Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1835-09-19 / 75. szám

T­ÁRSALK­ODÓ. Pest, September’ 19kén PÁSZTOR-ÓRA. Mosolygsz az énekes fölött Szerencse’ magzata! Mosolygsz, ha lelkén bánat ül— ’S busongás — szózata ? Mosolygsz, ha vérző fájdalom Fakasztja könnyeit — Siratva a’ gyöngy ifjúkor’ Letűnt reményeit? Pályánkon,ah! fény nem dereng, Nem földi ü­dvsugár, Mellyen nyugalmas béke­ lak Szelíd örömre vár. Pályánk kelettől nyugatig Töviseken vezet, Csak képzelet, csak lant miénk Ezt nyújt a’ Végezet. Lang-képzelet, melly karjain Fénykörbe ringat­ák­, Hol kéjmerengve láthatunk Sok bájos ideált. ’S titkon borong’s gyűl érzetünk Nem földi képekért, Valót feledve és jelent Egy pásztor - óráért. Hol ajk remegve ajkon ég, ’S kéz kézben reszkedez — Lélek hajol lélek felé — Szív szívnek mennye lesz. S a’ pásztor-óra—a’ dicső — Mint nyár’ felhője fut, ’S az élet újra a’ való’ Zordon fagyára jut. — ’S igy istenűlés ’s kéj­ özön Csak álom ’s képzelet, Még is szelíden tünteti Képét emlékezet! B­y Mihály. RÓBERT. Mozdulat nélkül borús, márványszoborként, Róbert haldokló apja’ tetemeire , végleheletét kí­vánván felfogni, az örökre elszállandót, mintha ál­tala tulajdon szivének —melly elfásult és nem ver — akarna életet adni. „Ébredj fiam, szól az örökre elváló ősz, erő kell az életre és bátorság, az it mérhetetlen nagy, veszélyei számtalanok.“ ,Merre forduljak, apám! miért hagysz­ el enge­­met, vezetőm?4 „Kebledben vezeted fiam, ne kövess mást; az nem fog vinni sötétnek; áldásom reád!“ Miként részesülnek a’ halandók azokban, miket testi’s lelki tulajdonoknak nevezünk?—Mindenütt fáj­dalommal küzd az ész.-------Az osztás nem egyenlő, a’ részek nem egyértékűek. A’ nagy tömegek, a’ fajok, valamint az egyes tagok, kitűnő jelét hordják a’ ha­tártalan különbözésnek. A’ lélek’ képezhetése a’ fő hatalom’ vég nélküli erejének bámulására vezet. Az egyenetlenség’ okát az ész meg nem foghatja, de a’ lélek nyugalmát leli abban, hogy az a’ tökélye­­désnek szükséges föltétele. Róbert mély érzést, élénk képzelőerőt és gaz­dag elmét nyert. E’ tehetségek okos vezetés által fejledeztek­ ki, — mert a’ nevelés vezető, vigyázó és védő, de soha nem teremtő — a’ játszi gyermek reménnyel telt ifjúvá, az ifjú cselekvő emberré vált. Itt a férfiúi kor­ felnyilik előttünk a’ világ­­egyetem’ kapuja. Örömreszketve lépünk eb­be a szentségnek. Tagjává váltunk az emberiségnek, részt­­ venni szomjazunk munkálkodásiban, oltárán örök es­küt rebeg röpkedő lelkünk ’s mint vagyunk, egészen áldozatúl ajánljuk lelkünket. Haladunk. Melly tekintet, melly tömérdek ke­verék, mi tolongás! Mit hatalmas egésznek véltünk, osztályokra, csoportokra szakadt: az egyes osztályok ugyan­annyi különös tagra , mennyiből állnak. Az egészet összetartó erő és lélek sehol; egyesség: me­se; egyenlőség: hideglelési képzelgés; közjó iránti szeretet: gyávaság, szabadság, regényes álom. Az osztályok’ tarka keveréke különféle úgy nevezett társasági helyzetekből áll. Kábító szövevény, alap­talan semmi. A’ teremtmény nem bírja­ meg a’ hal­hatatlan lélek’ komoly tekintetét, állati tulajdonai erőt vesznek rajta. A’ csoportokat ne nézd közelről, halandó! ne vizsgáld alkotó részeiket. Szédítő fényben ragyog a’ dicsőség, a’ hatalom, holott csak szemfényvesz­tés. Slányd­ el a’ tündöklő kövecseket, érczeket, czifra rongyokat, gyáva játékokat — ’s olvashatod alattok a’ nagyravágyást, büszkeséget, ’s láthatod, hogy kö­vetik őket nyomban szülötteik : az irigység és gyűlö­let. Kényelmes önelégüléssel forog számtalan álor­­czákban előtted a’ haszonlesés. Körülforog, utánok csődül a’ csorda, mint hadsereg tátott szájjal a’ ha­jót, morzsákat lesvén. Erő zárja-e ki az erényeket, vagy ezek nem fér­­nek­ meg a’ tömeggel? Tán egyik sem; de bizonyos, hogy erény, lélek és ész örökké magányosan volt. Előtted az út: fény, hír, név, tekintet, tisz­telet, szeretet; keress! Előtted a’ dicsőség, halha­tatlanság, függetlenség, szabadság; válassz! —Ró­bert választott, láng betűkkel írva keblében : igazság, emberiség; de külső jegy nem szégérezi. Szegény Róbert a’ többi lángoló lelkek’ útjára tért ’s legne­­mesb érzelmei egymás után hajótörést szenvedtek a társaság’ szikláján. Forró szeretet, nagylelkűség, barátság, jótétemény, bátorság ’s minden, ezek’ szá­mába tartozó nemes indulatok egyenként elsülyed­­tek ’s mintha alehymnista’ üstjeiben egybe olvasztat­­tak volna, nem maradt a’fenéken arany helyett egyéb salaknál, a’ fagyos tapasztalásnál, ’s ha híven kö­vetve is belső vezetőjét, forró érzelmeit a’jó és ne­mes iránt megmentette, a’ szenvedőnek, az elnyomott­nak segédkart nyujta, hol lehetett, az igazság’ügyét támogatta, érzé mégis az egyesnek parányi erejét. 1835.

Next