Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)

1834-12-03 / 97. szám

’s dicséretre méltó Erény vagyok is, még is egy szegény lovaghadnagy’ szivében csak kárt szülhet jelenlétem.“ Az Erények udvarisan jelenték sajnálkozásukat a’ Nagylelkűségnek; ’s az Okosság az Igazsághoz fordulván i­gy szólott: „Kegyed tu­dom nem árthat senkinek , kérem tehát, beszélje­­el, kit boldogított jelenlétével?“ — Az Igazság komolyan rázá fejét ’s homlokát redőkbe szedvén, lassú hangon felele : „Én fájdalommal valék kénytelen tapasztalni, hogy nem tanácsos mindenütt megjelennem ’s hogy igazság-létemre is igaztalanságra vezérelhe­tem az embereket. De hallják rövid vázlatban viszon­­tagságimat. Tudván, hogy a’ műveltebb világban rit­kán é s akkor is csak leplezetten szabad megjelennem, a’ távol Indiába hajóztam , hol nem sokára egy igen bölcs és tisztelt Brainin’ keblében verém lakásomat. Az ezen országban létező különféle nép­osztályok rendkívül bosszantanak, mert meg nem foghattam: mi joggal lehet egy hasonló anyagból készült embert a’ másiknál alacsonyabb helyzetbe taszítni ? ’S hogy valaki már születésekor fényes gazdagságra emeltes­sék , vagy pedig megvetett szegénységre legyen kár­hoztatva ? — Első foglalatosságom volt a’ szegény Páriákat érdemetlen gyászos sorsukból megszabadítni. Braminom sugallásomtól buzdítva , védeni kezdé az elnyomott Páriák’ földre tiprott jogait, fontos okok­kal támogatá azon állítását, hogy a’ Paria minden esetre megérdemli legalább felét azon tiszteletnek, mellyel a’ tehenek ’s egyéb szarvas marhák tetéz­­tetnek. Gondolják csak hegyetek, mi lett ezen igaz­ságos állításnak következése? A’ bölcs Bramin meg­­ragadtatott a’ több, sötétség-szerető Bráma’ szolgái­tól ’s mint isten káromló az oltáron porrá égettetek; én pedig iszonyodva siettem ide , határozatunkat tel­­jesitni.“ „Mi engem illet — szólta’ Könyörületes- 8 ég, kérdést sem várván, — én elég gondolatlanul egy nagy városba menék ’s egy öreg ’s gazdag öz- hegy’ keblében ütöm­ fel sátoromat. Ingerlésimre az öregnek fukarsága csakhamar elenyészett ’s bezzeg jó dolguk lett a’ külvárosi dologkerülő rongyos nap­­lopóknak . Mindennap kikocsizott a’ könyörületessé lett asszony a’ külvárosokba ’s teli kézzel osztogató ajándékit; minek dologtalanság, részegség, erkölcs­telenség , ’s különféle undok nyavalya lőnek gyászos következményei. — Alig várhatom az esztendő’ vé­gét, hogy munkálódásom­’ színhelyéről leléphessek.“ „Én falura mentem — kiálta a’ Vendégsze­retet — egy gazdag birtokoshoz, ’s csak azért ha­gy­ám őt el, mivel tegnapelőtt evék meg éhes szom­szédjai az alsó telkének árát.“ „Már most rajtam a’ sor — monda a’ B­á­t­o­r­­s­á­g kedvetlenül — ’s hogy sorsom nem volt ked­vezőbb mint a’ hegyeteké, ezennel hallani fogják. Egy kocsiban foglalok helyet, mellyben egy fiatal alrendi tisztviselő utazott nőjével rendeltetése’ he­lyére. Megtetszvén az ifjúnak lelkes beszéde ’s mű­veltsége, legott szivébe röppenék ; de képzeljek csak ; mi lett ennek következése? — Az ifjú, előjárasnak bátran kimondá az igazat, — és kenyerét elveszt­vén, most érdemetlen nyomorúságban sínylődik.“ Az Erények’ különböző véleményit előadni igen hosszadalmas volna, azért elmellőzvén azokat, hagy­juk a Szerénységet szólni történetiről. „Tudva lesz hegyetek előtt — így kezdé sze­mérmesen — hogy menék­e s valami jó háznál mint társalkodó kívánok szolgálatot nyerni. Egy egész évnegyedet töltök sikeretlen keresésben , s­­mindenünnen gúnyosan üztek­ el. A’ férendő dámak szánakodó mosollyal utasítanak a’ konyhába, itt pe­dig a’ cselédek esküvéssel bizonyítók , hogy nem lát­tak még soha azon házakban, hol szolgálni szeren­cséjük volt. Más próbát kivánván tenni, több íróhoz és költőhöz mentem; de ezeknél még rosszabbul jár­tam — a’ mint távalról megláttak , azonnal bezárák ajtóikat előttem ; egy fiatal költész azonban még is könyörült rajtam ’s befogadott szivébe. Ez egy jám­bor, ép­ elméjű ’s tanult ifjú volt, egyedül a’ dicsvágy borita némi homályt egyéb szép tulajdonira. Én tehát ezen hibát legyőzni igyekezvén, ha valamelly köny­vet akart közre bocsátani, elhitetem vele , hogy az nem érdemli a’ nyomtatást, ’s ezt addig folytatám, mig végre a’ dicsvagy általam legyőzetve , kényte­len volt eltávozni az ifjú’ kebléből, ki annak eltá­vozta után csakhamar megunván életét, egy kolostor’ magányába vonult ’s kétségbesésből a’ mértéktelen ivás’ áldozatja lett.“ „Mi tehát még is legszerencsésbek valónk — szólt a’ Hazafiság, derült arcczal lépvén az Okos­sággal karöltve, az Erények’ körébe — így, a’ mint itt látnak hegyetek, karöltve ballagánk a' Du­na’ habmosta partjain lefelé, ’s messze haladtunk a’ nélkül, hogy valaki a’ halandók közül hajladó lett volna szállást adni keblében. Egykor délfelé megál­lapodván, egy iszonyú szikla-tömeget látónk a' Duna’ közepén, melly a’ merész hajósokat végveszéllyel fe­­nyegeté. Hajótöredékek forogtak a’ tátongó örvény’ felületén, a’ szikla’ tetején pedig egy borzasztó szörny állott villogó tüzes fegyverrel ’s kaczagó a’ szeren­csétlen hajósok’keserves fajait. Előítélet a’neve ezen szörnynek , ’s nem találkozott senki , a’ ki az­zal szembeszállni merész lett volna. Végre egy férfiút látunk közelgeni, — szilárd elszántság ’s méltóság üle

Next