Tarsadalmi Szemle – 1964.
8–9. szám - Eszmecsere - Sz. Szántó Judit: Tartalom és forma újszerűsége a mai drámában
a pontos szétválasztás e kérdésben aligha oldható meg — a közöség a szokatlan formán túl részben vagy elsősorban valóban a tartalmat is elutasította, ez — ismét ellentétben a vitaanyag megállapításával — nem mindig volt pozitív jelenség. Amennyire egészséges ízlésről tett bizonyságot, teszem azt, a Mélyvíz című musical bukása, annyira kispolgári tendenciák működdtek közre az első Brecht-bemutatók kedvezőtlen fogadtatásában, vagy az antiszentimentális, modern zenés játékok iránti értetlenségben (gondoljunk az Egy szerelem három éjszakájának a megérdemeltnél sokkal kisebb sikerére). Az is kétségtelen, amennyire kötelessége a színháznak, hogy nevelje, fejlessze a közönség ízlését, épp annyira létkérdés számára az is, hogy ne szakadjon el nézőitől. És ha fenntartásokkal kell is kezelni az ismert színházi jelszót, mely szerint „a közönségnek mindig igaza van" — a közönség reagálásának elemzése és a tanulságok felhasználása mégis alapvetően fontos mindenki számára, aki elméleti vagy gyakorlati síkon színházzal és drámával foglalkozik. A Csárdáskirálynő és a bulvárjátékok sikere nem intézhető el lemondó legyintéssel vagy az „elit" számára létesített színházakba való meneküléssel. (Bár közbevetőleg megjegyzem, hogy színházi életünkből sajnálatosan hiányoznak a szűkebb nézőkhöz szóló, kis befogadóképességű és hivatásos jelleggel működő kísérleti, pince- vagy szobaszínházak, amilyenek nemcsak Nyugaton, hanem pl. Csehszlovákiában és Lengyelországban is szép számmal vannak. Az ízlésbeli, intellektuális különbségek nivellálásának célul való kitűzése ugyanis nemcsak irreális, de egyáltalán nem is kívánatos dolog.) Ha a közönség változatlanul kedveli az ún. „hagyományos" szerkesztésű drámákat, akkor ebből éppúgy levonhatók megszívlelendő tanulságok, mint annak kutatásából, hogy a kísérletező kedvű alkotások közül melyek nyerték meg tetszését és melyek elől zárkózik el. *• A „nyitott" és a „zárt" formák jogosultsága Napjainkban egyre többet beszélnek a shakespeare-i drámáról, mint eszményről, és a Shakespeare utáni nosztalgikus sóhajtozás jogosultságát alátámasztja az a tény, hogy Shakespaere mai népszerűsége valóban egyre fokozódik, számokban is kifejezhetően. A nyitott shakespeare-i és a zárt ibseni forma között természetesen óriási a különbség, és mégis megkockáztatható a feltevés: népszerűségük gyökerei a mélyben közösek. A Hamlet hasonló belső igényeket elégít ki, mint az ibseni típusú szerkezeten épülő Sálemi boszorkányok, sőt a bulvárdrámában is ezek az igények találják meg — persze mélyen leszállított fokon —, a maguk számítását. A bulvárdráma sikerének figyelmet érdemlő alaptényezője a mese érdekessége, a jellemek színessége. Shakespeare-nél, Ibsennél. Milemnét ezek az erények elmélyülnek: az érdekes mese egyaránt átélhető primer és többszörösen áttételes síkon, a konfliktus nemcsak kiélezett, hanem jelentős, sorsdöntő is, az alakok nemcsak színesek, hanem mélyen tipikusak is, életre-halálra érdekeltek a konfliktusban. És mégis: a korszerű dráma, ha nem hagyhatja is figyelmen kívül ezeket a tanulságokat, de nem is érheti be a nagy mintaképek másolásával. Térjünk ismét vissza a zárt szerkezetű dráma problémájához. Ha alaposan elemezzük az elmúlt évek drámai termését, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ibseni forma épp a jellegzetes ibseni témákhoz használható fel egyre kevésbé. Gondoljunk csak olyan színvonalas, jellegzetesen ibseni, felépítésű drámákra, mint Arthur Miller Édes fiam, Lillian Hellman Kis rókák, Armand Salacrou 119