Társalkodó, 1844. január-december (13. évfolyam, 1-98. szám)

1844-01-04 / 1. szám

, kebleikben ’s akkukat teljesítem. Egy szentes órai sem múlnak el soha a’ nélkül, hogy megbotlott szép vetkesnőt hozzám küldje a’ bűnös Roma. Mindegyben Szerencset szerzek habár homályos utakon. Küldd hozzám fiadat, barna hajfürtéit koszorúid fel még egyszer az ifjúság rozsaival, hanydot ünnepélyesen felcsicsomáskodnia's egy hónap mulva°ez érában kopogjon e’ palota kapuján. Én visszaküldöm és neked halállal szivében/ — „’S az enyimben uj élet viruland fel“ kiált» Lucilia. „Mi jutalmat kívánsz ?“ ---,Az egyptusi Osirisnek oltárt építek, szólt a’ sibylla. ,Az oltáron képem az istenével együtt vagyon. Ez építéshez aranyra van szükségem. Locusta temploma ne legyen alábbvaló Roma templomainál, hanem múlja felül gazdagságos pompában. Add nekem mezei jószágid értékét. Ez gazdagságodhoz képest nem lesz reád nézve tetemes áldozat/—j,Legyen“ viszonzá Lucilia. A’ nő távozék ’s mig kalauzát, ki egy odor bejárásánál várt rá, fölkereső, magában mormoga: „Telhetetlen! nem elegled a’ kincseket, miket Nero teli marokkal ad? Barátidon illy zsarolásokat kell elkövetned. Nyomoré ! templomot akarsz építeni, templomot , mellyben istenként imádjanak! te és istenség! nyomon), gyáva méregkeverőnő! Nem bérelte ki Agrippina, hogy férjét, Claudiust, tedd el láb alól? Uralkodnék Nero, ha te nem volnál? ’S templomot akarsz magadnak építeni ? Istenek, ne tűrjétek azt!* E’ gondolatokkal foglalkozva ért Attus özvegye Rómába. A’ hold változása pályakörét elvégző ’s egy hónap múlva ugyanazon éji órában a’ fiatal Atlus Locusta palotájához vezető úton ment. Legkisebb gyanú nélkül anyja bizományát híve elvégezni a’ sibyllánál. Az éj csillagtalan volt, mint akkor, ’s az ifjú csak bajjal talált az útra.Aphrodita elhagyott temploma táján egy lejtő mohára veté magát kipihenésül. Elszenderült; rövid időt tölthete így, midőn egy világfény bezárt szemei felnyitására kényszerité őt. A’ templomot kivilágítottnak látá, szelid fény özönlők a’ diledezett bejárásból ’s biborlag tündökölteté a’ fű- ’s bokrokkal benőtt lépcsőket. Az ifjú csodálkozva ugrék fel is a’ romhoz küzelite. A’ szent hely belsejéből olly lágy accordú zene , mint hallgatag éjjel a’ szerelem susogása, hangzék. A’ vándor a’ lépcsőkre ment ’s fine az oltáron a’ szépség és szerelem istennője egész istenségében, teljes, csábító szerelemkecsében álla. Aranyhimzetü fátyolok habták őt körül ’s lábaihoz illatos redőkben folyának le a’ virító rózsabokrokba. Az ifjú római magán kívül ’s ittasan borult az oltárlépcsőkre ’s kérve emelé föl kezeit, azután pedig, mintegy megvakittatva a’ fénytől, szemére nyoma azokat. — Az istennő édes hangon szója : .Atlus, ez éjjel egy csepp bor se nedvesítse ajkidat; böjtölj megjelenésem ünnepélyéül, mig a’ hajnalcsillag földerül/ — „Igérém, istennő!“ viszonzá az ifjú. — ,Szakíts egy rózsát, szólt a’ szép tünemény, ,vedd magadhoz, az fogadásodra emlékeztetend/ — Attus leszakitá a’ rózsát ’s mély tisztelettel, de szemeit folyvást a’ kecses nőre függesztve, hagyá el a’ templomot. A’ fény kialvék ’s előbbi homály környező újra a’ kedves csoda nézőhelyét. Meg levén szilárdul győződve az ifjú, hogy istennő jelent meg neki, ’s e’ kegyért neki és szolgálatára ajánlkozván , hogy el ne mulaszsza az órát, sietvébbest folytatá útját. A’ sibylla palotájához nem sokára elére ’s léptei alig valának az előcsarnok márvány-padozatán hallhatók, midőn az ajtó előtte feltárult. Locusta ez úttal nem vala egyedül; ünnepélyesen földdíszítve lakománál tündöklők s körűlé nők és férfiak ülének s felszolgáló fiúk arany edényekkel ide ’s oda futottának. A’ csarnok napfényeskint volt kivilágítva ’s bársony takarók bortiák az oszlopok ’s padolatot. Midőn Attus megjelent, Locusta fölkele ’s kegyteli nyájassággal elibe ment. Az ifjú szépsége nem látszék benyomás nélkül maradni büszke, hideg érzésére. Asztalhoz vezeté ’s maga mellé ülteté őt. A’ lakoma örömeit játék ’s ének tökélyetők. A’ vendégek tréfálták ’s vígak valának, a’ billikomok keringének ’s a’ nők szépsége csábító kecsesei nagyobbak. Attus észre jönő Italok vétetve ’s nagyra becsültetek, a volt figyelmök tárgya , de arczaik bármi mosolygók , szavaik bármi Csábítók valának, az ifjú szivére még sem hatottak. A’ templomi kép hatalommal foglalá el érzését ’s gondolatait; álmodozásokba merüle és sóhajok emelkedettek kebléből, mialatt a’ mámor körűlé mindig vadabbá lön. Rögtön egy, vállára tett kezet érte; a’ sibylla vala, ki arany billikomot nyujta ’s e’ szavakat monda neki: ,Igyál, Attus! megveted asztalom étkeit ’s borait , reménytem, nem utasítod vissza a’ billikomot, mellyet a’ házi nő nyújt neked. Vedd, Attus, ’s ürítsd ki e’ csészét azok egészségére , kiket szeretsz, legyenek azok istenek avagy halandók/ E’ szavak fölheviték az ifjút, szenvedélye erőt ven rajta, nem tudott mit tegyen ’s mohón ráegradva a’billikomot kiálta: „Igazad van, Locusta, azok egészségére, kiket szeretek, legyenek azok istenek avagy halandók !” Ajkihoz emelé a’ billikomot ’s a’ sötét nedv érinté már azokat, midőn kezét megsebesültnek érező, mit a’ ruhájához fűzött rúzsa egy tövise okoza. Legott eszébe ötlék fogadalma, a’ billikomot letevő s rögtöni iszonytól meglepetve a’ piros nedvbe tekinte. A’ kelyhet észrevétlenül a’ kövezetre önté ki. Locusta, ki, látván őt, hogy iszik, elfordula, veré az üres billikomot’s a’ terem egyik magasb helyére téve azt. Rövid idő múlva Atlus visszaindult, a’ sibyllátúl nyájas szavakkal elbúcsúzva. Egy szolga parancsot kapott az ifjút a’ kertvidék határáig elkísérni. — E’ kalauz egy ősz volt, ki legélénkebb részvéttel szemlélé a’ lépcsőkön lemenő ifjút. Az elválás helyére érvén az ősz megfogó ifjú társa kezét ’s reszketeg hangon szólal . Attus folly ifjú, úgy virítva, istenek kedvencze, hagyod el e’ helyet ’s mielőtt lehajtaná ,sugárfejét a’ nap , arczodat fakó halványság boritandja ’s Hadesnek leendnek szentelve kenőcstől fénylő fürteid/ — „Mit mondasz ?“ kiálta Attus hévvel megfogva az ősz karját. Ez becsapá a’ nagy rostélykaput ’s mögötte kiálta: .Romába többé nem érsz. Neked leggyorsabb , leghatályosb mérget adtak. Valakiket csak az asztalnál látál, a’ holnapi napot nem látandják! Oh vajha ne léptél volna a’ rémség e’ házába.“ — E’ szavakkal az ősz eltűnt ’s az ifjú forró imában térdre borult, hálát adva mindenek fölött Aphroditának , ki életét megmenté. Fölkeresé a’omladozott templomot; a’ kora pitymallat árnyai játszanak a’romok körül ’s halvány ködbe burkolák azokat. A’ templom puszta vala ’s bármi hangosan emelé föl Attus kiálló szózatát, csak némaság és siri magány uralkodott. Letérdelt az oltárnál, hol a’ kedves nő trónolt’s forró homlokát az elmástott kövekhez nyoma ,is meg akartak gyilkolni! kiálta tompa fájdalommal, ,ifjúságom virága ’s teljében meggyilkolni! Mi kegyetlen ’s iszonyú dolog ! Az élet ’s dicskoszoruk , mellyeket ifjú lelkem szomjaz, álnok csinynyal volnának tőlem elraboltatandók. Holttestem nem becsületes harczban, nem, veretlenül, homályos gyáva titok leplébe burkoltan, némán volna vádolandó olly iszonyteli tett elkövetőjit! Kitaláltam— örök istenek, bocsássatok meg , ha hamis váddal megsért benneteket megszomoritott lelkem! de nem titkolhatom , kitaláltam az átkos kezet, melly ezt számomra készítő. Én Romába nem megyek! Futok ’s boldogabb napokat keresek! Add rám áldásodat, istennő! láttatlanul lebegsz körűlém ! add rám áldásodat!4 — Úgy látszék a’ térdelőnek, mint ha mozogna a’ rózsabokor ’s segédesb illatokat árasztana. A’ nap arany sugara megvilágitá a’ bejárás oszlopait ’s az ifjú felbátorodva ’s megerősödve hagyá el a’ templomot. (Folyt. köv.) Szerkeszti Helmeczy.— Nyomtatja Trattner Károlyi uri utcza 153.