Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)

1838-09-19 / 75. szám

295 alább literaturánkra nézve) teremteni kelle; minden lépés tömérdek akadálylyal járt, ’s nem talált jutal­mat , sőt elösmerést sem; még az ügy’ győzedelme is kétséges volt. Melly tiszta szent buzgóság , melly hős elszánás kellett e’ háladatlan munkához , mellynek tel­jes fontosságát csak magok a’ fáradozók sejdíték. In­­nen azon meleg tisztelő barátság literat­urálik’ első apos­tolai közt, melly egyetlen jutalmok vala. Critica ezen szakaszban még nem létezhetett ’s reá szükség sem volt. De a’ mit olly tiszta kezek vesének, megáldatott az égtől, literaturánk kivirágzóit, ’s a’ virág közt_, mint ez mindenütt történik — sok konkoly is. Irtani kellett, hogy a­­gyom el ne nyomja a’ búzát, ’s ezt annál kevesebb tartózkodással, mivel a’ munkák már fizettetni kezdettek ’s érdemük elösmértetett, csakhogy fájdalom­ fonákul és túlságosan; az írók egymás előtt hajlongtak, egymást bálványozták. Mint hajdan Gott­sched’idejében Németországban , úgy nálunk is, Cice­rókról, Liviusokról, Hőmérőkről ’s Horatiusokról kez­denek eszelősködni. E’ balgaságnak véget kelle vetni,é 's im’ megjelentek a’ Kritikai Lapok , hangokban kel­leténél élesebbek talán, mert minden reactio valamivel korláton túl­nyomós. Ha 6 lábnyi árkot akarunk át­­szökni, 7 lábnyit ugrunk. E­ balgaságok azonban szüli-­ vén, most a’ Figyelmező mérsékeltebb hangon szól,’s ha ollykor villámokat szór is , talán többször koszorú­kat osztogat. Criticánk tehát valóban a’ szükségtől élesztetett­ fel ’s azért nem volt időelőtti. Korunkban már Kazinczy, Himfy’ szerelmei­t illető criticájával pen­díté azt meg legelőször, folytattatok mellesleg a­ Tu­dományos Gyűjteményben, ’s mesterileg kivált literatu­ránk’ épen eltűnt csillagától Kölcsey Ferencztől; rendes intézetté azonban csak a’ Kritikai Lapokban alakúlt, miknek első eszméjét, ha a’ jövő literatúrai história az athenaeistáknak nem tulajdonítandja is, hanem egy akkoron náloknál literaturánkban nagyobb tekintetű fér­fiúnak, a’ kivitel’ érdemétől őket — kivált a’ szerkesztőt, Bajzát — nem fosztaná­ja­ meg. Az első kérdésre tagadólag feleltünk; de nem volt-e ezen critica méltatlan? Kik a’ vádlók, kik ezt állítani mernék? Megneveztük őket, ’s Munkácsy, Kunoss , Stancsics , Frankenburg ’s Hazucha e’ critica’ súlyát csakugyan tapasztalák is ; de kérdés : igazság­­talanúl-e ? — Ezen urak, azt nem tagadhatni, tudnak írni, azaz bírnak a’ nyelvvel, ’s előadások könnyű. Igen is, olly könnyű, mint az üres szekér, ’s t. ef. ►Stylusok’ bélyege: üres forma tudományos és költészi tartalom nélkül. A’ philosophu­­sok mai napig az üres térről vitatkoznak , meg nem tudván határozni: létezik-e az vagy nem. Igenis létezik uraim, létezik a’m. literaturában, s amazoknál örök tanyá­ját üté­ fel. Míg grammatikánk nem vala meghatározva, literatúrai nyelvünk valamennyire kifejtve , ’s a’ magyar nyelvbeli előadásra oskoláinkban nem ügyeltek; érdem volt magyarúl írni tudni: de most, midőn mind ez változott, midőn már gyermekink is ebben gyakoroltatnak, ’s eb­beli némi ügyesség nélkül, hivatalokra sem tehetni szert; ezen érdem nagyon alábbszállt, ’s ezentúl csak e­ te­­kintetbeni jelesség, tudományos vagy költészi érdemmel párosulva, jogosíthat írói névre. Ne gondolja azonban senki, hogy ezen általányos nézetem mellett, a’ fenne­vezettek'jobb oldalait félre ismerem. Kunossnak tudom van némi lyrai tehetsége , csakhogy nagyon szűk. Stan­­csics némi erkölcsi őszinteséggel bír, ha cynicus alak­ban is; Munkácsy és Frankenburg pedig humoristák — magyar humoristák , ’s az első azonkívül az athenaeis­tákkal szemközt, igen sokat eredetiségről is szól, mi itt czélomhoz ’s az igény’ fontosságához képest mé­lyebb megvizsgálást teszen szükségessé. H­atározzuk­ meg mindenek előtt a’ humor’ viszo­nyát az elmésséghez 's becsét a’ szépliteraturában ál­­talánfogva. Minden tetőpontját elért literaturában a’ remek írók elhasználják a' művészet’legczélirányosabb formáit, az utánok jövő költők nem vetekedhetvén ve­lök sikerrel hasonló uton, ’s egyszersmind a’ megkü­lönböztetés ’s hírnév’ vágyától sarkaltatván, kényte­lenek új , ha nem is olly egyenesen a’ halhatlanság’ templomához vezető , ösvényekre kitérni, ’s az újság’ ingere által azt kipótlani ’s elérni, a’ mihez elődeik a’ legegyenesebb vonalon jutának. Az első-rangú írók így a művészetet magasra, csúcsa felé képezik­ ki, a’ másod­rendűek kiterjesztik határait és szélesítik körét. W­e­r n­e­r ’s M­ü 11 n e­r p. o. a’ drámai pályán szint azon formákban Schillerrel és Göthével vetekedve nem sok hírnevet arathattak volna. Werner azért a’ regé­nyes , Müllner a’ sors­tragoediát egész szélsőségben képezék­ ki, ’s ez utolsó a’ drámai szavaláshoz is fo­lyamodók ’s jambusok helyett rímelt trochaeusokban irt. A’ sorstragoediában.'miint Müllner azt kezelé, a’ sza­bad akarat megsemmisittetik ugyan, ’s az ember ér­dektelen gépelylyé alacsonyúl. Werner szomorújátéki­­ban mennyei hatalmaktól dróton húzott báb, a’ szava­lás a’ dráma­ fő kellékét, a’ cselekvényt, elég nyomo­­rúltan pótolja ki; azon kívül Müllner rímelt dictiója a’ drama’ határán túl a’ lyra’ környékébe téved : mind e’ mellett Werner, és Müllner magok idejében elég hires nevek valának, czéljokat tehát elérték, ’s ha műveik az érintett tekintetben nem tartoznak is a’ német lite­­ratura’ legelsőihez, a’tragoedia lehetséges ne­meihez mind a’ mellett kétség kívül számíthatók.— Alkalmazzuk e’ példát a’ humorra. A’ költészetnek ér­­zemény és képzelődés által, embert és világot kell élőnk­be tüntetni, természetes világban és színben. Ezt te­szi az elmésség’derült oldaláról, ’s ez a’ természetes­, czélirányos forma, az egyenes czélhoz vezető út. A’ humor ellenben embert és világot úgy tükrözteti vissza, mint azok a’ költés­z’ individuális ér­zem­én­ye és képzelődése’ világában és színében az ideálhoz mérve jelennek­­m­­e­g. Ez mesterséges világ és szín, mellék ’s nem egye­nes út a’czélhoz. Scott Walter azért az angol re­­­gényirók’életirásában Sterne’ előadását mesterkélt­nek nevezi, melly szabad-sajtóval biró országban, mint Brittannia, helyén nincs , ’s őt ez oknál fogva is rangjára nézve Fielding és S m­o 11 e­­ után helyezi. S­c­h­­­o­s­­ser a’ német legújabb literatura’ legnevezetesb, még be nem végzett históriai munkájában, ((*¡e­ d)id)te 18 3af·rínutik’rte uuf` fcee I9ten bié jum­ātűrje ti ei franjettifíben ftaiferrek­bé. 9Jiit befenDerer 9?veffhift auf tjeiftitje SeilDung) még kíméletlenebből ítél Jean P­au írói, nyelvbeli előadását tartózkodás nélkül ve­szett prósának nevezvén, millyfélét a’ német nemzeten kívül írónak más nemzet nem engedne meg. ’S valóban, ha azon a’ tudományok, művészetek ’s mes­terségek minden környékiből összegyűjtött képekre ’s hasonlatosságokra visszaemlékezünk, mellyeket ő a’ legcsudálatosabb szökésekben fáradhatlanúl ’s alig ért­­hetőleg egymásra halmoz , Schlosserrel egyet fogunk érteni. Genialitását senki sem hozhatja kétségbe; de itt előadási modorjáról van szó , ’s ha e’ tekintetben legtökéletesebb művét is, Titán­ját, vizsgáljuk­ meg, minden bámulásunk mellett meg kell vallanunk, hogy

Next