Társalkodó, 1836. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1836-06-01 / 44. szám
m pár szertén térdelt s rokonai a házba akarak vezettni őt, — soha az égnél egyéb födél ne fejem fölött, más párnán ne nyug’odjék az, mint e kövön, s csak a tenger legyen sírom! dobjátok bele testemet, ha majd egykor isten’ haragja kínjaimat elégli; minek nekem a’sír, hisz’kedvesemnek sincsen. Én őrült! eddig már csontjai is porrá lettek!___De hogy’tudhatom én azt? ki tudja, milly rettentő helyzetben él, talán még most is! Oh isten! hallgasd meg e’ gyötrött szivet, melly nem tudja, mi vétekért szenved olly szörnyű kínokat, — ezen bizonytalanság, — ezen borzasztó bizonytalanság, melly életet ’s halált egyaránt megtagad tőlem!; — midőn halni készülök, úgy rémlik, mintha e’ sötét földön hagynám vissza azt, kit szeretek, ’s ha élni kívánok, akkor azt hiszem, hogy egyedül vagyok e’ puszta világon, ő pedig mennyben. Isten! hallgass, oh hallgass meg! nem földi üdvért esdeklem — ezért könyörögnöm már késő, — kezeidből nem kérem már nőmet, kit egykor virágzó szépségben adál; nem csak szomorú maradványit, sírját, azon helyet, hova elrettéd előlem,—szóval: sorsát add tudtomra, sugald lelkembe, mielőtt meghalnék, mikép halt meg ő. Neheztelő ég! csak bizonyost kérek a’ gyötrő bizonytalanság helyett ’s te azt megtagadod tőlem; csak kétségbeesésért könyörgök, ’s még ezt sem nyerhetek!“ — Ezt mondván, dühösen felugrott ’s a’ hegyek’ élébe futott. A’ rég visszatartott fájdalomnak ezen rémitő kitörése véget látszék szakasztani kínzó kétséginek; a’reménynek végső halálos küzdése volt ez, mert mostantól fogva elnémulának panaszai. végre csakugyan megnyerő a’ kívánt kétségbeesést a’ zöldelő vén diófa alatt, hol olly gyakran mulat vala kedvesével’s mellynek kérgébe ez tréfálva tulajdon kezeivel metszé halála’ napját. Itt lehetett látni örökké, lesütött fejjel,idő előtt megőszült szakállal ülni s kulcsolt kezeit gondtalanul ölébe horgadni; rongyos vőlegényköntöse tövisekkel volt összetüzögetve, ’s ha a’ szél ruhája’ rongyait mozgató, naptol barnított bőre tünt elő. Minthogy ezen fa magasan s egyedül állott, igen ki volt téve az égiháboru’ részeinek, ’s rövid idő alatt kétszer sujtá már villám, mint a táj lakosai jól emlékezének. 1728-ban egy rekkenő meleg nyári napon sötét felhőtömegek emelkedőnek a’ tenger fölött, mellyek mint borzasztó vihar’ előjelei a’ napot éjbe boríták. Vilmos huga tudván, milly veszélyes illyenkor magas fák alá menekedni, mihelyt az ég dörögni kezde, sietett a' diófához, hogy szeretett bátyját a’ veszélyes helyről eltávoztassa. — Oda érkezvén , erős villám hasító a’ koromfekete föllegeket, ’s in°st — évek óta először — láta mosolyt vonulni bátyja’ száraz halo-Vátig árézása, midőn pedig kezét megfogó, őt biztosabb helyre vezetendő, hálás-szelid tekintetet levelének rá mélyen fekvő fénytelen szemei, jeléül annak, hogy, habár nem távozik is, elismeri gyöngéd testvéri aggodalmát ’s méltánylani tudja. „Lépj közelebb kedves szerető testvér!“ — szóla ’s megcsókold a’ könnyező leánykát. De midőn a’ leányka őt e’ veszélyes hely’ elhagyására nógatná, szilárd elhatározással válaszolt : ,, Nem húgom, nem távozom, e’ förgeteg nekem nem az, mi neked. Siess haza Grvynneth, siess! — folytató, mert már szakadni kezde a’ zápor, villám villámot, dörgés dörgést éré ’s a’ szélvész’ dühe minden perezben növekedett, — „siess haza mondom, ’s ne gondolj velem, e’ pusztító vihar nekem békét ’s nyugalmat hoz, mert itt — és itt szivére ’s fejére mutatott — örökké illy vihar dúlt, örökké illy tompa dörgés volt...! Szabadíts-meg a’ virágzó földtől ’s napfényes égtől, mellynek zárt ajtóján olly sokszor kopogtatók ’s egy szellem sem felelt, ’s mellynek néma kék színe őrültté tőn mosolyával engem. Ez volt azon néma vihar, mellyet nem tűrhetek. Nézd!.. villámlik!.. el-el!.. fuss.... lecsap!....“ A’ szörnyű csattanás, vagy talán őrjöngéstől zavart lelke’ rendkivüli feszültsége e’ pillanatban a’ fa’gyökeréhez sujtá Vilmost. Húgát az iszonyú, jégpattanáshoz hasonló zaj néhány perezre elkábitá, midőn pedig szemeit ismét fölnyitá, hogy a’ zaj’ okát kémlelje, olly látványtól lepeték meg, mellynek iszonyatossága újra csaknem ájulásba dönté, ’s szemei ismét bezáródtak. A’ fa’ törzsöket felülről gyökérig ketté hasitá a’ villám, — ’s üregében, mellyet eddig senki nem ismert, egy emberi csontváz állott, mellynek borzasztó koponyája nedvességtől zöld vala ’s az egész egy mohos sírkőhez hasonló. Oldalbordás kalitjáról annak, melly hajdan hószin kebel volt, fekete rongyok csüggtek le ’s a’ csekély ruha-maradványokat alig lehete a’beléjök bonyolódott hús-és ideg-maradványoktól megkülönböztetni. A’ még most is erősen a’ faüregnek oldalához feszült karcsontok nyilván mutatók a’ borzasztó halál’ történetét. A’ szerencsétlen menyasszony, mihelyt azon helyre lépett, hol atyja utólszor látta őt, a’ fára hágott fel, magát annak lombozatiban üldözői elől elrejtendő; minthogy pedig fen üresnek lelé a’ fát, tehát bele ereszkedék, vélvén, hogy így annál biztosabban elkerülheti a’ pajkos fiatalság’ vizsga szemét; azonban midőn ki akarna ismét lőni, minden mozdulata mélyebbre sülyeszté ’s így lön áldozatjává a’ legborzasztóbb halálnak. Vilmos’ húga a’ szegény Gwvynneth visszanyervén eszméletét, a’ csontváz ’s bátyja közé állott, hogy annak látásától megóhassa; de hasztalan! mint