Tarsadalmi Szemle – 1980.
2. szám - Pozsgay Imre: A párt szövetségi politikájáról
6 POZSONY IMRE gondot okoz. Amikor ilyen helyzet fennáll, mindig magában hordja annak veszélyét, hogy a kétféle gondolkodásmód között szakadék támad, és némelyek — gyakran éppen a kommunisták közül is — voluntarista javaslataikat tesznek áthidalására. Ha elfogadnánk ezeket a javaslatokat, csak azt érnénk el, hogy növekvő feszültség támadna a párt és a tömegek között, s csökkenne a társadalom osztályai, rétegei közötti együttműködés hatékonysága. Tudjuk persze, hogy a kétféle gondolkodásmód képviselői ilyen mereven nem sorolhatók be különböző társadalmi kategóriákba. Például a kommunistákat sem csupán a voluntarizmus veszélye kísérti. Akadhatnak, akadnak köztük is, akik az emberek napi érdekeivel kapcsolatos, néha nagyon is nyomasztó gondok hatása alatt elvesztik a távlatokat, és opportunista módon viszonyulnak a konkrét feladatokhoz, lemondanak a változtatásról ott, ahol annak már régen megérett a szükségessége. Ugyanakkor a párton kívül is — különösen az értelmiség körében — vannak olyanok, akik az előrehaladás meggyorsítására a valóságot és a lehetőségeket figyelmen kívül hagyó, voluntarista javaslatokat tesznek. Egyeseket aggaszt és sürgős változások meghirdetésére késztet az a tudás, amelyet a társadalom állapotáról szereztek, de ebből a tudásból sokszor hiányzik a szükségesnek és a lehetségesnek az összhangja, az az ismeret és politikai képesség, amely figyelembe veszi: továbbra sincsenek csodaszereik, amelyeknek segítségével elérhető lenne, hogy a társadalmi viszonyok és a társadalmi tudat a kívánatos mértékben haladjon előre; csak olyan eszközeink vannak, amelyekkel a lehetséges mértékben vihetjük előbbre a társadalmat. Ennek belátásához és az ily módon irányított haladáshoz nagyobb öntudatra van szükség, mint a vágyak megfogalmazásához. Súlyos egyoldalúság lenne tehát, ha csupán arról szólnánk, hogy egyes kommunisták — kellő türelem és megértés híján — milyen hibákat követhetnek el a szövetségi politikában, és nem szólnánk arról, hogy szövetségeseinket is fenyegeti ez a veszély. Más okból, mint a kommunistákkal, de velük is megtörténhet, hogy tévesen ítélik meg helyzetüket vagy az ország helyzetét, és rossz következtetésekre jutnak. Mindenki tudja, hogy társadalmi osztályok nem pecsétes paktumokban kötnek szövetséget, hanem — miként arról már volt szó — közös érdekeik viszik egy irányba őket. Előfordult már, ma sincs kizárva annak a lehetősége, hogy különböző ideológusok lépnek fel például az értelmiség vezető szerepének hirdetésére és az értelmiségi vezető szerephez fűződő érdekképviseletre. Olyanok is akadtak, akik „az értelmiség hatalmát" megvalósultnak jelentették ki. Megint mások a rendszer bürokratikus elfajulásáról beszéltek, s ezért az egypártrendszert tették felelőssé, gyógyírként pedig a politikai pluralizmust, a többpártrendszert javasolták. Avagy a nemzet történelmével, fejlődési lehetőségeivel, a hazánkban élő nemzetiségekkel és a határainkon kívül élő magyar nemzetiséggel kapcsolatos valóságos gondok és jogos észrevételek mellett más oldalról, megfelelő orientáció híján, részben a meggyőző marxista válaszok késése miatt is, teret nyerhettek a szocialista nemzet érdekeit akaratlanul is sértő magatartások. A példák számát még szaporíthatnánk, de ezeknek a megnyilvánulásoknak az a lényegük, hogy a magyarországi szocializmus konkrét történelmi-társadalmi adottságaitól, meghatározottságaitól elszakadt „csodatévő eszmények" alkalmazásával akarnak úrrá lenni gyakran nagyon is valóságos ellentmondásokon. Vagyis — ha többnyire jószándékból is — hamis képet adnak a szocializmus társadalmi osztályainak, rétegeinek helyzetéről, érdekképviseletük politikai lehetőségeiről. Némelyek közülük eljutnak a nyílt politikai ellenzékiséghez, és ontják „javaslataikat" a szocializmus „megjavítására". Rájuk vonatkoznak Marxnak a Német ideológiában megfogalmazott szavai: „Mint