Társalkodó, 1833. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1833-09-21 / 76. szám
én szerettelek, viszonszeretet’ reménye nélkül; ez engem őrjöngésig szilajjá tőn. Most katonává leszek a’ szardíniai seregeknél; én jól értem az írást, olvasást és számvetést, talán vihetem őrmesterig az első lépést ’s akkor szerencsém a’ katonaságnál kész; ezt azután neked fogom köszönhetni, mert te vagy ama’ szabadító angyal, kit nekem az Ég küldött. De esküvést ne kivánj tőlem ; kényszerítés nélkül, szabad akaratból akarok jobbulni; szivem nem táplál alacsony boszút; hrigy kényeimnek!“ — Mária’ szivét mélyen sebzé a’ fájdalom, midőn az ifjonc.’ szerencsétlen szerelmének titkát megérté. „Nyugogyál meg Andrea — igy szólt majdnem zokogva — Isten’ rendelése, hogy ez igy van ’s nem máskép; ’s a’ mit Isten tesz, az jól van téve. Ne vessd meg ezen 20 scudit, mellyet magamnak megtakarítok, aho igen nehéz lehet egy fillér nélkül indulni a’ világba. Vedd által! Tudom, hogy te ajándékot tőlem nem fogadsz el; gondold tehát, mintha e’ pénzt neked csak kölcsönöztem volna: a’ visszafizetést bízzd békével az időre és körülményekre.“ — Andrea hálás érzéssel vevé el a’ pénzt , fogadá egyszersmind , hogy azt szerencse’ kedveztével pontosan fizetendi vissza ’s Máriától egy szíves búcsucsókért esdeklett — annak jeléül, hogy vele kibékült. A’ leányzó meghallgató kérelmét. ’S most a’ legény, mint fürge őz futott — éjszakán ’s hajnalharmaton keresztül — Turin felé, hol 1776ban mint közvitéz a’sardiniai vadászok közé állott. Monziban a’ vakmerő ficzkónak megszöktet mindenki természetesnek felé, és mivel két évig róla mit sem lehete hallani, már azt kezdek beszélni a’ faluban, hogy valahol egy börtönnek hüsében ül; midőn váratlanul egy sardiniai vadász-őrmester’ formaruhájában Mária’ hajlékába lép , ki már kevés napok alatt második szülését váró. Férje, Battista, ki előtt egy őrmester (sergeant) már valami nagy ember volt, a’ most kiművelt, díszes magaviseletű ifjút bizonyos mély tisztelettel fogadá. A’ múlt időkrűl szó sem vala többé. Mária másodnapra egy fiú gyermeket szült ’s milly nagy becsületnek levé Battista, midőn Andrea azon szerencsét kéréki magának , hogy a’ szép kisdednek keresztatyja lehessen! És midőn most, mint keresztatya, még két római aranypénzt is adott ajándékul (a’ 20 scudit mingyárt elérkeztekor fizeté vissza Máriának), akkor az egész falu pezsgésbe jött. Andrea 8 napig maradt még a’ háznál, Máriának atyját mindennap megvendéglé a’ fogadóban ’s a’ kis gyermekeknek, kik elébe jövőnek, pénzt ajándékozott. „Ha egykor még jobb leszen dolgom, kedves Mária, akkor te is tapasztald igazabb jeleit hálámnak. Győződjélmeg : én szavamat tartom !“ Andrea, mint fegyvergyakorlat-mester (Exerciermeister), magának Turinban igen sok pénzt szerzett, mert minden előkelő ura is, ki az ezredekbe tiszti ranggal lépett, Andreától veve oktatást ’s ezek neki igen gazdagon fizettek. Monzi’ lakositól — kiknek ő bucsuvét emlékül egy közös lakomát ada — félmérmöldnyire kisértetve — tért ismét az őrsereghez vissza. 1805 ben a’Francziák Olaszországban szemközt állának az ausztriai seregekkel. Egy estve a’ francia táborban egy kémet (Spion) kisérének ki, hogy agyonlövettessék. A’ fiatal ember nem látszott csüggedni; ő vigasztaló anyját, ki haját tépve és sikoltva futott mellette, mert a’ fegyveres kiséret gyors léptekkel haladt előre. A’ szegény anya folyvást kiáltozó: „Az én fiam ártatlan, valamint Isten él mennyekben ! Ő a’ táborba akart menni ’s megkérdezni, ha Andrea őrmester, az ő keresztatyja, nincs ő a’ katonák közt; mivel hallotta, hogy ő franczia szolgálatba állt. — Ő ártatlan , ő ártatlan! Ti gyilkosok vagytok ’s nem katonák; ezt nektek mint anya mondom, szív helyett kő szorult kebletekbe, ti gyilkosok! — Nincs-é már Isten ott mennyégben, ki fiamat megmentse? — Álljatok meg ti vérszopók, álljatok meg addig, mig a’ generál’ lábainál kegyelemért esedeztem!“ — A’ kiséret egy tábori dalt egykedvűleg trillázva, húzódott a’ vesztőhely felé, mellytől még legfeljebb száz lépésnyi köz választó, midőn most az anya, kit kétségbeesése megvadított, egy katonától elragadja a’ puskát ’s a’ kiséretnek, előre tartott szuronnyal, útját állja. „Anyám, az Istenért, hagyj-fel!“ kiálta hozzá a’ fiú — ’s a’ lefegyverzett katona, kardot vonván, épen keresztül akaró a’ merész asszonyt döfni, midőn egy dörgő „megállj !“ a’ katona’ karját ’s a’ kiséret’ lépteit megakasztó. — Ez a’ kormányzó generál volt, ki épen az őrszemeket (Vorposten) vizsgálván meg — a’ táborba visszaszáguldott. — „Mi történik itt ? Mi ember ez ? Mit akar ezen asszony?“ — Az anyának szabad