Társalkodó, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)
1841-01-02 / 1. szám
/ ms€f1. szánt. Pest, jamiarius’ 2. Uj- évi éjjele egy szerencsétlennek. IJean Paul után) •z Uj -év’ első napja’ éjjelén egy ősz ember könyökle ki ablakán ’s a’ kétségbeesés’ aggályos pillanatával tekinte-föl az örökké virágzó csillagos égboltra , és alá a’ csendes , tiszta-fejér földre , mellyen most senki sem vala barátnélkülibb ’s elhagyatottabb mint ő. Borzasztólag tátongó sírja előtt álla; az egész dús életből nem hozott ő egyebet magával, mint tévedéseket, vétkeket, nyavalyákat, egy elsenyvedt testet, zordon lelket, elmérgesült keblet ’s egy megbánással teljes agg-kort. — Szép ifjú napjai rémalakok gyanánt álltának előtte ma, ’s ismét azon kedves reggele elibe idézék, midőn atyja őt legelsőbb az élet’ válasz-utjára állitá, — melly jobbfelé sül az erény’ útjára , egy széles , csendes, tisztafényű, gyümölcsöző ’s angyalok lakta országba vezet, balra pedig a’ vétek’ vakandok ösvényei közzé, egy fekete mérget csepegtető barlangba, melly teli sziszegő kígyóval és sötét fojtó gőzökkel. — Hah! a’ kígyók szive körül függenek, a’ méreg-cseppek ajakát érintők, — ’s csak most tudta, hol áll. — Eszméletlenül, ’s határtalan bánattal kiálta az égre föl: Add vissza ifjúságomat! Ő atyám! állíts még egyszer engem a’ válaszaira, hogy máskép válaszszak.! — De atyja és ifjúsága rég eltűnőnek; lidérczeket látott a’ mocsárokon tánczolni ’s a’ száraz földön kialulni és mondá : ezek az én balga napjaim! — Egy csillagot pillanta meg — égbül leröpülőt ’s estében csillogva a’ földön szétenyészőt, az én vagyok, mondá vérző szíve, ’s a’ megbánás’ kigyófalánkjai mélyebben illették annak sebeit. — Lobogó képzelődése alvajárókat— házfedeleken szaladókat láttatott—vele; a’ szélmalmok fenyegetőzve emelők karjaikat a’ széttörésre, ’s az üres halottas-házban egy ottmaradt álorcza kezdő lassankint az ő vonalait magára ölteni. — Ezen görcsei közt a’toronyban megrendült hirtelen az uj évi musika , valamint később a’ templomi ének is. A’ füleibe ható zene szelidebb érzésekre olvaszta őt. Körülnézett a’ láthatáron — a’ széles föld fölött , ’s ifjukori barátira emlékezék, kik most szerencsésbek’s jobbak mint ő , a’ föld’ oktatáji, szerencsés gyermekek’ atyjai ’s megáldott emberek valának; ’s ő így szóla: Ő ezen első estén is, valamint ti, száraz szemekkel szunnyadhatnám át, ha akartam volna. Ő kedves szüleim, milly szerencsés lehetnék én most, ha forró uj-évi óhajtás és oktatásitokat teljesítem vala! — Ezen lázas visszaemlékeztében ifjúkori idejére úgy tetszők neki, mintha a’ halottas-házban levő álorcza elevenülni kezdene ;—végre azon babonás hit által, melly velünk uj év’ éjjelén a’jövendő’ lelkeit láttatja , az álorcza egy élő ifjúvá lón. Hosszasan ezt nem nézheté, eltakaró szemeit, ezer forró könnyet — a’ hóban elenyészőt hullata, csak lassan sohajta még vigasztalatlan ’s eszméletlenül: térj vissza ifjúkor, o térj vissza még egyszer! — — És az ismét visszatére, mert ő csak álmodék az Uj-év’ éjjelén illy borzasztólag. Ő még ifjú vala; csak tévedései nem valának álmok. De hálákat ada istennek, hogy még fiatal, ’s a’szennyes vétek’ ösvényit elhagyva az Erény’ naputjára térhet, melly őt a’ hasznos aratás’ gazdag országába vezeti. Ifjú olvasó! ha tán tévedés’ utján állasz, ő térj meg vele együtt te is! Ezen borzasztó álom lesz jövendőben ítélő birád; — de ha egykor siralmasan fogod kiáltani: ,,térj vissza ismét szép ifjúkor!“ hidd el, az többé nem térend vissza. S. Pataky Pál: Künn a’ létnek vad viharja Futja bé a’ láthatárt, Érczfagyával minden élet Néma sir’ ölébe zárt; Még is engem tűzhelyemnél Vidor érzet’ karja vár, A’ sötét bút elröpíti Lángja és a’ tölt pohár. Bár üvöltsön ablakomnál Mérgesen a’ puszta-szél Kandallóm nyájas tüzénél Bősz dühétől kába fél; Kis tüzemnek nyújtok újra , Táplaszert, ha hamvadoz, És közel vonulok annak Vígan égő lángihoz. A’ kinek sors-förgetegben Enyhét ad belérzete, Csöndes az, bár sújtsa porba ; Sorsa’ kínos végzete; És ha a’ kebel’ nyugalmán Bünfudat' viharja dúl : Béke annak a’ dicsőség’ Fény-ölében sem virul N a ii ti a 1 I ó-ti a 1. Mert az üdv’ és kin' cskáját Rejti a’ szív ; mindenik Balga vagy jó tettek által Gazdagon gyümölcsözik; A’ szelíd erény jutalmad, "S a’ gálád bűn benne lel. Ember, őrizd! — drága kincsed A' mocsoktalan kebel. Engem — hála végzetemnek! —• Nem kinéz kül— ’s belvihar, És letűnt életkoromnak Bús emléke sem zavar; Bár szegénynek szüle a' sors, Nem nyílik panaszra szám , Kandallóm előtt derülten Szívom füstölgő pipám. Kis körömben bárha nincsen , Nagyvilági csalfa fény, Ámde békém’ lágy öléről Nem riaszt fel durva kény. Vágyaim túl nem csapongnak Helyzetem a kimért körén ; Kincsre, fényre nem sóvárgva Enmagaraban boldog én. Kivül a’ tágas természet’ Sápadt arczán nincs virány; Árva a’völgy, lombok’ árnyin , Nem dalol víg csalogány; És — kihinné ? — szűk körömben Bájoló tavasz virul, ’S int felém, a’rám mosolygó Lyányka' bíbor ajkkul. Hólepeltől fedve a' föld; ’S míg alatta csöndesen A’ kifáradt élet, álom’ , Hallgatag keblén pihen: Én körültem rózsa-kedvben Víg barátok’ hangja zeng; ’S ,tölt poharunk egybehangzó Érzemény közt összepeng: Éljen a’ Hon! egyesülés’ Szent tüzétül összeforrt Tetterő, a’ szétvonásra Hozzon gyász halotti tort! Végig éljen a’ barátság, Földi létünk’ fűszere! • »« ’S vele a’ bor, búcsalik!* ! Győzedelmes fegyvere! Miglen a' tél’ vad viharja Futja bé a' láthatárt, S a' tavasz virágözönnel Nem teríti a’ kopárt: Kandallómban égjen a’ tűz S játszi lángja verje szét A’ körűyémn tornyosúló Kedvölö bú’ fellegét. — TOMPHAM.