Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-02-14 / 13. szám
hangászati, gazdasági, rajz ’s többet c.iskolákra. Ezekben, mindegyikben, a* hivatás’ czéljához képest, tanítani kellene az illető tudományokat, ’s a’ Irálya (cursus) , azok terjedelme és száma szerint , határoztatnék, több vagy kevesebb évre. Lehetnének ezen iskolák külön külön helyeken egyenként vagy több is közülök egy helyen. Mindenesetre, kellene lenni egy tudományos nagy Egyetemnek , hol ezen iskolák valamennyi egy tagba teszülvén, növendékink, egy ugyanazon helyben, többféle hivatalra készülhetnének. Ezek, nagyban, azon szempontokaz egészet teljes terjedelmében itt föltárnom a’ hely nem engedi) , mellyek szerint nevelési rendszerünket jobbítani ’s nemzeti művelődésünket elébbre segélni óhajtanám, így talán várhatnék, hogy kiköltöznék valahára hazánkból is, —amaz ezer balítélet, mellyek maiglan lenyommasztva tartnak bennünket, ’s egy utánunk következő nemzedékből a’ tudás’ minden ágában állandanának elő derék férffiak, kik hazánknak ’s nemzetünknek virágzásra hatását kiküzdendnék. Elkeserítő a’ hazáért melegen érzőnek látni, azon, vad szigetek’ csak alig emberforma lakosiéval egyenlő, szánandó együgyűséget, durva míveletlenséget, sötét tudatlanságot, mellyekben népünknek pár osztálya, az országos népesség’ főbb részét tevő , hazánk’ több vidékin, eddig élt ’s jelenleg is él. Itt gyökerűinek azon nem-emberi tettek és szívet rendítő borzalmas jelenetek, mellyeknek többször látpiaczává tévé ez osztály hazánkat. Vadon tenyésző csipkéről csak fojtós, csak fanyar és keserű gyümölcsöket reméllhetünk. Nevelés teszi az embert emberré, azzá, minek lennie kell; czélszerű és józan nevelés adhat alapos reformot emberi társaságoknak. E’ nélkül legszívesb igyekezetünket, legdrágább erőnket is hatástalan ’s jutalomtalan pazérolgatjuk, hazánk’ boldogabb napjának földerítéséért; valamig honosaiknak illő kiképezést nem adunk, mindaddig legforróbb vágyaink, legizzadalmasb fáradásunk’ daczára is mindig késni fog az. Hasztalan az iszapsárral ömlő vizet tisztítani akarnánk ott, hol már zúgó folyammá vált , csak a’ forrásfőnél sikerülhet rajta igyekezetünk. „Tanulnunk ’s tudnunk kellene már egyebet is, nem csak mindig azt a’ kis diákot 44— úgy mond a’ derék Széchenyi — ’s arany szavához ezt teszem: nevelnünk kellene már egyebeket is, necsak mindig diákokat. íme — nagyobb részt idegenek által—, megjelentek nálunk, előbb mint várók, a‘ jelenkorban messzehaladt emberi elme’remek szüleményei — a’ gőzhajók , de mit ér ? Mi csak bámulni szeretjük azokat , mint külhoni ritka csudákat , s nem találkozik közülünk csak egy is, ki azoknak mestere lenni iparkodnék. Jaj pedig azon malomnak, mellyben ha egy szeg hibázik, ’s helyébül kifitult idegen falukra kell futkosni molnárért, ki azt helyre üsse. E’ tekintetből javaslanám addig is, míg az itten tanácslottam nevelési terv (melly szerint erőművészi iskolánk is lenne) munkálatba hozatnék, némelly ifjainknak, a kiknek meglehet iskoláinkban a’ des Cartes’ ego c o g it o ja, vagy Krug’ transcendentalismus a mott pensum, mennének ki angol, franczia, vagy ha úgy tetszenek, alsó Németország’ hajó-építő műhelyeibe, higyék el, ha a’ művészet’ ezen ágát illőleg kitanulandják ’s magokévá teendik, fényesb rangra, jövedelmesb hivatalra számolhatnak nálunk, mint minőt egy oláh falubeli jegyzőség adand. Ha derűlend reád ama’ boldogabb időszakod, mellyre a’ dicső Széchenyi, ’s némelly lelkesb fiaid előtted az ösvényt tördelik, Árpád’ fényes birodalma egykor, ó haza! Baksay. A' VAS SZEG. (Vége) Néhány nappal Mohammed’ eltávozta után, Ali Effendi pompás vendégséget ada, mellynél keleti fényűzés ’s a’ világi gyönyörök’ minden neme tündérbájt árasztának. A’nők leplezetten venek abban részt Végre Mohammed is megjelent — egy kalapácsot ’s nagy vas-szeget tartván kezében; ő a’ szeget falba véré ’s ritka virágokból fűzött koszorút akaszta reá. Ali ’s a’ vendégek dicsérék Mohammedet, hogy jogát illy szerényen használja. — Több hétig kellemes cserében váltakoztak a’ koszorúk, mellyeknek himes virági közt Ildizhez irányzott szerelmi költemények is valónak; ezek háboríták Ali’ nyugalmát ’s ő ezen érzelmét nem titkolhatá el barátja előtt. Mohammed megígérte, hogy ezentúl nem akaszt ollyakat a’ szegre, ’s ő látogatásival is vigyázóbb jön. Ali néhány nap múlva könnyezni látá titkon nőjét, ’s okát tudakozta; a’ nő vonakodott ezt eleinte megváltani, de ismételt kérelminek végre ellen nem állhatván, a’ szögre mutatott, mellyen egy pergament-tekerés függ vala. Ali mohón ’s lángoló ingerrel bontá azt ki, ’s ugyanazon pillanatban hatalmas reszketés szállá meg. A’ pergamenten egy festés vala, melly egy ősz embert ábrázolt égre függesztett szemekkel’s ég felé emelt kezekkel , a’ mint az két gyilkos előtt esedezik. Az öregnek holdsugároktól világosított arcza Ildiz’ atyjának , Ali Ahmednek jól talált képmását tünteté elő. Ali szétszaggatá a’ vádoló festvényt ’s nem kétkedők többé , hogy Mohammed ismeri titkát. Az imádság’ órája elzengett, midőn Zahab még egyszer eljött, a’vas-szegre egy selyemszövetbe burkolt valamit függeszte ’s eltávozott. Ali reszketett, de félelmét az idegen iránt tartozó tisztelet leplével palástoló. Ezen uj jelenés hatalmasan ingerlé Ildi’ kíváncsiságát ’s ő könyörgött férjének, engedné meg.