Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-01-14 / 4. szám
15 nek észt-zavaró erőködései; mit a’ felhevűlt velőnek pajkos viszketege, mit a’ szivtelen fej’ agyafúrt okoskodása? — Félre a porlepte tarka kincshalmokkal! ’S de kár a’ sok hiú reményekért — a’ hasztalan fáradozásokért ’s az álmatlan éjekért!.. Avagy szerzettél-e magadnak egyéb mit általok, mint: sápadt arczot, akadozó ér ülést, korelőtti aléltságot — ’s egy ön felröbbenésiben silányan összerogyó lelket!-----------De ugyan hogy jövök én mind ezekhez? Azt kérded tán tőlem kedves barátom! Igazad van. — Mi közöm nekem az éji méccsel, a’ síri csenddel, a’ múlt, jelen és jövővel? — Hát tartozik-e tudni minden könyviró minden ostoba történetet, melly valaha történt? — A’ mi a’ Jelent illeti, abban erős volnék; avagy nem épen téged kértelek meg kedves barátom, hogy nevem’ a’ Jelenkor’ előfizetői sorába igtattasd? — A’ Jövő?.. No hiszen ezt hagyjuk annyiban. Mint a’ múlt korok’ iról irni tudtak, a’ nélkül hogy egy mákszemnyit is tudtak volna a’ jelenről, úgy mi is iittatunk a nélkűl hogy hegyünkben kellessék hordozni a’ jövendőt. — Csak azt akarám neked megmutatni kedves barátom , hogy úgy is tudok, ha megvetem magam’. Aztán nagyon is be van fűtve szobámban. Hallottad-e, hogy János Pál *) bátyánk, mikor uggyan csak bolondot akart irni, kegyetlenül befűttetett előbb a’ kályhába; ’s hogy ugyan azt, mit ekkép befűtött szobában irt, kelletinél mérséklettebb temperaturában önmaga sem értette? — Furcsa, ha igaz. Minden esetre: ben trovato. — Némelly bombastizáló magyar íróink valljon nem fűttetnek-e magoknak be, vagy kell, vagy nem? — Látod barátom, ez egy ollyan érdekes kérdés, mellynek helyes felfogása és kifejtése nem volna tán méltatlan még a’ tudós Társaságnak is magára vonni figyelmét. Mennyi subtilitásokra, mennyi díj ideákra nem adna ez alkalmat — ’s tán még egy új könyvre is, mellynek nem volna ám kevesbet ígérő neve, mint ez: ,,A’ magyar nyelv’ Psychologiája. Pályamunka. Irta ez vagy amaz; kiadta a’ T. T. 114 — Tegyük félre a’tréfát. — Én tehát könyvet írok; noha nekem úgy tetszik, hogy mingyárt mingyárt félrebeszélek, mint Bodóné, mikor a’ bor’ árát kérik. — Nem tudom, ismeretes-e előtted e’ példabeszéd ? Dugonicséi között, nem emlékezem, hogy olvastam volna; én vastag tanítómtól tanultam gyerekkoromban; — azonban a szívemelő sensu morálét nem kétlem, felfogta villám-sebességű eszed. A’ náladnál lassúbb felfogású olvasók’ kedvéért fejtem itt fel tehát, hogy Bodóné bizonyosan azért beszélt félre, mikor a’ bor’ árat kérték, mert fizetni nem akart; nem lévén —hihetőleg — pénze. — Az érzékenyítő kép’ alkalmazásában Bodóné vagyok én a’ könyviró; pénz pedig: a’ szükséges tudomány. — Inni hitelben lehet. Igaz. De inni? valljon lehet e azt is?— Mert hogy potomban könyvet irni lehet, azt csakugyan tudom. Sőt hogy be is lehet inni — azt is képzelem; noha nem igen hiszem, hogy borkereskedőink — még Lenkeyt sem veszem ki — néhány iize szeszesnél többet ceditiroznának a’ legszeszélyesb kéziratra is. — ’S itn ez már megint egy más és épen nem érdektelen kérdés’ fejtegetésére vezethetne, melly, ha hiteles adatokon alapulna, mennyi világot nem terjesztene honi statistikánkra! Gondolkozzál vissza kedves barátom — ugyan szóldál-e valaha visszagondolni arra , mit egyszer mondottál vagy írtál ?.. Én részemről soha sem. — Nem ezt irtad-e szorul szóra nem rég (nov. 6. 1834.) hozzám intézett leveledben: ”Ad vocem Széchenyi— legigazabb örömmel olvastam felőle irt czikkelyedet a’ Társalkodóban. Ezen nemre neked tagadhatlan talentomod *) van;’s mivel azt hiszem, hogy minden embernek a' szerzésnek azon nemében kell munkálódnia, mellyben a’ lehető tökélyt legelébb érheti el, felette szeretném, ha te továbbá is a’ szeszélyes nem mellett maradnál leginkább. Ezen sokkal elébb nyerhetnél pályakoszorút, mint a’ komolyabb költés’ pályáján. — Hiszed, hogy van olly ember elég, ki most azt gondolja magában, hogy az iró csak azért idézte föl levelednek e’ sorait, hogy magát dicsértesse általok? — Oh halandó! halandó ! de hajlandó halandó vagy te hirtelen elitélni felebarátidat! — Pedig említett kis czikkecském’ minden érdemfeletti méltánylása mellett is, hogy ezen utolsó koszorús állításod complimentnek csak ollyan vala, miilyen Catalaninak Vig Bencze, azt reméltem még Bossbachi hős Rummelpuffnál ostobább olvasó is által fogná látni, ha neki levelednek közvetlenül következő többi sorát is orrára kötni akarnák. — A’mit csakugyan minthogy bármint forgassam is azokat, arany peresznek még sem tarthatom — épen nem látom át, miért ne tehetnénk? Ha tehette igen kényelmesen Aristides, hogy ön kezével írja fel a szomszédjáto kapott cserépre tulajdon elitéltetését. . . Leveled így hangzik tovább: „Byrono iránt nem adtuk még be véleményünket, mivel azon *) Cgupa purismus. Lelke a’ megboldogultnak' bocsánat e’ magyar AVitz-ért. Majd egyszer, ha időm tandon» neked fogie, lyett zseni szó comp úgy-e bár? jó kedvem lesz, debizonyíhogy ide : tarentom szó heetál* volna. — Szerény ígéret