Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1837-04-08 / 28. szám
S valóban az volt; mellette feküdt Thyamisz’ kardja, ’s ruhája’ redőiből kitetszett egy levélke, mellyet Knémon magához vett, ’s azonnal mindketten siettek a’ barlang’ bensőbb rejtekei felé, hol Charicleára akadtak. „Vissza vagy nekem adatva, Theagenesz ?“ — „Élsz é, Charicleám ?“ — A’ boldog pár többet nem szólhata, hanem az öröm’ terhétől elnyomatva , majd lelketlenül rogyott le. Miután Knémon’ hű segélyével magukhoz tértek , Thisbére került a’ szó. „Mikép jöhetett ő Görögországból ide, — úgymond Knémon, — azt meg nem foghatom; hanem egy aeginai barátom, kivel aztán Aegytusba utaztam, hogy Thisbét fölkeressem, ’s atyámhoz vezessem vissza, ezeket beszélte nekem felőle. Demaenet a’ halála után, atyám a’ népgyűlésben kieszközlé visszahivatásomat, ’s útnak indúlt engem felkeresni. Távollétében, Thisbe magára hagyatva, kötetlen kénynyel folytatá erkölcstelen életét ; de csak hamar összeveszett Arsinoe barátnéjával, kitől egy gazdag szeretőt, Nausidesz nevű naukrátiai kereskedőt, elcsábított. Arsinoe hosszút forralva, Demaeneta’rokoninak kivallotta mind azt, a’ mit Thisbéről tudott. Ezek a’ népgyűlés előtt bevádolák atyámat, mint ártatlan felesége’ gyilkosát, ’s a’ nép őt számkivetésre ’s jószágainak elkoboztatására ítélte, leginkább azért, mivel Thisbét elő nem állíthatta, mert ez sejtvén a’ közelítő veszélyt, Iausideszszel jókor elillant. Illy hasznát vette atyám második házasságának. Mi történt azóta énvelem, azt majd másszor beszélem el. Most nézzük meg a’ levélke’ tartalmát. Ez pedig így hangzott: „Knémon urának, ellensége ’s megbosszulja, Thisbe. Jelentem neked Demaeneta’ halálát, mellyet é:» a’ te kedvedért okoztam. Tudd meg továbbá, hogy már tizednap óta e’ szigeten mulatok, ’s fogolylyá tett engem a’ rablók’ egyike, ki magát a’vezér’ fegyverünkének mondja, ’s zárva tart, a’ mint ő mondja, szerelemből, de gondolom azért, hogy valaki el ne vigyen. Azonban megpillantálak, ’s rád ismérlem, midőn lakásom mellett menjél el. Szabadíts meg, kérlek, a’ rabló’ kezéből, ’s fogadd el szolgálódat. A’ mit véték ellened, azt szükségből tevém; ellenségeden megbosszúltalak szabad akaratból. Ha pedig meg nem bocsáthatsz nekem, élj jogoddal; jobb lesz kezed által meghalnom , mint tűrnöm külföldi rabló’ szerelmét. “ Midőn ezek a’ barlangban így beszélgetőnek, egy vad tekintetű ember véres arczczal hirtelen közzéjök toppant. Chariclea megrémülve a’ rettentő látványon, el akart szaladni; — Theagenesz kardjához nyúlt; — de Knémon rá ismért Thermatiszra, Thrainisz’ fegyvernökére, mert ő volt az, ki Thisbét, midőn Iausideszszel Aegyptusba utaznék, elfogta, ’s az ütközet előtt a’ barlangba zárta; most pedig a’ csatából nagynehezen megmenekedvén, holt testére talált, ’s azokban, kiknek szavát a’ barlang’ belsejéből hallotta, amannak gyilkosait gondolván, boszszuállásra sietett. Knémon azonban könnyen megfejté a’ dolog mibenlétét, ’s bizonyságul Thyamisz’ kardját hozta elő. Mire Thermatisz’haragja szelíd, előtte eddig ismeretlen fájdalommá vált; Thisbe, hideg tetemeit csókolgatva, ’s az ütközet’ fáradozásitól és sebeitől meglankadva, elaludt. Amazok, is a’ barlangban tölték az éjszakát. (Folytatjuk.) A’ BECSÜLETES SZOLGA. Az 1792dik évi augusztus’fökén,— melly, borzasztó eseményiről örökké nevezetes marad a’ franczia nemzet’ korkönyveiben, — az összeesküttek Páriában csak imént ölék meg ’s veték ki az ablakon Pomar urat, Mailly marsal’ segédtisztét. Az ádáz dühönczök’ egyike már emelé kardját, hogy a’ tisztes-arczu ősz tábornokot is keresztülszúrja, ’s ez már kész vala nemes resignatioval a’ halált elfogadni, midőn a’ szilaj néptömegbül egy ember hirtelen előrohan, a’ dühöncznek halálos csapásra emelt karját feltartóztatja’s felkiált: „Megállj pajtás! ajándékozd nekem ezen férjíi’ életét ; én ismerem őt, ő becsületes derék katonatiszt, ki alatt egykor szolgáltam.“ — „Ezen becsületes jó ember — válaszolt a’ vad-arczú czimbora — épen most akará ezüst-fogantyús gyíklesőjével hasamat átszurkálni.“— „Bizony derék kis fegyver döfését egy kénköves fácskával is elhárithatod. Aztán meg is érdemli, hogy illy öreg embernek életfonalát, melly a’ nélkül is csak három v. négy napra nyulhatik, elvágd.“ —„Igazad van, pajtás! — Ne’s keljen föl hát öreguracskám, ’s legyen ezentúl jobb hazafi”. — A’ czimbora ezeket mondván, lábára segíté a’ tábornokot ’s általadé pártolójának. — „Kövessen szaporán, uram Herczeg! — susogá a’ tisztes ősznek fülébe a’ nemes szabadító —ne féljen semmitől; én Picard vagyok, Önnek egykori lovásza; én kezeskedem Önnek életéért.“ Most mindketten ki akarónak a’ várból indulni; ’s ime! Picard megpillant egy új lázongó csapatot, melly a’ kapu felé özönlik. Ekkor Picard sebes eltökéléssel gallérján ragadja meg a’ herczeget, úgy lesz, mintha ellenséges módon bánnék vele ’s szintett dühösséggel maga után hurczolja őt. „Ezer mennykő ! — szitkozódék egy vérrel borított marseillei — mi bajod pajtás e’ vén ficzkóval?“ — „Oda a’ fák alá hurczolom ő kegyelmét, hogy kényelmesen leölhessem“— viszonzá Picard, vad kaczajjal. „Segítsek pajtás?“ kérde amaz. — „Bolondnak tartasz e pajtás? hisz látod, alig szuszog már a’ szegény pára. “ — „Helyesen mondod. Jó szerencsét hát a’további vadászatra,párisi ! “ — „Köszönöm, hasonlót kívánok neked is marseilles!“ — Képzelhetni az öreg tábornok’ helyzetét ezen beszélgetés közben, jóllehet Picard ismételt kézszorítás által értésére adta, hogy ő most csak komédiát játszik. Végre Picard néhai urával eljutott a’ pont-royalhoz, sebes léptekkel haladtak el rajta; ’s a’marsai nem sokára sértetlenül ’s ép testtel lelé-föl magát palotájában kedves övéi közt. — „Marsai úr, Ön meg van szabadítva most — szólalt meg a’ becsületes Picard — Ön egykor nemes jó uram volt; most alkalmat látok, tanujeleit adni háladatosságomnak. Alándom magamat Marsai úr! kivánom, tartsa meg az ég tovább is utalmában.“ RODIS HADVEZÉR’ ELSZÁNTSÁGA, Rodil spanyol generál igen korán szerze magának kitűnő hirt ’s nevet; ő volt az, ki Portugáliában a’ háborúnak csupán személyes megjelenése álal véget szakasztott. A’ délamerikai harczban nagy erőhatással munkált, ’s bebizonyítá, hogy ott embervért kímélni nem tud, hol valamelly kitűzött czélt