Társalkodó, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)

1841-01-02 / 1. szám

/ ms€f1. szánt. Pest, jamiarius’ 2. Uj- évi éjjele egy szerencsétlennek. IJ­e­a­n Paul után) •­z Uj -év’ első napja’ éjjelén egy ősz ember könyökle ki ablakán ’s a’ kétségbeesés’ aggályos pillana­­tával tekinte-föl az örökké virágzó csillagos égboltra , és alá a’ csendes , tiszta-fejér földre , mellyen most senki sem vala barátnélkülibb ’s elhagyatottabb mint ő. Borzasztólag tátongó sírja előtt álla; az egész dús életből nem hozott ő egyebet magával, mint tévedéseket, vétkeket, nyavalyákat, egy elsenyvedt testet, zor­don lelket, elmérgesült keblet ’s egy megbánással teljes agg-kort. — Szép ifjú napjai rémalakok gyanánt álltának előtte ma, ’s ismét azon kedves reggele elibe idézék, midőn atyja őt legelsőbb az élet’ válasz-ut­­jára állitá, — melly jobbfelé s­ül az erény’ útjára , egy széles , csendes, tisztafényű, gyümölcsöző ’s angya­­lok­ lakta országba vezet, balra pedig a’ vétek’ vakandok ösvényei közzé, egy fekete mérget csepegtető bar­langba, melly teli sziszegő kígyóval és sötét fojtó gőzökkel. — Hah! a’ kígyók szive körül függenek, a’ mé­­reg-cseppek ajakát érintők, — ’s csak most tudta, hol áll. — Eszméletlenül, ’s határtalan bánattal kiálta az égre föl: Add vissza ifjúságomat! Ő atyám! állíts még egyszer engem a’ válaszaira, hogy máskép válaszszak.! — De atyja és ifjúsága rég eltűnőnek; lidérczeket látott a’ mocsárokon tánczolni ’s a’ száraz földön kialulni és mondá : ezek az én balga napjaim! — Egy csillagot pillanta meg — égbül leröpülőt ’s estében csil­logva a’ földön szét­enyészőt, az én vagyok, mondá vérző szíve, ’s a’ megbánás’ kigyófalánkjai mélyeb­ben illették annak sebeit. — Lobogó képzelődése alvajárókat— házfedeleken szaladókat láttatott—vele; a’ szélmalmok fenyegetőzve emelők karjaikat a’ széttörésre, ’s az üres halottas-házban egy ottmaradt álorcza kezdő lassankint az ő vonalait magára ölteni. — Ezen görcsei közt a’toronyban megrendült hirtelen az uj­ évi musika , valamint később a’ templomi ének is. A’ füleibe ható zene szelidebb érzésekre olvaszta őt. Körülné­zett a’ láthatáron — a’ széles föld fölött , ’s ifju­kori barátira emlékezék, kik most szerencsésbek’s jobbak mint ő , a’ föld’ oktatáji, szerencsés gyermekek’ atyjai ’s megáldott emberek valának; ’s ő így szóla: Ő­­ ezen első est­én is, vala­mint ti, száraz szemekkel szunnyadhatnám át, ha akartam volna. Ő kedves szüleim, milly szeren­csés lehetnék én most, ha forró uj-évi óhajtás és oktatásitokat teljesítem vala! — Ezen lázas visszaemlékezté­­ben ifjúkori idejére úgy tetszők neki, mintha a’ halottas-házban levő álorcza elevenülni kezdene ;—végre azon babonás hit által, melly velünk uj­ év’ éjjelén a’jövendő’ lelkeit láttatja , az álorcza egy élő ifjúvá lón. Hossza­san­­ ezt nem nézh­eté, eltakaró szemeit, ezer forró könnyet — a’ hóban elenyészőt h­ullata, csak lassan so­­hajta még vigasztalatlan ’s eszméletlenül: térj vissza ifjúkor, o térj vissza még egyszer!­ — — És az is­mét visszatére, mert ő csak álmodék az Uj-év’ éjjelén illy borzasztólag. Ő még ifjú vala; csak tévedései nem valának álmok. De hálákat ada istennek, hogy még fiatal, ’s a’szennyes vétek’ ös­­vényit elhagyva az Erény’ naputjára térhet, melly őt a’ hasznos aratás’ gazdag országába vezeti. Ifjú olvasó! ha tán tévedés’ utján állasz, ő térj meg vele együtt te is! Ezen borzasztó álom lesz jö­vendőben ítélő birád; — de ha egykor siralmasan fogod kiáltani: ,,térj vissza ismét szép ifjúkor!“ hidd­ el, az többé nem térend vissza. S. Pata­ky Pál: Künn a’ létnek vad viharja Futja bé a’ láthatárt, Érczfagyával minden élet Néma sir’ ölébe zárt; Még is engem tűzhelyemnél Vidor érzet’ karja vár, A’ sötét bút elröpíti Lángja és a’ tölt pohár. Bár ü­völtsön ablakomnál Mérgesen a’ puszta-szél Kandallóm­ nyájas tüzénél Bősz­ dühétől kába fél; Kis tüzemnek nyújtok újra , Táplaszert, ha hamvadoz, És közel vonulok annak Vígan égő lángihoz. A’ kinek sors-förgetegben Enyhét ad belérzete, Csöndes az, bár sújtsa porba ; Sorsa’ kínos végzete; És ha­ a’ kebel’ nyugalmán Bünfu­dat' viharja dúl : Béke annak a’ dicsőség’ Fény-ölében sem virul N­ a ii ti a 1 I ó-ti a 1. Mert az üdv’ és kin' csk­áját Rejti a’ szív ; mindenik Balga vagy jó tettek által Gazdagon gyümölcsözik; A’ szelíd erény jutalmad, "S a’ gálád bűn benne lel. Ember, őrizd! — drága kincsed A' mocsoktalan kebel. Engem — hála végzetemnek! —• Nem kinéz kül— ’s belvihar, És letűnt életkoromnak Bús emléke sem zavar; Bár szegénynek szüle a' sors, Nem nyílik panaszra szám , Kandallóm előtt derülten Szívom füstölgő pipám. Kis körömben bárha nincsen , Nagyvilági csalfa fény, Ámde békém’ lágy öléről Nem riaszt­ fel durva kény. Vágyaim túl nem csapongnak Helyzetem a kimért körén ; Kincsre, fényre nem sóvárgva Enmagaraban boldog én. Kivül a’ tágas természet’ Sápadt arczán nincs virány; Árva a’völgy, lombok’ árnyin , Nem dalol víg csalogány; És — kihinné ? — szűk körömben Bájoló tavasz virul, ’S int felém, a’rám mosolygó Lyányka' bíbor ajkk­ul. Hólepeltől fedve a' föld; ’S míg alatta csöndesen A’ kifáradt élet, álom’ , Hallgatag keblén pihen: Én körültem rózsa-kedvben Víg barátok’ hangja zeng; ’S ,tölt poharunk egybehangzó Érzemény közt összepeng: Éljen a’ Hon! egyesülés’ Szent tüzétül összeforrt Tetterő, a’ szétvonásra Hozzon gyász halotti tort! Végig éljen a’ barátság, Földi létünk’ fűszere! • »« ’S vele a’ bor, búcsalik!* ! Győzedelmes fegyvere! Miglen a' tél’ vad viharja Futja­ bé a' láthatárt, S a' tavasz virágözönnel Nem teríti a’ kopárt: Kandallómban égjen a’ tűz S játszi lángja verje­ szét A’ körűyémn tornyosúló Kedv­ölö bú’ fellegét. — TOMPHA­M.

Next