Társalkodó, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)

1841-02-17 / 14. szám

56 vékony lábon áll. Fáncsy midőn e’ sorokat irta a’ „Mar­seillaise“ czimü czikket olvasta, de feledte hogy: quod licet Jovi ’s a’ t. És mi köze is illy drágalátos czi­­meknek Ludas Matyi bírálatával ’s mi köze Fáncsy’ „si fractus illabatur orbis“ jelszavainak ? Hoztam én valaha kétségbe rendületlenségit ? Ismerem az illy hetvenkedő embereket: első puskalövésre megsza­ladnak. Berekesztésül szükségesnek látom kinyilatkoztatni, hogy a’ mit mondottam, okokkal igyekeztem támogatni, de azért koránsem­ tartom magam’ csalhatlannak, mint egy nagy valaki ; hibázhatunk mindnyájan ; Fáncsy urat pedig kérem, hogy ha tollcsatába ereszkedik, hagyja ki a’ személyt a’ játékból, ’s beszéljen a’do­lognál, és ha valaha még találkoznék velem, ne vá­doljon azzal, hogy német színházba járok, mert ha ak­kor megyen bele valaki, mikor én , úgy bizonyosan fű nő küszöbén. Pest télhó 16. 1841. Dobrosy Istv. Búcsú-nyilatkozat. Él szivünkben egy benszülött érzeményt, melly tettvilágunkban felosztja magát,’s mint virágillat hatja át lelkünk’ termékeit; egyetlen ur, mellynek érdeke­ért a’ művészet kész meghajolni ’s egyetemes világát szűkebb határral írni körül. Kell é mondanom? hogy e’ hatalmas indulat —a’ honszerelem! — Keblemet örömmel engedém én is e’ nemes vonzalom’ birtokául, ’s midőn művészetünk’ támadó angyala tettre hítt­ fel mindent , ki bár­mi kis erőt érze magában, szivem’ ösztönét is mélyen ébreszté szent szózata, ’s nemzeti műintézetünk érdekéhez kötelezém­ le munkásságomat, hogy kötelességem’ az áldozattal , melly tőlem telék , lerójam. És ha volna, ki hinné , hogy hiúság vagy fény­kapkodás vezete a’ magyar színpadra, igen csalód­nék. Egy bölcsőjéből kelő kezdeményen felülállani nem fény; ’s előtanulmányokkal küzdő személyzetnél ke­resni kitünést, hiúságnak sem nyujtna éleményt, pe­dig nem köztudat-e, hogy fellépésem’ korában a’ nem­zeti dalművészet’sorsa ez vala? De én felléptem ’s ezt akkor tevém, midőn a’ túlhaladt külföld művész­világában nevem már némi viszhangra talált; midőn az önismertetés’ nehéz munkáján mármár túl valók, ’s ipardijamul szép jövők’ csillagát mutatá a’ művészet’ nemtője. Fölléptem mondom, ’s az előcsarnok’homá­lyos hideg oszlopai között vevék hont, hogy kulcsot segéljek keresni az avatottság’ templomához, hogy ezélt ’s irányt tűzzek ki, ’s megkísértsem egyengetni gya­korlati pályáját dalművészetünknek, melly ha a’kez­det’ csarnokából ízlés ’s műértelem’ hajlékiba lépen­­dett, díszéül legyen nemzetünknek ’s éleményt nyújtson a’ház’közönségének.—Mennyire felelhetett’s felelt meg erőm­ és szorgalmam czélomnak ? ezt itélje­ meg a’ mű­­értő s elfogulatlan közönség — Mi lón jutalmam ? az utóbbi két év’ története ’s bizonyos folyóiratok’lap­jai felelnek. A’ harczot sértett érdek ’s önzés kezdé meg ellenim’ részéről, ’s az első megtámadások már személyes bántalmakat hoztak; de én eltűröm azokat f­eltűröm,mondom; mert egy magasabb, az ügy ’ szerel­me , melegítő keblemet; mert tapasztalául, hogy a’ dalszemedzeti szorgalmát haladó siker kiséri; mert meg valok győződve, hogy a’ mindent egyszerre sze­retni keny­telen nemzetnél egy ipar- , tan- , vagy mi­­­v­eszet­‘ig sem­ nelkülözhető , ’s kiki miben előviheti a’ kort, azt teljes erebűl tenni szent kötelessége. És tü­relmem jutalnazi a­zon ; mert volt idő, mellyben ma gúny és gyanúsító czikkek jelentek meg ellenem , következő napon a’ tisztelt közönség , melly az ügyért, ama’ szive ’s szivem’ választottáért , küzdeni soha nem szűnt, ’s miért kedves emlékét síromba viszem, még nagyobb számmal ’s olly szívesen, mint én adám, fogadá el szív­telj­es működésemet; ’s igy az est’ óráji kiegyenlítők a’ napok’ fájdalmit. Hittem , hogy a’ boszuvágy egy béke­­türő ’s vállalatának megfelelni kész nő’ ellenében egy­kor kifáradand. —Nem így lón. A’ művésznővel nem tu­dattak bírni; mert a’művésznő minden szorgalmát, lelkét, erejét kötelességének áldozá ; mert tanult, ta­nított, ’s bár küzdve, folyton haladást tön. — Mit tevé­nek hát? A’ nőt sérték­ meg bennem,’s a’legkeresettebb bántalm­ak’ erkölcsi kínjait érezteték velem. Ekkor sem vitatkozám : a’ rágalmak ellen pedig mi volt volna küny­­nyebb, mint a’ rágalmazókat visszautasitni ? Nem vitat­­kozán is mondom,’s az intézet’pártolásával színezett ál­lításokat sem c­áfolgat­ra; pedig én is elmondhattam volna, hogy szerződési kötelességemen kívül mennyit tevek ; elmondhattam volna többek között, hogy kevés kivétellel minden ujdalművet közbenjárásomra szer­zett meg az intézet; hogy Dobiért — ki tizenkét ez­ret gyűjte a’ pénztárnak, ’s másokat egyedül én nyer­tem ide ; hogy az árvíz’ pusztításai után még nekem is könnyű lehetett volna a’ színházi pénztár’ terhére honi kényelemben lennem, megkímélve az intézetet, a’ hosszú utazás’ kellemetlenségit választani; hogy gyöngélkedésem’harmad fél hava alatt szerződés sze­rinti illetékemet ( körülbelül 1500 pengő forintot) a’ pénztárnak engedém; hogy havi dijamat több ízben hónapig,­­ hogy jutalomjátékom’jövedelmét majd egy egész évig ben h­agyám ’s a’ t. Mind ezt ’s még töb­bet felhozhattam volna. Én, mondom, nem vitatkozom; de lelkem mélyen elkeserült ’s akaratom ellen egy tom­pa hidegség kezde abban hont venni. Nem tagadom , hogy gyűlölet, megvetés kelt szivemben azok ellen, kik roszul takart önérdekeiket a’dalművészet’ megbukta­tásával keresték kivíni, ’s kik szerénytelenül egy nem biit többségi képviselökül erőködtek feltolakodni ’s úgy vélem, az igazság-barát nem látandja természet-elle­­niesnek,ha egy nő azoktól, kik házi ’s nyilványos­ éle­­tét egyiránt elfeketítni törtek , megvetéssel fordult el. E’ túlidegzett visszásság’következménye bucsúvételem ’s elhagyása a’kertnek, mellybe a’dalművészet’virágit átültetni segitém. De, kik virággyűlöletből a’ kertésznőt üldözék, győződjenek meg, hogy a’ virágkedvelés távo­zásommal nem lesz kiirtva; mert jelenkorunk’jelleme nemcsak egyoldalúlag az észt, de egyszersmind az ér­zelmeket is művelni; pedig míg a’ műveltség az embe­riség’feladata lesz,a’ dalművészet’csillaga nem hanyat­lik le. Nyilatkozatom’ czélja nem az,hogy ellenimet, kik velem minden emberi jog’ megsértésével olly kíméletle­nek valának,megbántsam:nekik én már rég megbocsátok; nem az , hogy vágyat ’s fájdalmat idézzek üres helyem­re, melly bétölthető leszen; hanem kötelességül tekintém a’ tisztelt közönséggel megismertetni a’ feladást, mel­­lyet megoldani akartam , félre magyaráztatott törek­vésemet , az irányt, mellyet a’ dolog nem miattam, de elleneim miatt van, ’s a’ helyzetet, mellyben eleitől fog­va a’ színháznál valók. Magyar színpadi életem egy felhőszőnyeg volt, át­­himezve a’ művészet’szép jövője’reményvilágival. Fele­dés egy részrül a’ bántalmakért; más részről hála es kö­szönet a’ nagy közönségnek , melly küzdésteli pályá­mon csüggedni nem hagya.Lelkem gyakran fölkeresendi a’ távaiban kedves hazámat,’s hazáméval honosim ! min­­diff csilyesítendi képeiteket tisztelő emlékezetem. Sc­wdel Róza. Szerkeszti H­el­me ez­t. — Nyomtatja angol gyors­sajtón T­r­at­tner­ Károlyi úri utcza 453.

Next