Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1835-09-26 / 77. szám

ző munka sikerrel ment végbe, ’s Istóknak ismét elébbi jó kedve szottyant.De míg itthon szabadságának örül , az alatt a’ faluháznál vermet ás alája a’ biró, ki fekete de méltó színekkel rajzolja őt a’tisztnek. A’ többi esküit is röviden ugyan de elég érthetőleg oda nyilatkozék, hogy Istók megérdemli, hogy utószor hallja mint nem-katona a’ kakukszot. A’ tiszt ur ezeknél fogva jóvá hagyja Istóknak hálóba kerittetését , de már nem sorshúzás’ utján, mert ennek tekintetét nem kívánja gyanússá tenni. A’ kupaktanács tehát köz akarattal kötél-verbungot határoz ellene, még pedig holnap estvére. De Istóknak ügyes orra volt ezt megszagolni, azért is — isten tudja hova — félrevonult. A’ kitűzött nap már megjelent. Estve van. A’ halovány telihold épen most bukik föl Vértes’ zordon bérczei mögűl, ’s fölebb-fölebb halad a’ láthatáron, megvilágositni ezüst sugárival a’ róna tért.— A’ felhőtlen égen tiszta fényben merengnek rezgő csillagok; —nagy csend volna, de a’ helység’ pásztorai, divatozó szokás szerint, eléjőnek kürtökkel és ostorokkal, puskákkal és csörgősbunkósokkal, és riadás’, pattogás’, lődözés’ és lánczcsörgés’ hangjai kóvályognak kavarogva a’ láttér’ tág üregében. Ezalatt pedig a’párta-unt Böske fülheggyel figyel,’s a honnét először hall ebcsaholást, azon táj felé viszik nőül a’ jövő farsangon; —az egész napon böjtölt Panni pedig, a’ kontyra vágyó, egy nyalábfát helyez ágyába, azon édes reménytől lelkesülten, hogy az éjjel, lejendő férjét szintül színre fogja láthatni. — Peti a’ pajkos gyerkőcz pedig még most farag utolsó éket a’ luczaszékbe, mellyen majd éjfélkor a’keresztúton ülni fog, egy varázsvárba körítve. Peti óvakodjál! nehogy a’szép asszonyok megnyergeljenek, vagy a’ rósz lelkek szélyel tépjenek. Az éjjeliőr most bukkan ki a’ csapszékből ’s kilenczet kiált tág tüdőből, ’s a’ légtért megzavaró riadást a’kakasok’sok hangzatu kurjongatása követi. Lit az óra ! ’s im ezen érzéketlen alkottya , ez a‘ csak emberi kezek által készült mű, meghazudtolja a’ mindenható’ kezeitől bölcsen formált, szabad és okos lélekkel fölruházott embert; meghazudtolja mondom, mert most kong a’ toronyban tizet. Csend uralkodik már a’ szabad ég alatt; de a’ hajlékokban most is némi zajt hallhatni: mert ha bétekintek ama’ sülyedt kunyhó’ ablakán, látom és hallom, hogy buzgó éneklésekkel ’s imádságokkal egyengetik és tisztogatják az urnák útját, míg ama’ pompás teremben, egy fényes kör, kártyaasztal mellett hivalkodik ’s a’ zálogosdinak sem eleje sem vége, mig egy harmadik harangszó szét nem űzi a’ nyájas társaságot. — Épen most kondul meg az első harangszó, össze hini a’ születendő kisdednek örvendő híveket, ’aim egy csapat ember néma léptekkel halad előre. A’ csapszékből jöttek ezek ki, hol nagy dolgokat műveltek a’ falu’javára. Azt vélnéd jámbor olvasó! hogy ezek is a’ kisded’ bölcsőjéhez zarándokoskodnak, olly ajtatos arczczal lépdelnek.Valljon kik ezek ? — a’ mint távúlról kivehetni, az éjjeli őr jön első, lándzsával fölfegyverkezve, utána a’ kisbirák vasvillákkal, ’s a’ tizedes kötéllel fölkészülten ; ballag pedig ezek után az egész kupaktanács ünnepélyes illedelemmel Ur isten! hova indultak ezek? kisérd csak jámbor olvasó szemeiddel, majd meg fogod látni, hogy egy udvaron ki, egyenest a’ csűr felé tartanak. Már a’ polyvaszin előtt állnak, ’s az öregbiró ajtóhoz illesztett füllel figyel — „ itt fekszik uraim! szuszogást hallok — szála lassú hangon — csak vigyázva, már kezünkben a’madár, majd megkoppasszuk“ — Ott ott jámborok, jó helyen fürkészitek Istókot, mert alkonyattájon épen oda vonta magát.Gondos vigyázattal ajtót nyitnak, ’s im a’ hajlékba gyéren bevilágló hold egy alakot tüntet elé, melly kifordított bundában egy szögletben fekszik. „ Ez az! — suttogák mindnyájan — most is holt részeg, csak neki!“ — Oh csalóka fényű hold! te néma tanúja a’ szomorú történendőnek, miért nem rejted el sáppadt képedet valamelly föllegtest mögé,így tán a’ tőrbe kerülendő ujoncz,a’homályban mentten maradt volna, — ment ten a’ mingyárt beállandó kinoztatásoktól? Némulj el kobzom! mert éneked tárgya nem fogja a’ kelő napot láthatni többé. Most az öregbiró kikapja hirtelen őnnyakából bundáját,’s a’ mélyen hortyogóra teríti,’s maga is egész erővel rá hasalván — „meg van! meg van!“ — teli torokkal kiáltozza. Enkeladosz óriásra, a’sárkánylábú szörnyre, csak kevéssel zuhanhatott több teher, midőn Zeusz őt Sikélia sziget alá temette, mint a’ mennyi most Istókra nehezült; merem mondani, mert most az egész helység’ minden terhen rajta fekszik. Mi recseg ott, és az ismételt recsegéseket mi bexis nyögések követik!? Ah! Istók’oldalbordái ropognak szintúgy, mint recsegtek két év előtt azon oroszlánéi, mellyet ormánjával Martin ur’ elefántja átkanyarított. •— „Híjába rugódozol Istók, már katona vagy, jobb szép szerével magad’ megadnod; mert különben úgy megkötöztetlek, hogy még nyálad’sem bírod lenyelni — monda mély pathosszal a’ diadalmas biró — rajta György! kötözze kend meg!“ Tizedes áll készen teljesítni a’parancsot, ’s a’ mint motor a’ banda alatt, fegyvert sejdit — „vasvilla van nála, vigyázzunk uraim! nehogy valakiben kár essék — kiáltá — Istók add meg magad’!“ Istók nem ad választ.