalmának megszilárdításától — az a hazának, tehát a dolgozó népnek ellensége. Petőfit a forradalmi elmélet ismerete segítette abban, hogy e kérdésekben helyesen, ma is érvényes módon foglaljon állást. Saint Just művéből, „A forradalom szellemé"-ből — melynek borítólapjára a költő ráírta: Petőfi kincse — tanulta Petőfi: „ahol nincs jog, ott nincs haza". S szinte a marxizmus álláspontját közelíti meg Petőfi mestere, a baloldali jakobinus Saint Just, amikor kijelenti: „Csak az a szép, ha a nép szabadságának védelmére ragad fegyvert; az, aki szomszédainak szabadságára tör, nem sokra tartja a maga szabadságát." A francia forradalom tanításai és a magyar forradalom tapasztalatai: íme a két erő, amely Petőfit a magyar szabadságharc egyik legkövetkezetesebb forradalmi vezetőjévé emelte. Petőfi mélyen megvetette és leleplezte azokat az áruló, üres, gyökértelen figurákat, akik a hazát nem szeretik. Vajda János szerint Petőfi „gyűlölte az arisztokráciát... nem csupán retrográd kiváltságos szelleme, de főképp hazafiatlansága miatt". A kozmopolitákról, akik ellen mi is harcolunk, akiket ártalmas, veszedelmes ellenségnek tartunk, senki nem írt olyan lángoló haraggal, mint Petőfi, így átkozza meg őket „A külföld magyarjaihoz" című versében: „Esti rablók! Amit orvosságra — Izzad kínnal e haza, — Elhordjátok idegen bálványtok, — A külföld oltárira — A miként ti e szegény hazából — Magatok száműzitek: — Vesse úgy ki csontotokat a sír — S a menyország lelketek!" Petőfi forradalmi fiataliságának szerves, elválaszthatatlan része a külföldi zsarnok, az idegen elnyomó, a függetlenségünkre törő nemzetközi reakció elleni kérlelhetetlen gyűlölet. Mi lehetne ennél időszerűbb ma is? A Windischgraetzek és Haynauk, akik Világos után vérbe borították a legyőzött országot, akik Petőfinek azt ígérték, hogy ha kézrekerítik, ugyanott fejeztetik le, ahol Martinovicsot kivégezték, persze rég az enyészeté lettek. Közvetlen utódaikat, Hitler őrjöngő gyilkosait is megsemmisítette a Szovjet Hadsereg. De nincsenek-e országok — nem is olyan távol tőlünk — amelyeket ma is vérbe borít a nemzetközi reakció? Nem törnek-e ma is a békére, a népek, népünk függetlenségére és szabadságára az amerikai imperialisták? A forradalom kezükbe kerülő költőjével nem úgy bánnak-e el, mint Windischgraetz tette volna? És a mi mai hazaszeretetünkhöz, a haladás szeretetéhez nem hozzátartozik-e, hogy úgy gyűlöljük az amerikai imperialistákat, mint ahogy korának idegen hódítóit gyűlölte Petőfi, aki 1849 újesztendejének napján így írt: „Hozzád imádkozom, pokol, — Az újesztendő reggelén: — Öntsd szíveinkbe minden dühödet, — Hogy ne ismerjünk könyörületet, — Mig e gazok — Közül a földön egy mozog!"