Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-07-01 / 52. szám
52dik szám Pest, junius’ 30kán 1835. -------- 1 ■— N !!■■ mi. TÁRSALKOD QUODLIBET LEVÉLBEN. Budáról május 10én 1835. Tisztelt barátom uram! Rég nem leven már alkalmam Önnel személyesen mulatni, levél által vagyok kénytelen tenni azt. De hol kezdjem levelemet, miről írják? Panaszkodjam a’ nehéz idők ellen? megtehetném, de a’ panaszok unalmasok ’s mit sem használnak. — Érzelgős ábrándokba merüljek ’s fellengős szőözönben ömledezzem? Ez kiment a’ divatból, jelen századunk’ merész erőfejlést, nem hasztalan pityergést kíván. — Vagy talán semmiről sokat írjak? már ezt minden fáradság nélkül megtehetném, ha bizonyos hírlapok’ bizonyos levelezőjit követni szándékoznám. — Miről írjak tehát? az időrül? — Igen is, az időrül fogok írni; mert hisz ez igen ártatlan mulatság. — Midőn a’ félénk kezdő szerelmes ifjú forró óhajtását eléri ’s egyedül marad imádottjával, akkor minden szép föltételeit felejtve az időrül beszél. Először az ég’ tisztaságát ’s szép kék színét emlegeti, és merően néz a’ piruló lányka’ szemébe, — mert hisz ennek is kék a’ szeme; azután a’ napnak forróságáról szól, szemeit lesüti, ’s halk hangon mondja, hogy keblét is forróság feszíti; — végre a’ sok példázgatás után napfényre jő, hogy a’fiú szerelmes, a’ leányka ennek örül, ’s már most nem beszélnek többé az időrül, hanem — de hagyjuk ezt! ők tudják legjobban, miről beszélnek azután. Én is tehát az időrül szólok előbb majd, azután más tárgyakra térendő, például: az emberekre, májusra’s több efelére, mert erősen föltevém magamban, hogy hosszú levelet fogok Önnek írni, föltételimet pedig mindig teljesítni szoktam, — ha lehet. Az asszonyok’ hava — április — eltűnt, ’s az óhajtva várt költők’ hava, a’ deli május megjelent. Költők’ havának nevezem májust, mivel májusban munkálódnak a’ költők legtöbbet. — Minden balértelem’ elkerülése végett, szabad legyen megjegyeznem, hogy én csupán vers-, nem pedig hit-, pénz-, vagy más költőket értek — ; májusban minden verselő, ki valaha egy rejtett szó összezavarását állításában akarom mondani, izzadott a’ hőn szeretett honért, rímeket farag a’ tavasz’ bájairól, a’ hegyek’ virányiról , a’ csalogány’ olvasztó tavaszi dalairól ’s a’ rejtő lugasok’ édes titkairól; azonban nemcsak ezen okból nevezém májust költők’ havanak, hanem — az eddigi sok esőzés miatt is; mert vajmi sok víz árad sék költeményből földünkre, azon különbséggel mindazáltal, hogy az esővíz termékenyít, a’ költeményi vizek pedig terméketlenség’ jelei ’s igen igen száritok. Miért keresztelem áprilist asszonyok’ havának, arról mélyen, igen mélyen fogok hallgatni, mert mindennap megfordulván a’ Szépek közt, veszedelmes lenne őket ellenem ingerleni. — Minthogy költő nem vagyok, tehát a’ helyett padlás-szobába zárkózva — többnyire illyenekben laknak a’ költők ex professo — tollamat rágjam s a tavasz’ kellemit dicsérjem, kimenék ma délután a város majorjába, szabadon lélekzeni óhajtván a’ szabadban. Mit láttam ott mindent, azt elbeszélni sok volna , de minek is fárasztanám magamat, hiszen csak untig ismeretes dolgokról beszélhetnék. — Volt sok ember, sok ló, sok kocsi, sok retek és sok kósvaj. — Az emberek ettek ittak ’s csevegtek; — a’ lovak tomboltak — a’ kocsik zörögtek ’s a’ kerékvágásból a’ szegény gyaloglókra röpiték a’sarat, — ezt talán bennlő uraságaiktól tanulták ?! — a’ retkek megsózatván, könnyeztek, — mint a’ kontár irók, midőn a’józan kritika’ javától illettetnek —, de meg is boszulák könnyeiket, mert addig csípték az evők’ nyelveit, míg könnyeket nem facsartak ki szemeikből, a’ kontár irók is csipnek ugyan, de csípősök könnyezés helyett csak szánakozó mosolyt gerjeszt; —az írós vaj végre elolvadt a’ nap’sugáritól, mint sok ép-elméjű’ reménye az előítélet ’s részrehajlás’ mételye által. Szokásom szerint elvonulva a’ sokaságtól magányosan egy fához támaszkodám ’s tőlem ritkán távozni szokott egykedvűséggel nézém a’ sűrű tömegekben fel ’s alá hullámzó nép-dagályt. Epedő szüzecskék, vör kereső anyák, továbbá leány-dics-örömpénz ’s más mindenféle vadászok tarka vegyületben űzék egymást a’ sóhajtó buza-kereskedők ’s ácsorgó pipahősök’ sűrű sorai közt. ’S mi czélból jövőnek ezek mindnyájan ki a’ szabadba? Hogy az örömnek ’s mulatságnak mint rabszolgák bókoljanak; pedig vajmi sokan tértek vissza ürömmel öröm helyett keblükben! — Ezen ’s más talán még keserűbb gondolatoktól gyötretvén, már szinte el akarám hagyni álláspontomat, midőn valami különös dongás ütémeg füleimet, — körülnézém magam’’s nem láték egyebet egy falevélen hintázó cserebogáron kivil. Dongása különös volt, valamelly éles gúnyt véltem abban észrevenni, ’s kettős figyelemmel hallgatózván , képzelje csak Ön, milly nagy lón bámulásom, midőn dongását érthető szavakba hallám olvadni. Minő nyelven szólott a’ csudálatos bogár, nem határozhatom meg; csak annyit mondok, hogy a cserebogár érthetőleg dongott. A’mennyire elragadtatásom engede