Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1950-07-02 / 26. szám

2 Aláírásgyűjtés a Szovjetunióban a Béke Hívei Világkongresszusa Állandó Bizottságának az atomfegyver eltiltására vonatkozó felhívására (Folytatás az 1. oldalról) Kajev I. K. professzor, a kirgiz orvosi főiskola igazgatója, az orvosi tudományok doktora; Gundorov A. Sz., a Szovjet­unió Szláv Bizottságának elnöke; Szelivanová A. N., a Szaratov megye tanácsának VII. kongresszusáról elneve­­­­zett kolhoz tagja, az Oroszországi Szovjet Föderatív Szo­cialista Köztársaság Legfelső Tanácsának küldöttje; Matu­­lisz I. J., a Litván Szocialista Szovjetköztársaság Tudo­mányos Akadémiájának elnöke; Petve J. V. professzor, a lett mezőgazdasági akadémia rektora, akadémikus, a Lett Szocialista Szovjetköztársaság Tudományos Akadémiájának titkára; Jakobszon A. J. drámaíró (Észt Szocialista Szovjetköztársaság); Prozorov P. A., a kirov megyei „Vörös Október” kolhoz elnöke, a szocialista munka hőse; Cser­­kaszov N. K., a Szovjetunió népművésze (Leningrád); Turszun-Zade M. író (Tadzsik Szocialista Szovjetköz­társaság); Alexandrovszkaja L. P., a Szovjetunió nép­művésze; Anyicskov N. N., az Orvosi Tudományos Akadé­mia elnöke; Csutkih A. Sz., a krasznohorszki textilkombi­nát Sztálin-díjas segédmestere (Moszkva megye); Bobo­­l­odzsajev I. J., a Tadzsik Szocialista Szovjetköztársaság érdemes orvosa; Bajszentova K., a Szovjetunió népművé­sze (Kazahsztán); Dimo N. A., a Leninről elnevezett Me­zőgazdasági Tudományos Akadémia tagja, a mezőgazda­sági tudományok d­oktora (Moldva); Jezsova T. I., az összszövetségi Lenini Kommunista Ifjúság Szövetsége Központi Bizottságának titkára; Korobkov D. A., a tulai fűtőház gépésze; Zavadszkij J. A., a Szovjetunió népművé­sze, a moszkvai szovjetről elnevezett színház művészeti vezetője; Zárján N. író; Santurajeva Sz., az Üzbég Szo­cialista Szovjetköztársaság népművésze; Kairov J. A., az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság pedagógiai tudományok akadémiájának elnöke; Porozova A. I., a Gorkij megyei „Avangard” kolhoz csoportvezetője, a szocialista munka hőse, a Szovjetunió Legfelső Tanácsá­nak küldötte; Karpova D. K., a Karél-Finn Szocialista Szovjetköztársaság érdemes művésze; Naszetkin F. I., a Szovjet Ifjúság Antifasiszta Bizottsága; Krausz G. G., az Észt Szocialista Szovjetköztársaság Tudományos Akadé­miájának elnöke; Leonidze G. N. író; Kuznyecova K. SZ., a Szovjetunió Szakszervezeti összszövetségi Központi Ta­nácsának titkára; Dubinyin T. M., a „Vörös Viborzsec” üzem magolója, Leningrád; Litovcsenko G.­P„ az Ukrán Szocialista szovjetköztársaságbeli Herszon megye Sztálin­ TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT? ról elnevezett kolhozának elnöke; Mordvinov A. G„ a Szovjetunió Építészeti Akadémiájának elnöke; Nepeszov K„ a történelmi tudományok doktora, az ashabadi Pedagógiai Főiskola tanszékvezetője; Kocsemaszov G. I., a Szovjet Ifjúság Antifasiszta Bizottságának elnöke; Pudovkin V. I., filmrendező; Rosszijszkij N. A., a „Kaliber” gyár műveze­tője; Szadikbekov K. író (Kirgiz Szocialista Szovjetköztár­saság); Szmilgisz E. J., a Szovjetunió népművésze, a Lett Művész Színház vezetője; Szurkov A. A. író; Tarle E. V. akadémikus; Timonyen A. N., a Karél-Finn Szocialista Szovjetköztársaság írószövetségének elnöke; Tobcsibajev M. A., az Azerbajdzsáni Szocialista Szovjetköztársaság Tu­dományos Akadémiájának rendes tagja; Hohol E. M, a kievi Orvosi Főiskola tanszékvezetője, professzor, az or­vosi tudományok doktora; Csiatireli M. E. filmrendező; Sosztakovics D. D. zeneszerző; Jarigina N. K., az ivanovai manufaktúra szövőmestere; Venclova A. író; Gaga­rina Z. N., a Társadalomtudományi Főiskola rektor­helyettese, a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség elnök­ségének tagja; Geraszimov Sz. A. filmrendező; Gorelov­­szkaja M. I., a Centroszojusz vezetőségi tagja; Zaszlav­­szkij D. I. hírlapíró; Krucsirtyuk P. A. író (Moldva); N­yicsev L. F. a „Pravda” főszerkesztőjének helyettese; Nikolaj, krutici és kolomeni metropolita. A szovjet nép egyhangúlag aláírja a stockholmi felhívást Beszélgetés N. Sz. Tyihonovval, a Szovjet Békevédelmi Bizottság elnökével A Béke Hívei Világkongresszusa Állandó Bizottságának stockholmi kiáltványa, amely az atomfegyver betiltására, e tilalom betartása felett szigorú nemzetközi ellenőrzés léte­sítésére és annak a kormánynak há­borús bűnössé nyilvánítására szólít fel, amely először használja az erő­szak és tömeges emberirtás e fegy­verét, forró támogatásra talált a földkerekség minden részén. A stock­holmi felhívást már több mint száz­millió jószándékú ersiber írta alá, tekintet nélkül nemzetiségére, párt­hoz, hitfelekezethez tartozásra, tár­sadalmi helyzetre. Az aláírások száma állandóan nö­vekszik. A szovjet nép, híven a béke és a nemzetek együttműködése bölcs sztálini politikájának elveihez — aktív harcosa volt és marad­­a békének. Népünk mindig üdvözölte a béke híveinek a háborús uszítók tervei ellen vívott harcban kifejtett erőfeszítéseit, mert a Szovjetunió­ban nincsenek olyan osztályok és csoportok, amelyeknek érdekük fű­ződne a hódító háborúkhoz. Hazánk népei nagy lelkesedéssel fogadták a Szovjetunió Legfelső Ta­nácsának a stockholmi kiáltványt támogató nyilatkozatát. Országunk dolgozói számos, levél­ben, népgyűléseken teljes egyetér­tésüket fejezik ki a Legfelső Ta­nács nyilatkozatával. Népünk kije­lenti, hogy teljes egészében támo­gatja a szovjet kormány következe­tes, békeszerető politikáját. Terhe­ , tétlenül eltökélte, hogy önfeláldo­­zóan küzd a békéért. Az egész haladó emberiség fon­tos láncszemnek tartja a stockholmi felhívást támogató aláírások gyűj­tését, azoknak az intézkedéseknek sorozatában, melyek az imperialista agresszorok terveit vannak hivatva meghiúsítani. A békéért folyó harc további fokozása elsőrendű feladata az egész világ népeinek. Az ameri­kai uralkodó körök, mint a koreai események bizonyítják, már nem szorítkoznak az agresszió előkészí­tésére, hanem közvetlenül támadó cselekményekre tértek át. A szovjet békevédelmi bizott­ság, melynek teljes ülése június 29-én folyt le, meg van győződve arról, hogy minden egyes szovjet ember aláírja az atomfegyver betil­tását követelő stockholmi felhívást. Országunk dolgozói a stockholmi "felhívás egyhangú támogatásával kifejezésre juttatják népünk hatal­mas tömörülését a bolsevikok nagy pártja, I. V. Sztálin elvtárs, vala­mennyi ország dolgozóinak vezére és tanítója, a béke zászlóvivője közül. 1950 július 2. * 26. (86.) r EGYSÉG A BÉKÉÉRT, SZABADSÁGÉRT ÉS A DOLGOZÓK KÖZVt­­len követeléseiért vívott harcban A Francia Kommunista Pár*­­ tagjainak és szervezeteinek, r erejüket a békéért és nevjz­­­getlenségért vívott dör ✓'ki­terjesztésére s an­ politikai tömegkampánynak «fejleszté­sére kell. fórdítaf■ -melynek az a célig hogy milli és millió a"yá­­nak a Béke Hívei Ví­­zusa Állandó Bizottsá­gának az atomfegyver betiltását, e határozat végrehajtása fölötti szi­gorú ellenőrzés létesítését és az atomfegyvert először használó kor­mány háborús bűnössé nyilvánítá­sát követelő felhívására. Összegeztük az első sikereket és nagy reményekre jogosító eredmé­nyekre jutottunk, amelyeket Pártunk tagságának és szervezeteinek együttműködése mellett, a béke va­lamennyi hívének igyekezetével ér­,­tünk el. Nyolcmillió aláírás gyűlt ösz­­sze, vagyis máris sokkal több, mint az elmúlt esztendőben a békeszavazás idején leadott szavazatok száma. Ez a szám azonban távolról sem felel meg annak az aláírásmennyi­ségnek, amelyet össze lehet gyűjteni, ha még nagyobb erőfeszítéseket te­szünk, még nagyobb türelmet és ki­tartást tanúsítunk, ha kiküszöböl­jük a kampány felvaratán felmerült fogyatékosságokat és gyengeségeket. A háború és béke, az atomfegy­ver, a terror és erőszak e fegyvere elleni harc kérdését mi igen széles körben vetettük fel a közvélemény előtt. Ennek eredményeként minden társadalmi rétegből nagyszámú be­csületes ember jutott határozott ál­láspontra ebben a kérdésben. A háborús uszítók és ügynökeik óriási hadjáratot indítottak a saj­tóban, a rádión keresztül és a par­lamenti szószékről. A béke hívei azonban színvallásra kényszerítet­ték őket, hogy elismerjék támadó szándékaikat és azt, hogy milyen bűnös reményeket fűztek az atom­bomba alkalmazásához. Griffith amerikai államférfi nem átallott ilyen nyilatkozatot tenni: „Én már 1947-ben javasoltam Trumannak, hogy dobjunk le atombombát vala­hol a Szovjetunióban”. Egy másik amerikai háborús gyújtogató min­denki hallattára kijelentette: ,,Mi al­kalmazni fogjuk az atomfegyvert és a baktériumfegyvert, valamint a rádióaktív felhőket.” Még Truman is nyíltan kijelentette, hogy szükség esetén újból alkalmazni fogja az atomfegyvert, amint azt már meg­tette 1945-ben. Franciaországban már elértük, hogy az amerikai párt képviselői leleplezték magukat, amikor a nem­zetgyűlés külügyi bizottságában el­vetették az atomfegyver eltiltásáról szóló javaslatot, amely a nemzet­­gyűlés lelkész-tagjaitól és külön­böző parlamenti csoportok képvise­lőitől indult ki, akik közül egyetlen egy sem tartozott kommunista cso­porthoz. Ami Etienne Borne-t illeti, ez az ember azt merészelte írni az „Aube” című­­ újságban, hogy az élet hamarabb újul meg atombom­bával elpusztított földön, mint olyan országban, amelyet ő totálisnak ne­vez. A reakciósok a háború előtt is ugyanezt mondták: „Inkább Hitler, mint Népfront”. Étienne Borne azok közé tartozik, akik ma így be­szélnek: „Inkább atombomba, mint demokratikus egységkormány, amelyben a munkásosztály az őt megillető szerepet töltené be.” A „Monde” című lap megfeled­kezve többé-kevésbbé tartózkodó hangjáról, cikket közölt André Fon­taine aláírással, amelyben lényegé­ben a következőről van szó: Mi je­lentőségük lehet az aláírásoknak? Ezek az aláírások nem tudják visz­­szavonulásra kényszeríteni az ame­rikai kormányt, amely azokat figye­lemre sem méltatja ... A tömegek (s ezt elsősorban kell megjegyezni) kezdik immár megér­teni: ki akarja az atomfegyvert al­kalmazni s a „R­onde” ellenveté­seire válaszul Marxnak arra az is­mert kijelentésére hivatkozom, hogy az eszme anyagi erővé válik, amint meghódítja a tömegeket. Csak írják alá szerte a világon férfiak és nők százmilliói a stockholmi felhívást s ez olyan anyagi erő lesz, amely visszavonulásra tudja kényszeríteni a háborús gyujtogatókat, visszavo­nulásra tudja majd kényszeríteni * Írta: Maurice Tharrs a Francia Kommunista Párt főtitkára. ★ * azokat, akik az atombomba alkal­mazására építik fel egész támadó stratégiájukat. Különösen azért kell egyre szé­lesebb és szélesebb körre ki­terjesztenünk az atomfegyver be­tiltása érdekében indított moz­galmunkat, mert a háborús gyúj­togatók lázas sietséggel folytatják agresszív előkészületeiket, amiről számos tény tanúskodik. Az impe­rialista tábor agresszivitása olyan mértékben növekszik, amilyen mér­tékben az erőviszonyok egyre in­kább az ő hátrányukra alakulnak, amilyen mértékben egyre kézzelfog­hatóbbakká válnak a demokratikus tábor sikerei, a Szovjetunió, a népi demokratikus országok és a népi Kína társadalmi, gazdasági, politi­kai és diplomáciai sikerei­, amilyen mértékben kibontakozik a gyarmati népek felszabadító mozgalma és va­lamennyi kapitalista országban erő­södik a munkásmozgalom és a demokratikus mozgalom. * A „három miniszter” és a „ti­zenkét miniszter” tanácskozásainak határozatai után, amelyek az úgyne­vezett „hideg­háború” fokozását és a marshallizált országok felfegyver­­zésének meggyorsítását célozták,­­ most a „Schuman-tervet” vet­ték elő. A „Schuman-tervnek” elsősor­ban az a célja, hogy Nyugat- Németországot bekapcsolja az agresszív Atlanti Blokkba. A terv arra irányul, hogy a náciknak és a ruhrvidéki mágnásoknak gazda­sági, politikai, a közeljövőben pe­dig katonai szempontból is uralkodó helyzetet biztosítsanak a nyugat­európai szövetségben és ezzel Né­metországot az amerikai agresszo­­rok legfontosabb támaszpontjává tegyék. A „Schuman-terv” Fran­ciaországot teljesen alárendeli amerikai gazdái uralmának. Ezen felül még arra is irányul, hogy maximális nyomást gyakoroljanak Nagybritanniára és — hogy az MRP vezetője, Maurice Sch­um­an kifejezése szerint, — Angliát attól a ,,közvetítő” szereptől is megfosz­­szák, melyet a brit vezetők az Egyesült Államok és a nyugat­európai marshallizált államok kö­zött szeretnének játszani. Ily­­módon, amint A. A. Zsdanov mon­dotta, Németország valóban Párizs almája az USA, Nagybritannia és Franciaország vezetői között. Schuman és háborús tervének­­hívei azt bizonygatják, hogy a pak­tum és Németország, Franciaoszág és néhány más ország kőszén- és kohászati vállalatainak közös igazgatása Franciaország és Né­metország szövetségét, következés­képp pedig a békét is jelenti. A „Schuman-terv” kezdeménye­zői így a franciák túlnyomó több­ségének béketörekvésére és a né­met néppel való megbékélési aka­ratára spekulálnak. Az ágyúkeres­kedők szövetsége azonban nem je­lentheti a béke útját. A béke eléré­sének egyetlen útja: szövetség a német néppel, amely most, a Né­met Demokratikus Köztársaság fennállásával, lehetővé vált. Ebből a szempontból nem lehet eléggé ér­tékelni a Francia Általános Munkaszövetség (CGT) és a Sza­bad Német Szakszervezetek Szö­vetsége együttes nyilatkozatának jelentőségét, ami a proletár-inter­nacionalizmus világos megnyilat­kozása volt s megfelel a nemzeti érdekeknek és a béke érdekeinek. Mit rejt magában országunk számára a „Schuman-terv?” A végleges leigázást, sok gyár meg­szüntetésének kilátását, a tömegek életszínvonalának süllyedését. Ez persze aggodalmat kelt a munkás­osztályban és a középrétegekben, még a nagyiparosok között is hal­lani tiltakozásokat az országunkat fenyegető ily komoly veszély ellen. A „Schuman-terv” a valóság­ban új lépés országunk militarizá­­lása és gazdasági helyzetének rom­lása felé. Pellenc úr nemrég el­hangzott beszámolója a Köztársa­sági Tanácsban, alátámasztotta Pártunk XII. kongresszusának a francia gazdaság és általában a francia imperializmus hanyatlásá­ról tett megállapításait. Pellenc úr újabb bizonyítékokat szolgáltatott erre. Bebizonyította, hogy nem csupán kulcsiparágaink termelése van csaknem az 1913. évi színvo­nalon, hanem ugyanehhez az évhez képest textiliparunk termelése is egyharmaddal, az építőiparé pedig felére csökkent. A hadigazdaság kiélezi a kapi­­talista rendszer egyik ellent­mondását, vagyis a fejlődő terme­lési kapacitás és az egyre jobban korlátozott fogyasztási lehetőségek közötti ellentmondást. Ez lehe­tősé teszi, hogy megcáfoljuk a de­magógok állításait, akik „igazsá­gos elosztásról” beszélnek, holott az elosztás a profit törvényei sze­rint történik, a termelési mód ha­tározza meg és ez csak egyik ol­dala a dolognak. A hadigazdaság fokozza a ter­melőerők rablómódon történő ki­használását. A hadigazdaság a munkanélküliség emelkedését, a reálbérek csökkenését, a dolgozó tömegek számára pedig az óriási háborús kiadásokkal kapcsolatos terhek növelését helyezi kilátásba: a költségvetés különböző tételei szerint 674 milliárd frank háborús kiadást, ideértve a vietnami szeny­­nyes háborúra fordított 185 mil­liárd frankot is. A költségvetési hiány állandóan növekszik: a hivatalosan bevallott deficit ez év júniusában eléri a 85 milliárd frankot és a jövő évi költ­ségvetésben legalább 450 milliárd frankot tesz ki. Ezért tagadták meg az állami tisztviselők, a há­ború volt résztvevői és áldozatai által támasztott követelések kielé­gítését, elutasították, hogy pénzbeli segélyt nyújtsanak a volt hadifog­lyoknak s megtagadták az elag­gott dolgozók nyugdíjának évi 60.000 frankra való emelését, pe­dig a nyugdíjalapnak 148 milliárd fölöslege van, aminek az a rendel­tetése, hogy nyugdíjakat fizessen ki belőle. Ezeket a milliárdokat vi­szont a kormány, saját bevallása szerint, a háborús politika céljaira fordítja. A Ribault-kormány nem haj­landó kielégíteni mindezeket a kö­vetéseket. A minisztertanács * A Francia Kommunista párt Köz­­ponti Vezetőségének 1950 június 23-i teljes ülésén elhangzott zárszóból.

Next