Tarsadalmi Szemle – 1974.
6. szám - Nemzetközi szemle - Salgó László: Választások és változások Franciaországban
NEMZETKÖZI SZEMLE Kö zötti különbség 1967-ben Angliában 14,6-szeres, Svédországban 17,2-szeres, az NSZK-ban 19,7-szeres, Hollandiában 26-szoros. Ez a különbség Franciaországban 73,6-szeres! Az aránytalanság itt 1958-hoz képest szélesebb értelemben is fokozódott. A 20 százaléknyi leggazdagabb lakos részesedése a nemzeti jövedelemből 51,1 százalékról 53,7 százalékra nőtt, ugyanakkor a 30 százalékot kitevő szegényebb rétegek részesedése 6,2-ről 4,8 százalékra csökkent. E folyamatok következtében elegendő gyújtóanyag halmozódott fel az 1968. májusi szociális robbanáshoz, társadalmi konfliktushoz. POLITIKAI POLARIZÁCIÓ A tábornok-elnök — Pompidou segítségével — 1968 nyarán még úrrá lett a válságos helyzeten. Győzelme azonban pirruszi győzelem volt. Politikai presztízsvereségén túl, az 1968 őszi frankválságot, a francia tőke féktelen spekulációját látva, de Gaulle tábornoknak tudatára kellett ébrednie: az az osztály, amely 1958 májusában az afrikai gazdasági pozíciók neokolonialista biztosítása, Algéria olajának megmentése, az anyaországi polgárháború elhárítása miatt hatalomra szólította — 10 évvel később végleg „leírta" őt. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet" — tömören ezt az ítéletet mondta ki az üzleti körök lapja, a Les Échos 1969 áprilisában, a de Gaulle által kitűzött, szép vereségét és méltó visszavonulását biztosító népszavazás előestéjén. Ezzel megkezdődött a „de Gaulle nélküli gaulleizmus" vártnál is rövidebb periódusa: Georges Pompidou 7 év helyett 5 évnél is rövidebb elnöksége. És megkezdődött még valami: Franciaország politikai polarizációja. A gazdasági és szociális háttér változatlan maradt, csak a tendenciák gyorsultak fel azt követően, hogy Pompidou beköltözött az Elysée-palotába, Giscard d'Estaing pedig ismét átvette a gazdasági élet legfőbb parancsnoki posztját. A pénzügyminiszter 1969 szeptemberében a Les Échos sajtóebédjén még határozottan állította: „Pompidou hétéves elnöksége a kemény és stabil frank hét esztendeje lesz..." Valójában a romló francia gazdasági helyzetet csak tovább súlyosbította a Nyugat általános gazdasági helyzete: a krónikus valutakrízis, az olajválság, a kibővített Közös Piac kilenc tagjának érdekellentétei stb. A frank romlásával, az infláció vad vágtájával, az árcédulák keringősével, tömören a dolgozók helyzetének súlyosbodásával együtt még mohóbb lett a koncentrációt tovább erőltető ipari és pénzügyi monopoltőke. Egyetlen példa: az országot uraló két kohászati kombinátnak 1973-ban több mint másfél milliárd frankos profitja volt. Egyiküké, az USINOR-é, az 1972-es 633 millióról egy év alatt 1025 millióra növekedett. Ugyanebben az időben a másik vállalat, a SACILOR — az egyesült Wendel—Sidelor cég — 20 milliós profitja 542 millióra növekedett. A politikai visszahatás nem késhetett sokáig, mégpedig elsődlegesen a baloldalon. Az 1968—69-es események nyomán megosztott dolgozóknak és pártjaiknak magától értetődően le kellett vonniuk a tanulságokat. Miután 1969-ben François Mitterrand még nem vállalta a közös jelöltséget, az elnökválasztáson a baloldal szavazatai az első fordulóban négy részre hullottak szét, így összesen is csak 31 százalékot tudtak elérni. Ebből a szocialista Gaston Deferre-nek mindössze 5 százalék jutott. A Francia Kommunista Párt ismét bebizonyította nagy tömegerejét, szerény választási anyagi eszközei ellenére . Az 1965-ös elnökválasztás nehéz győzelme után (55,45 százalék) de Gaulle a „bűnbak" Giscard-t leváltotta. A pénzügyminiszter átmenetileg a parlament pénzügyi bizottságnak elnöke volt. L'Humanité, 1974. ápr. 26.