Tarsadalmi Szemle – 1955.
11. szám - Szemle - Az irodalomtörténeti kongresszusról (Csabai Tibor)
SZEMLE fához, a leleplezéshez, sőt a leszámolás szándékához. A kor sürgető parancsára születik meg ez az újfajta realizmus, a kritikai realizmus „forradalmi" változata. Eötvöst, Petőfit, a fiatal Aranyt, s bizonyos mértékig Tompát és Szigligetit sorolja ide Barta. Magasfokú plebejus eszmeiség, a kor problémáinak a társadalmi struktúra egésze szempontjából való látása és ábrázolása, jellemformálásban az engelsi értelemben vett tipizálás, tehát az egyes alakok egyedi és általános vonásainak társadalmi indítékú motiválása, a közvetlen élmények uralkodó szerepe, az élményi körök kitágítása és ezzel összefüggésben a művek képanyagának megváltozása, s mindenekelőtt : tartalmi (plebejus eszmeiség) és formai (népköltészeti eredetű nyelv, ritmus) népiesség címe, ez jellemzi a forradalmi realizmus költői gyakorlatát. Az irányzat egykorú esztétikai-kritikai állásfoglalásaiban a művészet igazságának, természetességének és egyszerűségének elve forr össze egy egységes irodalomesztétika elméleti alapjaként. A forradalom és a szabadságharc bukása után válságba kerül az a magas színvonalú, plebejus kritikai realizmus, melyet a társadalmi átalakulásért és a nemzeti szabadságért vívott harc nagy hulláma emelt a magasba. A forradalmi realizmus „eszményítő" realizmussá fejlődik át, egy oly irányzattá, melynek fő képviselői (Arany, Gyulai, korlátozott mértékben Kemény) már lemondanak az átfogó társadalomrajzról, a hősök tetteinek indító okát már nem a társadalmi viszonyokban, hanem „a végzetben", az „isteni nemezisben" találják meg, a konfliktusokat nem a való élet összeütközéseiből merítik, hanem az egyéni szenvedély, lelkiismeret és az erkölcsi norma szembekerülése lesz az általános. Jellemábrázolásban is az eszményítés uralkodik : nem társadalmi típusokkal, inkább ideáltípusokkal dolgozik ez az irányzat. Persze Arany művészete nagyot tudott alkotni helytelen elméleti elgondolásai ellenére, az eszményítés keretei között is, az elv maga azonban alkalmas volt arra, hogy epigonjai kezén a műnaivság és mesés-romantikus elemek összeötvözésével létrejöjjön a realizmusnak egy korcs változata, egy olyan áramlat, mely a nemzeti jelleg monopóliumával dicsekedve, minden haladás és igazi népiség megrögzött ellenségévé vált. A századvég megélénkülő társadalmi és irodalmi mozgalmai hozzák el a kritikai realizmus újabb fellendülését és ezzel együtt az eszményítő realizmus egyeduralmának a végét. Nem egységes ez a realista áramlat, bázisát nagyrészt a polgári-kispolgári értelmiség adja, ám legjobbjai eljutnak a munkásosztály és a szegényparasztság harcának ábrázolásáig. Mitológiába és romantikába átcsapó biológiai-fiziológiai determinista szemlélet (Justh Zsigmond, Bródy Sándor), a valóságot apró mozzanataira felbontó, elemző szándék (Kabos Ede, Thury Zoltán), személyes líraiság és lélektani szemlélet (Petelei István), etnográfiai érdeklődés (Tömörkény István, Gárdonyi Géza) egyaránt megtalálják a maguk képviselőit e sokszínű irányzaton belül. Átfogó kép nem születik a társadalomról, de a valóság ábrázolására választott mozaiktechnika az apró részletek hű rajza mögött a meglátott, vagy legalábbis megsejtett társadalmi viszonylatok egészét érezteti. A tematikában a múlt helyét a jelen, a falu helyét a város foglalja el, s különösen 1905 közvetlen közelében, a munkásosztály és a parasztság harcai, Ady és Bródy radikális publicisztikája" a nép ábrázolása mellett egyre inkább sürgeti a nép szemléletének érvényesítését is. Barta János előadása több részletkérdést, sőt egész koncepcióját illetően vitát váltott ki. Mindenekelőtt : Petőfi realizmusa, az orosz forradalmi demokratákéival analóg eszmei tartalma, a pozitív hősök sorsának a nyugati kritikai realisták művészetében ismeretlen perspektívája következtében határozottan elkülönítendő az Eötvös-, de még az Arany-féle rea-