Tarsadalmi Szemle – 1970.
3. szám - Pozsgay Imre: Gondolatok a pártszervek döntési módszereiről
GONDOLATOK A PÁRTSZERVEK DÖNTÉSI MÓDSZEREIRŐL 23 vető követelmény a szakmai elv és a politikai elv konfliktusmentes összeegyeztetésének képessége. Ez jelenti a politikában az igazi ésszerűséget, nem pedig a valóság absztrakciókká való szegényítése. Azt azonban el kell ismerni, hogy ma még a pártszervek nagy részében nem a tudományos vagy szakértői közreműködés eltúlzása a fő veszély, hanem ellenkezőleg, az, hogy indokolatlanul mellőzik a szakértői véleményeket, s túlzottan a napi és olykor esetleges közvetlen tapasztalatokra építve, az öszszefüggések mélyebb elemzése nélkül döntenek. Ilyenkor akadozik a felsőbb szervek határozatainak a helyi viszonyokra való átültetése azokból formális, általánosságokban mozgó, esetleg egyenesen hibás határozatok születnek. Nem hagyható figyelmen kívül az a nagyon fontos körülmény sem, hogy a párt különböző szintjein más és más aspektusból születnek a döntések. A Központi Bizottság nyilván más módon, viszi és viheti át döntéseibe a tudományos ismereteket, mint a helyi szervek, az alapszervezetek. Az alapszervezeteknek és a helyi pártbizottságoknak több praktikus döntést kell hozniuk, mint pl. a megyei pártbizottságoknak. Minden szinten fontos szempont azonban, hogy a pártban hozott döntéseknek rendkívül nagy a társadalmi hatásuk, és ez különleges felelősséggel jár. Nemcsak olyan ellentmondás lehetséges a tudomány és a politika kapcsolatában, hogy nincs meg a tudományos felfedezés megvalósításának a társadalmi-politikai feltétele, hanem legalább ilyen gyakori jelenség az is, hogy az élet, a haladás által felvetett problémának nincs még meg a tudományos megoldása, a politikának azonban mégis döntenie kell. Ilyenkor sem szabad azonban lemondani arról, hogy szembesítsük a döntést a tudomány követelményeivel, ha utólag is. Alapszervezetek vagy üzemi pártbizottságok számára a tudományosság követelménye nem jelent egyebet, mint azt, hogy igaz, a valóságos állapotnak megfelelő ismeretek alapján döntsenek. Ha például az üzemi műszaki szakemberek helyzetéről, tennivalóiról határoznak, akkor a tudományosság nem feltétlenül abból áll, hogy nagy szociológiai apparátussal felmérik a helyzetet — meglehet, hogy ez szükségtelen is, hiszen személyesen ismerik az érintetteket, hanem inkább arra kell ügyelniük, hogy előbb önmagukban tisztázzák, miről és milyen célból akarnak dönteni, tisztázzák nézeteiket a napirenden levő kérdésben, nehogy előítéletek alapján döntsenek. A pártszervek egyre többször kezdeményezik szakemberek közreműködését bizonyos problémák megoldásában. Ez azonban csak akkor tekinthető jó dolognak, ha nem uralkodik el körükben a szakértelem babonás tisztelete és még inkább, ha a szakértők közreműködése nem a pártdemokrácia helyettesítésére vagy pótlására szolgál, hanem szerves része annak. Lenin a tudományos irányítást soha sem a pártközvélemény kizárásával képzelte el, ellenkezőleg: a pártot és a társadalmat érintő alapvető kérdésekben csak a legszélesebb közvéleményre támaszkodva tartotta elképzelhetőnek a döntést. Látszólag könnyebb annak a vezetőségnek a sora, amely nem kénytelen „bekalkulálni" döntéseibe a közvéleményt, mert így megtakaríthatja a közvélemény megismerésével járó „időveszteséget". Ez azonban teljesen felületes álláspont. Az így született döntések ugyanis egyrészt objektíve kevésbé megalapozottak, másrészt alig bírnak meggyőző erővel. Meggyőződés nélkül pedig nehéz elérni a tömegek aktív, cselekvő közreműködését a végrehajtásban. Nincs értelme azonban, hogy úgy fogják fel a pártközvélemény közreműködését, hogy minden, bármilyen rendű és rangú kérdés eldöntésében a közvetlen demokrácia eszközéhez kell nyúlni. Ez azzal a következménnyel járna, hogy állandó vitákban, végnélküli huzavonákban telne el a párt élete, megbénulna akcióképessége és képtelenné válna arra, hogy betöltse funkcióját. A párt szervezeti alapelve a demokratikus centralizmus, feloldja