Társalkodó, 1839. január-december (8. évfolyam, 1-104. szám)

1839-01-02 / 1. szám

4 Roger és Bon­fin­­c. 30. Dec. II. Rev. Hang. Libr. Vlfl­l szerint: ez a’' Dunán átkelvén, felső Pannóniát tűzzel-vassal pusztítván Szombathelyt is össze­­rom­os­tá. „Sabariam diruerunt, divi Martini pátriám, nullum vicum intactum dimisere.“ — A’ tömérdek áldo­zatok közt: Mátyás esztergomi metropolita , U­g­o-­­­i­n­ kalocsai érsek, Ilik György győri, és R­a­j­n­ál­d erdélyi püspökök említtetnek. — (A’.IVik század.­) T­i­­z­enné­gy prisp. alatt Szombathely romjaiból is­mét felőlük, ’s Ildik Kálmán alatt 1360ban mint vá­ros (civitas) a’ már előbb létezett kórházból idomított kolostorba v. zárdába sz. Ferencz’ szerzeteseit beigtatja. (XVdik század.) Oklevelekben 1407 ben említetik Szombathely’ vára (aza Ilik János püspök t. i. adó iránti alkura lépett a’ városbeli polgárokkal. Ezek , min­den egyéb adózás’ eltörlése mellett, 200 arany éven­kénti fzetésre kötelezek magokat, amaz, többi közt, azon szabadalommal ruházá-fel őket, hogy ezután ne a’ várnagy (non a’ Castellano Eppali, seu a’Prae­­fecto Arcis Sabariensis), hanem tulajdon tisztjeiktől ítél­tessenek ’s a’ t.­ 1451dikben a’ Czileiek és Ulászló ki­rály közti alku nevezetesig. Ulászló Várnánál sírba szál­lott. Ildik Fridriktől rákosi követeink a’ gyermek-királyt ’s koronát hiába kérik vissza. Ezért a’ halhatatlan Hu­­nyady János ország-kormányzó 1446-ban Szombathely mellett táboroz. Innen inté a’ bécsi tanácsot, hogy Frid­iiket ne pártolná , ha az igaz ügy kardra kelend el­lene. A’ válasz ingerlő lehetett, mellyre aztán toll he­lyett a’kard’markolatját ragadó, és Ujbécs’tájékát meg­rovó kézzel felelt hősünk. 141­0 ben a’ szombathelyi vár Maximilian’ kezére került; a’ püspöki hajdúk kiverték ugyan belőle a’ német katonákat, 's 78at elfogtak ; de végre győzött a’ nagyobb erő. A’ következett évnek sz. l­énárd napján tartatott pozsonyi szerződése a’ győri püs­pöknek ismét visszaadá. (Folytatjuk.) Em­berbeirat és gyű­lű­ló. {Élet után raj­zott képek. .4 ngolstul.) 1. Kép. Januári hideg éjszaka volt. Csak kevés gyalog­ ember mutatkozott a’ fejdelmi lakváros’ utczáin. A’ lomhán elhúzódó folyamot sűrű jégtömegek boríták. Zordon szél süvölte éjszakkeletről, ’s éles jéghideg csók­jával megdermeszte mindent. A’ székesegyházi Torony­óra tizenegyet ütött, ’s hangja reszketni ’s elhalni lát­­szék a’ jeges légben ; de figyelmesen hallgatott ütésire egy a’ folyam’ partján fi­hoz támaszkodó alak ’s kétség­­beesetten nézett a’ nyilványos börtön’ magas sötét falaira , mellyek , mint saját balsorsa, borzasztóan emel­kedőnek az éj’ rémes árnyiban. — Nő­ alak volt. Az óra-ütés’ tompa hangjára a’ némber megrázkodék, ’s odébb tántorga, de újra megállapodott. „Csak három hét m­ult­ el — nyűgéit szorongó kebellel a’ szegény nő — csak három hét azon hosszú-hosszú évből, mellynek le­­folyta után őt újra láthatom! ez évnek végét én nem fo­gom megélni, — érzem, hogy nem élhetem­ me**!“ — 8 ócska szűk leplegébe burkolózék, mert a’ szél csi­­pősebben üvölte. Nyomorú, silány öltözete alul gyer­­meknyoszerges hallatszik vala; hiába iparkodott Jecsen­­desitin át , a kisded’ kínjai csaknem megrepedtek anyai szi\e . ,,i int segítsek rajtad, szegény gyermeki — K-Jf JajVeS1Zeke,f ~ *ell fagynod; lásd­­ én 1 J, .a^*\° ’ n,1111^ a j®??’? —ah hogy segítsek magun­­!/T'i i i *ef e^esz ,,aP — s nincs mit adnom neked táp­­a f u ' ^ az anya itt erőnélkül rogyott­ le az utcza­szögleten , s álmot látszék keresni. Hasztalan f­ő hirte­­en fékeit siialta: „Ő csak találkoznék emberbarát, ki szomorú történetemet hallani s engem gyavaositni kész volna , úgy még jóra fordulna minden. Szívszaggató bám­mal tehá­t vínani kell, ’s kétségbeesnem itt a’ börtönfalak előtt sem szabad, mellyek férjemet, gyermekem atyját, fogva tartják.“— Most odébb ment, olly gyorsan, mint gyönge ereje eng­ede, ’s a’ legközelebb utczasarokhoz ért. Egy elemeit férfi haladott­ el mellette , kit meleg­ bun­dája igen jól védett a’ hideg ellen. Mind a’ mellett is terhé­re volt a’csipős szél; köhe­tselni kezde ’s kénytelen volt megállapodni. Félénken közelített hozzá a’ szegény ném­ber: „Kedves , jó úr! — imígy esengett — tekintsen em­­berbarátilag két szerencsétlen teremtményre, kik hajlék nélkül bujdosnak e’ hideg dermesztő éjben.“ —■ A’ me­­legbundás öreg úr nem felelt, hanem útját folytat­; a’ szerencsétlen nő minden erejét egyesítő, ’s jajgatva nyomon követé őt. Az elemült úr kezével inte , hogy távozzék nyakáról, ’s ne alkalmatlankodjék neki. Végre megállt a’ nő, ’s mélyen felsohajtva nézett a' márvány­­szívü ember után, ki őt visszautassá. Az agg férfi egy ószerű épület’ ajtajához ért, meghúzta a’ csengetyűt. De mielőtt az ajtó megnyílt, a’ kétségbeeséssel küzdő némber újra mellette volt. .,A’ megváltó Istenre kérem —­könyörgött —szánakozzék rajtunk, kedves úr ! nincs menedékem , éhezünk ; — szánja­ meg itt e’ boldogtalan gyermeket!“ — ,„Hordd­ el magad!“ — kiáltott az agg mogorva férfi. — A’ nő letérdelt előtte ; a’ férfi gúnyo­san mosolygott. ,„Csupa hazugság ’s ámítás! ismérlek gonosz had!‘’ dünnyöge, ’s másodszor is megránta a’ csengetyűt. Egy agg szolgaleány felnyitá az ajtót. ,„Margit —szólt az öreg úr a’ házajtón beléptekor -­­ e’ koldus asszonyt be ne bocsássd !‘“ ’S az ajtó legott bezáraték. Másnap reggele’ ház’ lépcsőin egy szegény némberre akadtak, ki gyermeket tartakarjain. Mind­kettő megfagyott. II. Kép. Langy tavaszi reggel volt ; a’ gyümölcs­fák teljes virágzásban diszlének ; a’ madarak vígan cse­vegtek a’ bimbózó tövisbokron ; egy csinos mezei ház’ ablakai nyitva álltának, ’s az ajtóból egy deli-arczu fiatal férfi lépett­ ki, a’ szép hüves reggel’késeit élvezen­dő. Szolgáját magához inté, pénzt ad a kezébe, ’s meg­­hagyá neki, vinné­ el azon halászember’ szegény özve­gyének , ki néhány nap előtt életét veszté foglalatos­ságában. Azután kertészéhez ment ’s „no­s, meg vagy elégedve sorsoddal ?“ kérdé tőle nyájasan. —­ ,„Hogy ne volnék, nemeslelkű úr!— válaszolt a’ kérdeztetett — áldani fog­om, míg élek, azon napot, melly ide ve­zérlett ; ha Ön nem könyörüle rajtunk, én ’s családom éhen haltunk volna meg !“. Az ifju emberbarát azután egy könnyű csolnakba ugrott, ’s vígan­­evezett a’ folya­mon lefelé ; utóbb kedvenczlovára ült, a’ közelfekvő vá­rosba nyargalt, egyik legnépesebb kávéházba ment, ’s a’ nyilványos lapokban nem politikai híreket keresett, ha­nem hirdetményeit az ügyefogyottaknak , kiken segíteni legfőbb öröme volt. — így tölté a’fiatal emberbarát if­júsága’ több éveit , sőt férfi korának első éveiben is jóltevőség volt legkedvesb foglalatossága. Meg levéli győződve, hogy nemes em­berszeretete köz méltánylás­­ra talált, úszott a’ boldogító értelemben, hogy jótet­teinek magva az általa megszabadítottak’ szivében a’ hála’legszebb gyümölcsé­vé viruland; kecsegteté az édes realény , hogy azon áldozatokért, miket az emberiség­nek tett, ennek hálájában leli fel jutalmát. — így vesz­­tek­ el őt szemeink elől. — — E’ fiatal emberbarátot uy,'^.^tcko11^ kedélyével megtaláltuk újra azon kemény­­szil s meleg'bundás agg* férfiban, ki a’ jéghideg téli éjszakán ajtajától eltaszítá gyermekestül a’ boldogtalan éhező anyát. — Gyakori csalódás ’s élettapasztalások okozak e’ szomorú változást. ) E vartól Schönvimer' 1. K. 2 lápján olvastiaini : „Vehistior altéra (arxj Jaurineiuinm quondam diverticulum valló foi«i»q»e olim e o m ni u n i ta , hódié(1791} undique pcrvia et brevi i n rudusabitura.,s

Next