Társalkodó, 1844. január-december (13. évfolyam, 1-98. szám)
1844-05-26 / 42. szám
réffet elolvas». Ő az irományt némán adta viszsza ’s kiment de más nap titkon hatalmába keltté azt, a’ sűrű erdőben magányosan leült, a’ sorokat újra meg újra olvasá ’s lerázá homlokáról a’ redőket, kebléről a’ terhet, melly arra most nyomasztóbban sulyosult, mint valaha. Mert eziv gondjaihoz másfélék is járultak. A’ fővárosban adósságot hagyott 's azt hitte, hogy jelenléte otthon elegendő leszen eszközt nyújtani neki amannak kifizetésére. Ez most, ismervén maga viszonyait, lehetetlen volt; r meginték et, sürgetőleg inték , adott szavára, mit nem lehet megszegnie , emlékeztettéks bizonyos rövid határnapot, midőn rendbe kell hozni mindent, szabjanak. E’ zavarban eltökélő magában Herfurt gróf az öreg Waldmannhoz folyamodni, jóllehet szilárdul volt meggyőződve, hogy nyomasztó föltételein mitsem tágitand az uzsorás. Szivébe azonban uj bátorság szállá; Margit ingerkedéseiből titkos hajlam ’s óhajtás , látni at, tűnt ki, mit imer örömest teljesített; magamagát korholó, kétkedett ’s ki kedvese hűtlenségében kétkedhetik , az le nem mond róla ’s táplálja reményeit. Ő megnyerhetné a’ szép , gazdag arát ’s ekkor szerencse- ’s örömmé olvadt fel minden. Fiatal nemesünk illy gondolatokkal tért estszürkűletkor a’ vadászatról jó kedvvel viszsza ’s közel volt a’ várhoz, midőn az után fölfelé egy lovag tört, ki köszöntés nélkül száguldott el mellette. A’gróf nem ismerte őt. Fiatal férfi volt, szolgának nagyon illedelmesen, előkelő urnák kevesbbé pompásan felöltözve. Zöld süvege nagy ernyőjét arczára nyomta, mintegy az alá akarva rejteni udvariatlanságát, melly a’ grófot kissé boszantá. Ez kandián nézett utána, mint gomolygott mögötte föl ’s mint lepé el az utczát a’ por, zöld öltönye gallérán mint játszott fekete, fénylő fürtéivel a’ szél. .Kicsoda e’ golyhó ?* szóla kedvetlenül, ,ki olly tiszteletlenül száguld el mellettem köszöntés, figyelem nélkül ?* Gyorsított léptekkel ment e’ szerint a’ vár felé ’s rögtön Lidia előtt álla, ki egyikéhez az agg hársaknak támaszkodva, kezét nyájas köszöntéssel nyújtó. Ő is szintolly örömmel nézett szép piros arczára és villámzó szemeibe , mellyeket előtte régóta lesütött. ,Vártalak^, mondá a’ hölgy, ,békét kötünk.* — „És soha többé nem háborúskodunk,* kiálta testvére ’s megölelte őt. ..Én, Lidia, megboszantottalak, eszelős voltala, vétkemet el kell ismernem, hogy lássd megbánásomat. De hiszen hallottál ■*’ hűitalról** mosolygva folytató, „melly magát Ilerculest is, megízlelés után , elbolonditá ’s ez ital —** ,Téged ki fog gyógyítani* közbenszólt Lidia.,Margittól leveleket kaptam , mellyben számodra is volt egy czédulácska.* Ezt kihúzva a’ grnak nyújtó. Tartalma ez volt: ,„A’ herrnhuti apáczáknál nem szokás ugyan fiatal grófnak írni, de tudtomra adván a’ szolgálatomban levő szellemek, hogy ngod igen savanyu képpel erdőn mezőn kóriczál, otthon pedig szegény hölgyek zsarnokát játszani merészeli: feleletadás végett birószékem elibe idézem önt ’s engedelmességet várok.***—,,A’csintalan lyány!* öröm miat kiáltott a’fiatal gr. „Mi sok szellem, mi sok kellem. Őszintén szólva, Lhihit kételyeim elmúltak ’s nem adhatok túl reményemen, hogy ő engem szeret.** — ,Én is szintén elhiszem* viszonzá testvére , ,mivel Margit minden látogatót elutasított, téged pedig meghitt.* — „Elmegyek** mondó »’ gróf, „magamat itélőszéke alá vetem ’s Ítéletemet elfogadom. Omi szerencsésnek tevés te engem drága, kedves Lidia. Ha megismered egykoron a’ szerelmet, engem érteni fogsz.*4 — ,Jól értelek* válaszolt Lidia. ,Légy szerencsés, Fridrik ! úgy én is az leszek:*—„Te jó lyány“ megindultan szólt Herfurt, „mi sokat kell irántad jóvá tennem ’s éretted mindent , mindent trendek Ha irántad éltemben bármikor kemény lehetnék, emlékeztess ez órára s nyakadba borulva töredelmeskedendera.“ Gyöngéden megcsókoló. Lidia pedig erősen átkarolva tartó őt a ki könnyeit érezé arczán. ,,Te sírsz** mondó a’ gróf, „de azok csak örömkönyek lehetnek.** — .Remény és szerencse könyvei** felett Margit és sötét szemei titokteljes örömmel villogának hozzá, ,te jó’s nemes vagy, Margit pedig angyal, ki mindent tehet.*—,,Ki hozta a’levelet»“ kérde a’ gróf. „Az a’ zöld részü ember , ki az imént ellovagolt ?‘* — ,Az‘, felelt a’ hölgy ,nem — én futólag láttam őt, számodra adott át valamit, és nem ismerem — az udvart épen akkor hagya el, midőn én kimentem.* — A’ küllépcsőkön felmenve egy szolga levelet hozott, mellyel a’ lovag hagyott. A’ gróf élvévé azt ’s az öreg Eli kézírása nagy világos betűire ismert. Testvérét elhagyva szobájába ment ’s felnyitó a’ levelet. ,Öreg gazfi* mosolygva szóla, úgy tartom, fenyegető ’s gyújtással ijesztő levél.* Több iromány hullott ki ebbe, — megtekintő azokat ’s elbámula, a’ fővárosban kiadott kötelezvények voltak , mellyek annyi sok gondot okoztak neki. „Itt küldöm ngodnak“ igy itt azonfölül az öreg, „az ide csatolt irományokat, mellyek megvételével megkináltattam. Ön könnyelmű gazdálkodása hallatlan Én elfogadóra az izéket , mert tudom , hogy ön ki nem fizetheti ’s mert önnel úgy, mint kell, bánhattak volna. Én azonban ön főhitelezöje vagyok ’s tudja önnek szándékomat, vagy megházasodik ön, mint én akarom, vagy elszedema uradalmaait. E’ haszontalan irományok helyett küldjön nyod kötelezvényt ’s ne feledje az országszerte divatozó 5 pc. kamatot, én többet nem veszek—a’kibocsátás napjától arra feljegyezni. Ngod legalázatosabb szolgája Waldraann Éliás.** — .Legalázatosabb semmirekellő !* Koszusan nevetve kiáltott a’ gróf ,de jól van Waldmann Éliás , legyen meg akaratod. Margitot nőül veszem ’s megadom a’ kamatot a’ mit kívánhatsz.* V. Másnap Herfurt gróf a’ titokteljes várba ment , Lidia levelet adott neki ’s majdnem szenvedélyes ingerültséggel vált el tőle. Háztűznézés volt ez, melly élte fölött volt határozandó. ,Légy szerencsés*, mondó, ,légy jó és szelíd. Ila Margitot igazán szereted , ha engem szeretsz, minden jóra fog kiütni.* Nyakába borult, aztán elbocsátá, mosolygva nézett rá ’s elsiete, — A’ fiatal nemes mohón sietve folytatá útját. Csak egy szolga kiséré őt, ki tudta az utat, melly nagyobbára erdők közt a’ hegyek áljáig ’s ezeken át a’ czélhoz vezet. A’ nap szép volt, a’ verőfény illatozó zöldre esett; a’ magány ’s madárhangicsálás csöndessé tevék szivét ’s ábrándos álmokba sülyeszték át. Margitot ezer alakban képzelé ’s lefesté magának fogadtatását, a’ perczet, mellyben neki megvallandja érzeményeit; látta integetve ’s mosolygva maga előtt ellebegni’s az utat nem találta épen olly hoszszú ’s kényelmetlennek , midőn lovásza kezével rögtön egy , a’ távolban szelíden emelkedő halomra ’s Richtenstein vára régi tornyára mutatott. Lovát a’ gróf, mielőtt a’ köztte ’s Margit között termékenyül elterülő völgybe lovagolna , perczig megállító. Egy hegyi patak zúgott ’s mély mederben kigyózék tova, a’ sziklabércz alatt malom fekvők , mellynek eleven zörgése hozzá áthangzott, egy falu ’s elszórt tanyák palafedelei nyúltak ki a’ bokrok ’s fák közül, mellyek fölött egy templom arany keresztje sugárzott. ’S fölül a’ dombon fekvék a’ régi, tisztesen ősz vár, kertekből kiemelkedve , mellyek zölden ’s lágyan simultak őrtornyai’s falaihoz.,Mi szép, mi dicső !* magán kívül kiálta a’ fiatal férfi gondolatokba hoszszas mélyedés után. ,Vele a’ zöld hegyek közt, ősfák árnyaiban mellette , karjai közt, szivén heverészni! ! Margit, fogadj engem kegyesen.* Lovát sietésre lódítva szemeit vágygyal szegezé a’ vár ablakai ’s ormaira , mintha ott fen kellene megpillantania a’kedvest, mint várja őt ’s mint integet elibe. Közelebb jövőn, az egész épület, tetemes terjedelmű zárt négyszög, kibukkant. — A’ dombaljban nagy gazdasági épületek fekvőnek, aztán tekervényes kényelmes út vezete föl rétlejtő fölött, kerteken át sövény-