Tarsadalmi Szemle – 1981.
4. szám - Könyvekről - Pozsgay Imre: Demokrácia és kultúra (Sylvester András)
KÖNYVEKRŐL „kemény kéz" politikájával, az ahhoz csatlakozó leegyszerűsített agitációval és propagandával vélik megoldhatónak — figyelmen kívül hagyva a gazdaság, a társadalom mozgásának törvényeit. Széles felületen polemizál — legyen szó társadalompolitikai vagy kulturális témákról — a téves helyzetmegítélésből és következtetésekből eredő, illetve a marxizmustól eltérő vagy azzal szemben álló, polgári fogantatású nézetekkel. Történetesen az ökonomista, technokrata-bürokrata illúziókkal is, amelyek a döntéshozatalban egyoldalúan a tárgyidologi, gazdasági összetevőket hajlandóak mérlegelni; amelyek a gazdaságirányítási reformot a gazdasági szabályozók problémájára egyszerűsítik; amelyek az anyagi ösztönzést mindenhatónak vélik, nem számolva azzal, hogy a társadalom élete nem egyszerűsíthető le ezekre a kérdésekre. Ismét más törekvések ellen emel szót, amikor a következőket írja: „Előfordult már, ma sincs kizárva annak a lehetősége, hogy különböző ideológusok lépnek fel például az értelmiség vezető szerepének hirdetésére és az értelmiségi vezető szerephez fűződő érdekképviseletre. Olyanok is akadtak, akikaz értelmiség hatalmát« megvalósultnak jelentették ki. Megint mások a rendszer bürokratikus elfajulásáról beszéltek, s ezért az egypártrendszert tették felelőssé, gyógyírként pedig a politikai pluralizmust, a többpártrendszert javasolták. Avagy a nemzet történelmével, fejlődési lehetőségeivel, a hazánkban élő nemzetiségekkel és a határainkon kívül élő magyar nemzetiséggel kapcsolatos valóságos gondok és jogos észrevételek mellett más oldalról, megfelelő orientáció híján, részben a meggyőző marxista válaszok késése miatt is, teret nyerhettek a szocialista nemzet érdekeit akaratlanul is sértő magatartások. A példák számát még szaporíthatnánk, de ezeknek a megnyilvánulásoknak az a lényegük, hogy a magyarországi szocializmus konkrét történelmi-társadalmi adottságaitól, meghatározottságaitól elszakadt "csodatevő-eszmények « alkalmazásával akarnak úrrá lenni gyakran nagyon is valóságos ellentmondásokon. Vagyis — ha többnyire jószándékból is — hamis képet adnak a szocializmus társadalmi osztályainak, rétegeinek helyzetéről, érdekképviseletük politikai lehetőségeiről. Némelyek közülük eljutnak a nyílt politikai ellenzékiséghez, és ontják "javaslataikat" a szocializmus «megjavítására«. Rájuk vonatkoznak Marxnak »A német ideológiá«-ban megfogalmazott szavai: »Mint ahogy az orvosló csodatevők és csodakúrák a természeti világ törvényeinek nem ismerésében gyökereznek, akképpen a szociális csodatevők és csodakúrák a szociális világ törvényeinek nem ismerésében ...« Nehezebb történelmi helyzeteknek szánt, törvényszerű velejárója a csodakúrák és a csodadoktorkodás elszaporodása. Mindez még inkább indokolja, hogy a marxisták keressenek kielégítő választ az említett gondokra, legyenek képesek szellemileg elszigetelni az ellenséget és megnyerni azokat, akik állampolgári felelősségtudattal vetik fel politikai intézményrendszerünk működésének problémáit vagy a nemzeti fejlődés kérdéseit a szocializmusban." Élesen vitázik azokkal a folyamatosan újratermelődő, változó formákat öltő „újbaloldali", ellenzéki áramlatokkal, amelyek az összetett társadalmi folyamatokat leegyszerűsítve, elvontan tételezett értékek oldaláról szemlélik és ítélik meg, amelyek abszolutizálják a mozgalmat, a spontaneitást, tagadják az érdekkonfliktusok megoldásának intézményes kereteit. S végezetül — bár a tanulmányok számos vonatkozásban integrálják a társadalomtudományok eredményeit — van vitája azokkal a tudományos kutatások során szükségszerűen keletkező illúziókkal is, hogy a kutatók által kidolgozott absztrakciók, modellek a társadalmi gyakorlatba politikai mérlegelés nélkül átvihetők. E nézetekkel szemben sokoldalú érveléssel bizonyítja, hogy a politikai cselekvés lehetőségei mindig a konkrét helyzetihez kötöttek; e cselekvést meghatározzák a történelmi előzmények, a kialakult hagyományok, a társadalom adott politikai kultúrája, a társadalmi struktúra által determinált konkrét érdekkonfliktusok és ezek ideológiai transzformálódása. Mindezek mérlegelése nélkül a cselekvéshez szükséges politikai akaratképzés nem valósítható meg.. Az egymást követő írások meggyőzően érvelnek, hogy a társadalmi biztonságot, a nemzeti egység politikáját nem azok védik helyesen, akik — akarva-akaratlanul — vágyakat és illúziókat kergetnek, hanem azok, akik — számolva a külső és belső feltételek állandó változásával — egy dinamikus egyensúly megteremtését tűzik ki célul. Ennek feltétele a keletkező problémák, érdekkonfliktusok feltárása, politikai intézményrendszerünk olyan fejlesztése, amely a nemzeti egység állandó karbantartását az érdekkonfliktusok folyamatos felöl-