Tarsadalmi Szemle – 1964.
8–9. szám - Eszmecsere - Sz. Szántó Judit: Tartalom és forma újszerűsége a mai drámában
azzal, hogy hagyományos illuzionista eszközökkel nem zökkentheti ki a nézőt az „én ezt jobban tudom" fölényes állapotából. Valóban nem próbálkozhat azzal, hogy ravasz szakmai fogások segítségével magát tüntesse fel a még jobban informáltnak. Azt kell nyújtania, amiben — hivatásánál fogva — valóban többet tud a nézőnél: a társadalmi változások által szüntelenül módosuló emberi viszonylatok új szemszögből feltárt összefüggéseit. Az új dráma formai megoldásai — ilyen alapról nézve — másodlagosnak tetszenének, de épp a téma és a konfliktus megválasztásának korszerűsége, illetve a megvalósítás minősége amúgy is mindig más és más, önmagukban vagy kombinációjukban új kifejezési lehetőségeket tár majd fel. A fejlődésnek szintézis felé kell vezetnie; olyan szintézis felé, amelyet a polgári dráma szemléleti korlátai miatt nem valósíthatott meg. Ez a szintézis megőrzi majd — amint erre már utaltunk — azokat az elemeket, amelyek a világ drámairodalmának remekeiben, minden formai különbözőség mellett is, a műfaj törvényszerűségeinél fogva, közösek. A kialakuló szintézis azonban — épp mert egyértelmű világnézeti alapon áll — szükségképp új kifejezési lehetőségeket, új formákat is keres és teremt majd. Mindez persze homályosan, túl általánosan hangzik, de művek, vagy még inkább életművek hiányában felesleges volna jóslásokba bocsátkozni. Mindenesetre: Ibsen, és — kisebb mértékben — Shaw és Gorkij óta a legegységesebb, legharmonikusabb drámaírói életmű napjainkban Bertolt Brechté vagy Arthur Milleré. Nem véletlen, hogy az utóbbi esetében a polgári színház jelentős tehetségei közül a leghaladóbb felfogású íróról van szó. (Ugyanakkor éppen a polgári szemléletből fakadó problémák juttatták el őt is egy olyan zilált, szubjektivista, mozaikokra hulló mű megírásáig is, mint a Bukás után.) Az ő sokszínű, kísérletező kedvű és mégis viszonylag egységes életműve éppúgy lépés a szintézis felé, mint a szocialista drámán belül Brechté, akinek életművét viszont bizonyos fokig megcsonkították az általa időnként túlságosan mechanikusan értelmezett politikai követelmények. Bármily „anti-arisztotelészi" is drámaelmélete, úgy tetszik, legmaradandóbb művei azok lesznek, amelyek egyfelől a legtöbbet őrzik meg a dráma ősi műfaji lényegéből: a komplex, egyszerre érzelmi és értelmi hatásból, a sokoldalú, gazdag, szenvedélyes emberábrázolásból (Kaukázusi krétakör, Jó embert keresünk), illetve a színpadi szatíra alapvető hatástörvényeiből (Koldusopera, Állítsátok meg Arturo Uit!), másfelől pedig új és magasrendűen korszerű vonásként képviselik az öncélú intrika kiküszöbölését, az intellektuális fényt, a többértelműség és érzelgősség kerülését, az egyéni és az általános merész, marxista dialektikáját. Egyelőre csak töredékesen olvashatók ki a szintézis elemei a szocialista országok újabb drámairodalmának egyes alkotásaiból. Az új társadalmi rendszer művészi birtokbavételére még nem volt elég az idő, s a személyi kultusz korszakának művészetelmélete és művészetpolitikája sem kedvezett a korszerű szocialista dráma kialakulásának. De bizonyos: ha az utóbbi évtizedek során a jelentős drámák inkább polgári írók tollából születtek is, a szintézis lehetőségei elsősorban a szocialista világban, illetve a szocialista drámaírás számára vannak meg. A tartalomban és formában harmonikus, korszerű mai dráma problematikájának és kifejezési eszközeinek megtalálása csak az egyértelmű, haladó, tudományos világnézet alapjáról válhat majd lehetségessé. Sz. Szántó Judit 122