Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)

1838-10-10 / 81. szám

fekvék, hogy őt felakasztatá!‘ — ,,’S a’ parlament még többet is fel fog akasztatni.“ — ,Hogyhogy ? — „No’s, ■ ha Henry Darnley lord egyszer majd Skótzia’ királya lesz.“ .... E’ szavaknál az ifjú lord a’ kíséretéhez tartozó nemesekkel ravasz mosolygást váltott . . . Ő épen felelni készült, midőn kül az ajtó előtt zaj támad , melly a’ lord’ ’s szomszédai figyelmét magára voná. — E’ zajt egy szegény olasz dalnok’ jelenléte okozta, ki Edinburgban Rizzio név alatt ismeretes; őt megfoszták lantjától, hogy kényszerítsék a’ fogadóba lépni. ,Lantomat . . adják vissza lantomat, kegyelmes uraim ! — könnyes szemekkel rimánykodott a’ szegény dalnok — könyörüljenek, ne törjék össze lantomat! . . . Hisz dalnok, megteszek mindent, a’ mit kívánnak tőlem ... csak az isten’ szerelméért! lantomat adják vissza!... ’S ő valóban a’ terembe lépett, hol az ivók hangos kaczajjal, mellyet nyomorék külseje még inkább emelt, fogadták. Rizzio Dávid egy kis, beteges, nyomoréktermetű lény vala, ki iránt az anyatermészet szörnyű mostohának mutatkozott. Még alig vala 22 éves, ’s már is kiki azt gondolta volna, hogy meghaladta a’ negyvent .... Ő a’ szerencsétlen, már vajmi sokat szenvedett! . . Bölcsőjét édesanya nem ringatá, megholt az, midőn őt világra szülte . . Mint gyermek: nem ismert játékot, sem nevetést; más gyermekek kerülék őt, ’s féltek tőle . . Mint ifjú: nem boldogítá őt ha baráti vonzalom , sem asszony’ szerelme ; ő mit sem ismert abból, mi az életet széppé, könnyűvé ’s bájossá teszi; mindenki visszataszitá őt, ’s lábbal tapodta, mintha testének rútsága őt megvetésre méltó, alávaló lénynyé bélyegezte volna . . Még saját atyja is megunta őt maga mellett tűrni, ’s azért Moretto grófnak, a’ szavojai követnek, adta el, ki, miután őt magával vitte Skótziába, hogy belőle groomot képezzen, végre elűzte magától. Olly életkorban tehát, mellyben az ember — legyen bármi alacsony származású és nyomoréktestű,— legalább azon szerencsét élvezi, mellyet gyermekkor ’s gondtalan ifjúság nyújtanak — ő még e’szerencsét sem élvezheté. Elhagyatottság, ’s embertársainak megvetése által száműzetve, — előtte minden, mi az embert élethez lánczolni, ’s emberrel az életet megkedvelteini képes: játékok , örömek , nyájaskodások, bizodalom, barátság, szerelem, minden — még maga a’ remény is — ismeretlen volt. Végre sok kérelem ’s rimánykodás után, azon világos föltét alatt, hogy egy skót balladát fog énekelni , visszaadák lantját. — ,Helyesen ! — megszólalt az ifjú lord, midőn Rizzio már pengetni kezdé hangszerét. — Valóban kiváncsi vagyok e’ ruhás-majom’ dalát hallani . .. — ’S itt egyszersmind eg guineét húz ki zsebéből, ’s olly erővel vágja a’ szerencsétlen dalnok’ arczához, hogy ez hangos kiáltásra fakad. — ,Ez hát dalodnak első hangja ?‘ kérdé gúnyosan az ivók’ egyike. — „Valóban gyönyörű hang!“— ,Hasonlít a’ hólló-károgáshoz! — ,,’S még inkább a’ csonttörő sólyom’ visításához !‘* — A’ gúnyos kaczaj ismét megnjúlt ... A’ szegény dalnok, ki sebesült arczához vivé kezét, bizonyos pillanattal, melly ezt látszék mondani: „szánjatok meg! én igen igen szenvedek !‘ esdeklett kegyeimért. — De az ifjú lord felkapott egy teli kupát az asztalról: „Thol van szentföld' bitang dalnoka, mosd meg vele rút ördögpofádat.“ ’S a' sör habzó árgyanánt folyt Rizzio’ ruháján alá. — E’ durva meggyaláztatáskor a’ lantos egyszerre fölegyenesült, ’s kivetkőzött szelídségéből , szikrázó szemekkel ’s erős karral hagyttá az őt környezőket félre, magának utat tört, ’s a’ szabadba menekült, isten’átkát kérvén azon nyúlszívü nyomorékra kik vele illy csúfosan bántanak. A’ fejér só’ vendégei egy pillanatig bámuló helyzetben veszteglenek e’ hallatlan vakmerőség fölött; azután mindnyájan, bosszuállás’ érzelmétől ihletve, kirobbantak a’ fogadóház’ ajtaján ... de már későn volt. Rizzio Dávid a’ Highstreet’ régi épületei mögött eltűnt. n. Augustus hónapban, ama’ gyönyörű éjszakák’ egyikén , midőn a’ hold ezüsttiszta fényét messze kiterjeszti , ’s a’ langy jégben a’ rozmarin’ illatárját élvezni olly édes,— két férfi, egymástól öltözetre, termetre és állapotra egészen különböző , találkozék egyazon időben a’ Grassmarket-téren Edinburgban. — Az egyiknek silány rongyok takarók testét, kuszált-borzas hajjal, sötét tekintettel’s halvány arczczal feküdt ő egy széles kőpadon, ’s görcsös mosolylyal nézte Richard’ holttestét, melly még a’vesztőfán függött; lábánál lant hevert. „Csak egy órát, egyetlenegy órát a’ bosszuállásra , Isten ! — mormogá többször a’ borzasztó kalandor — ’s aztán jussak ez akasztott mellé! . . . Más boldogságot nem óhajtok !“ — A’ másik egy bibircses orrú rézvörös alak volt, bokáig lenyúló , bő fekete köntösben , melly derékon vörösövvel vala körülszorítva; kezében lámpát tarta, ’s imígy álló helyzetben majd az akasztófán függő holttestet, majd a’ kőpadon nyugvó eleven alakot tekinté. „Ezeknek igen szoros viszonyban kelle állniok — szóla magában halkan a’ rézvörös arcz . . . . No’s hát derék skót hazafiak, egy pillanatig, még egy pillanatig együtt maradhattok; de azután örökre el kell válnotok , ’s egymást elfelednetek . . . így kívánja a’ rendszabály.“ ... ’S az égő lámpát kezében forgatva, vizsgálódásit ugyanazon egykedvűséggel tovább folytatá. A’ ki ezen két emberalakot, és’közepén , az akasztófa’ átellenében látható , mint kisértek szemeikkel minden mozgást, mellyet a’ szél az akasztottnak testével közle, az kétségkívül azt gondolta volna, hogy, ha egymást nem ismerik is, ha nem táplál is keblök vonzalmat v. sympathiát, ha nincs is a’ polgári társaságban egyenlő állásuk — legalább az érdek’, gyülölség’, v. szánakozás’valamelly érzelme vezérlé őket ide. És még sem úgy volt! Az elsőt, miután sokáig egy városnegyedből a’másikba , egy utczáról a’másikba vándorlóit, a’ történet vezeté ide; ez Rizzio volt. A’másik szándékosan jött e’ helyre, és pedig, hogy a’ vesztőeszközt eltakarítsa; ez a’ bakó volt. Tíz perczig tartó szemlélgetés után, ez utóbbi a’ szólás’ ösztönétől izgatva az elsőhez közelebb lépett. — ,Héj, barátom! — monda — összenőttél e azon kővel, mellyen fekszel, hogy meg sem mozdulsz? — E’váratlan megszólításra Dizzio fölegyenesül, a’ kérdőre tekint, de nem fejel. — ,Hát csakugyan mozdulsz szobor ! úgy látszik , te e’ szegény Richardot igen szeretted?4 — „Én !“ — ,Ugy van, te.4 — „Nem ismertem őt44 — ,Hát mit akarsz itt bamba filkó ?4 — ’S e’ szókkal, a’ lámpát Rizzio’ arczának tartja, de legott néhány lépéssel hátrahanyatlik. ,Sátán!” — kiált a majd önkénytelen. — „Mit akarok? — válaszolt Rizzio, borzasztó kaczajjal — mit akarok ? Mérem a távolt az élet és halál közt — ’s irigylem annak sorsát ott fen44 — .Hát van kedved lógni, ficzkó ? nem