Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-12-03 / 97. szám
’s dicséretre méltó Erény vagyok is, még is egy szegény lovaghadnagy’ szivében csak kárt szülhet jelenlétem.“ Az Erények udvarisan jelenték sajnálkozásukat a’ Nagylelkűségnek; ’s az Okosság az Igazsághoz fordulván igy szólott: „Kegyed tudom nem árthat senkinek , kérem tehát, beszéljeel, kit boldogított jelenlétével?“ — Az Igazság komolyan rázá fejét ’s homlokát redőkbe szedvén, lassú hangon felele : „Én fájdalommal valék kénytelen tapasztalni, hogy nem tanácsos mindenütt megjelennem ’s hogy igazság-létemre is igaztalanságra vezérelhetem az embereket. De hallják rövid vázlatban viszontagságimat. Tudván, hogy a’ műveltebb világban ritkán é s akkor is csak leplezetten szabad megjelennem, a’ távol Indiába hajóztam , hol nem sokára egy igen bölcs és tisztelt Brainin’ keblében verém lakásomat. Az ezen országban létező különféle néposztályok rendkívül bosszantanak, mert meg nem foghattam: mi joggal lehet egy hasonló anyagból készült embert a’ másiknál alacsonyabb helyzetbe taszítni ? ’S hogy valaki már születésekor fényes gazdagságra emeltessék , vagy pedig megvetett szegénységre legyen kárhoztatva ? — Első foglalatosságom volt a’ szegény Páriákat érdemetlen gyászos sorsukból megszabadítni. Braminom sugallásomtól buzdítva , védeni kezdé az elnyomott Páriák’ földre tiprott jogait, fontos okokkal támogatá azon állítását, hogy a’ Paria minden esetre megérdemli legalább felét azon tiszteletnek, mellyel a’ tehenek ’s egyéb szarvas marhák tetéztetnek. Gondolják csak hegyetek, mi lett ezen igazságos állításnak következése? A’ bölcs Bramin megragadtatott a’ több, sötétség-szerető Bráma’ szolgáitól ’s mint isten káromló az oltáron porrá égettetek; én pedig iszonyodva siettem ide , határozatunkat teljesitni.“ „Mi engem illet — szólta’ Könyörületes- 8 ég, kérdést sem várván, — én elég gondolatlanul egy nagy városba menék ’s egy öreg ’s gazdag öz- hegy’ keblében ütöm fel sátoromat. Ingerlésimre az öregnek fukarsága csakhamar elenyészett ’s bezzeg jó dolguk lett a’ külvárosi dologkerülő rongyos naplopóknak . Mindennap kikocsizott a’ könyörületessé lett asszony a’ külvárosokba ’s teli kézzel osztogató ajándékit; minek dologtalanság, részegség, erkölcstelenség , ’s különféle undok nyavalya lőnek gyászos következményei. — Alig várhatom az esztendő’ végét, hogy munkálódásom’ színhelyéről leléphessek.“ „Én falura mentem — kiálta a’ Vendégszeretet — egy gazdag birtokoshoz, ’s csak azért hagyám őt el, mivel tegnapelőtt evék meg éhes szomszédjai az alsó telkének árát.“ „Már most rajtam a’ sor — monda a’ Bátorság kedvetlenül — ’s hogy sorsom nem volt kedvezőbb mint a’ hegyeteké, ezennel hallani fogják. Egy kocsiban foglalok helyet, mellyben egy fiatal alrendi tisztviselő utazott nőjével rendeltetése’ helyére. Megtetszvén az ifjúnak lelkes beszéde ’s műveltsége, legott szivébe röppenék ; de képzeljek csak ; mi lett ennek következése? — Az ifjú, előjárasnak bátran kimondá az igazat, — és kenyerét elvesztvén, most érdemetlen nyomorúságban sínylődik.“ Az Erények’ különböző véleményit előadni igen hosszadalmas volna, azért elmellőzvén azokat, hagyjuk a Szerénységet szólni történetiről. „Tudva lesz hegyetek előtt — így kezdé szemérmesen — hogy menéke s valami jó háznál mint társalkodó kívánok szolgálatot nyerni. Egy egész évnegyedet töltök sikeretlen keresésben , smindenünnen gúnyosan üztek el. A’ férendő dámak szánakodó mosollyal utasítanak a’ konyhába, itt pedig a’ cselédek esküvéssel bizonyítók , hogy nem láttak még soha azon házakban, hol szolgálni szerencséjük volt. Más próbát kivánván tenni, több íróhoz és költőhöz mentem; de ezeknél még rosszabbul jártam — a’ mint távalról megláttak , azonnal bezárák ajtóikat előttem ; egy fiatal költész azonban még is könyörült rajtam ’s befogadott szivébe. Ez egy jámbor, ép elméjű ’s tanult ifjú volt, egyedül a’ dicsvágy borita némi homályt egyéb szép tulajdonira. Én tehát ezen hibát legyőzni igyekezvén, ha valamelly könyvet akart közre bocsátani, elhitetem vele , hogy az nem érdemli a’ nyomtatást, ’s ezt addig folytatám, mig végre a’ dicsvagy általam legyőzetve , kénytelen volt eltávozni az ifjú’ kebléből, ki annak eltávozta után csakhamar megunván életét, egy kolostor’ magányába vonult ’s kétségbesésből a’ mértéktelen ivás’ áldozatja lett.“ „Mi tehát még is legszerencsésbek valónk — szólt a’ Hazafiság, derült arcczal lépvén az Okossággal karöltve, az Erények’ körébe — így, a’ mint itt látnak hegyetek, karöltve ballagánk a' Duna’ habmosta partjain lefelé, ’s messze haladtunk a’ nélkül, hogy valaki a’ halandók közül hajladó lett volna szállást adni keblében. Egykor délfelé megállapodván, egy iszonyú szikla-tömeget látónk a' Duna’ közepén, melly a’ merész hajósokat végveszéllyel fenyegeté. Hajótöredékek forogtak a’ tátongó örvény’ felületén, a’ szikla’ tetején pedig egy borzasztó szörny állott villogó tüzes fegyverrel ’s kaczagó a’ szerencsétlen hajósok’keserves fajait. Előítélet a’neve ezen szörnynek , ’s nem találkozott senki , a’ ki azzal szembeszállni merész lett volna. Végre egy férfiút látunk közelgeni, — szilárd elszántság ’s méltóság üle