Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1950-07-02 / 26. szám

IPRf fatius S. • X. (86.) TARTÓS HERÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT* AZ AMERIKAI IMPERIALISTÁK AGRESSZIÓJA A KOREAI NÉP ELLEN A legutóbbi koreai események új­ból és teljes erővel lerántják az ál­arcot az amerikai imperializmus ragadozó-ábrázatáról, megmutat­ják, hogy az amerikai imperializ­mus semmiféle eszköztől nem riad vissza, ha lehetősége van arra, hogy új háborút robbantson ki és el­nyomja a szabadságukért és függet­lenségükért ki­zrő népeket. Az ame­rikai imperialisták a növekvő gaz­dasági válságól s a belső nehézsé­gek és ellentmondások fokozódásá­tól hajtva, a dolgozók és a haladó néprétegek kiszabadító mozgalmá­nak ,mind anyaországokban, mind a gyarmatéal észlelhető hatalmas fellendüléstől megdühödve, a béke védelmébe kibontakozott tisztító viharhoz isonló hatalmas világ­­mozigator láttán, és attól félve, hogy enök az egész népet felrázó mozgalomnak félelmetes áradata el­önti iszenyomja és felborítja a háború gyújtogatók nyomorúságos marólda csoportját,­­ sietségük­ben em­ásután rendezik a provo­­káció­t és a támadó jellegű előké­­szülékről a nyílt agressziós csele­­kedőkre térnek át.­­-Korea bábkormányának csa­­pa június 25-én kihívó módon kitámadták a Koreai Népi Démo­tikus Köztársaságot és ezzel had­­keleteket kezdeményeztek Korea élétén. Az amerikai lapok nyíltan­ak a készülő provokációról: „Kű­­nos, hogy a háborúról szóló csak­­ev­ minden szóbeszéd a délkoreai etetőktől indul ki — írta Sullivan, a „New York Times” tudósítója. „ Li Szin-Man nem egyszer mondotta már, hogy hadserege képes volna a támadásra, ha Washington bele­egyezését adná.” A koreai hadmű­veletek kezdete előtt Tokióba érkez­tek a Washington által előkészület­ben lévő háborús provokáció kar­mesterei. Johnson, az USA hadügy­minisztere, Bradley vezérkari főnök és a megrögzött háborús gyújto­gató, a hírhedt John Foster Dul­les. Dulles néhány nappal a provo­káció előtt ellátogatott Szöulba és megadta a végső utasításokat ko­reai bérenceinek. Miként a „New York Herald Tribune” írja, Dulles kijelentette a délkoreai ,,Törvény­hozó Gyűlés” előtt: „Önök nincse­nek egyedül’” A Koreai Népi Demokratikus Köz­társaság minden erejét megfeszí­tette, hogy békés úton érje el az ország egyesítését. A nép követelé­seit és óhaját kifejező koreai „Egy­séges Demokratikus Hazafias Front” (EDHF), amelyben az ország mind­két részének több mint 70 politikai pártja és társadalmi szervezete egyesült, június 7-én azt javasolta: hajtsák végre Korea békés egyesí­tését. Ez a javaslat azonban ke­resztezte a Li Szin-Man-klikknek és washingtoni gazdáinak terveit. Az utóbbiak arra számítottak, hogy a belső háború kirobbantásával egész Koreát az USA gyarmatává tehe­tik, az egész országra kiterjeszthe­tik az éhség, a tömegnyomor és a demokráciaellenes megtorló intézke­dések rendszerét, amelyet az ameri­kai megszállók honosítottak meg. Li Szin-Man bandái, melyek június 25-ére virradó éjjel átlépték a 38-ik szélességi fokot, tudták, hogy mö­göttük áll az amerikai agresszorok hajóhada és légiereje. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Néphadserege és határőr alakulatai azonban olyan erős csapást mértek az agresszorokra és bábjaikra, hogy azok az egyemberként egység­i, független, demokratikus hazájuk vé­delmére kelt nép átkától kísérve, hanyatthomlok menekülve takarod­tak vissza dél felé. Az amerikai agresszorok félredob­ták az utolsó fügefalevelet is, amely­­lyel eddig még leplezni igyekeztek agresszív terveiket. Truman, az USA elnöke nyilatkozatban jelen­tette ki, hogy az USA légi- és tengeri haderőivel segítséget fog nyújtani Dél-Koreának. Parancsot adott a 7. amerikai hajóhadnak, hogy „akadályozza meg Formoza megtámadását”, ami egyértelmű az­zal a paranccsal, hogy az amerikai fegyveres erők ténylegesen szállják meg Kína területének ezt a részét. Az USA parancsára sürgősen össze­hívták az ENSZ Biztonsági Taná­csát, egyáltalán nem zavarta őket az ENSZ alapokmánya, amely meg­követeli, hogy a Biztonsági Tanács fontosabb kérdésekben csupán a Ta­nács öt állandó tagjának egybe­hangzó szavazata esetén hozhat ha­tározatokat, az sem zavarta őket, hogy a Biztonsági Tanács ülésén két állandó tag — a Szovjetunió és Kína — nem volt jelen, amikor a Biztonsági Tanács amerikabarát többsége engedelmesen megsza­vazta az USA által diktált „hatá­rozatot”. E tények megvilágításában érthe­tővé válik az ENSZ munkájának az a szabotálása, amelyet az USA szervezett a népi Kínának a Szovjetunió által határozottan tá­mogatott igazságos követelésével szemben, hogy távolítsák el a Biz­tonsági Tanácsból Csang-Kai-Sek kiküldöttjét, aki senkit sem képvi­sel. Az USA ténylegesen kezébe ke­rítette az ENSZ-et és agresszív politikájának eszközévé tette azt. Bírhatnak-e ebben az esetben a Biztonsági Tanács határozatai bármiféle törvényes erővel? Termé­szetes, hogy nem! Ezzel a fiktív „határozattal” takarózva, elsősor­ban az USA, utána pedig Anglia és Ausztrália, Hollandia és más or­szágok, a délkoreai partokhoz kül­dik hajóikat. Amerikai repülőgépek bombázzák Korea városait és fal­­vait. Az amerikai bombák robbaná­sára visszhangként hisztérikus ri­­koltozással felel a burzsoá sajtó sokszólamú kórusa, s a mocskos hazugságnak és rágalomnak egész áradatát önti a Koreai Népi Demo­kratikus Köztársaságra. Az egész haladó emberiség fel­háborodását és minden becsületes embernek a béke sorsán érzett ko­moly aggódását váltja ki az USA fékevesztett imperialistáinak prece­dens nélkül álló tette. Ma már ország-világ előtt világos, hogy az USA koreai és kínai agressziója időrendben a legutolsó és legkihí­­vóbb cselekmény abban a hosszú bűnlajstromban, amelyet az imperia­lista tábor, az emberiség ellen el­követett. ök, az USA imperialistái azok, akik agresszív blokkokat hoz­nak létre, növelik a háborús költ­ségvetéseket, amelyektől az acél- és ágyúkirályok házasodnak, a mun­kások és parasztok pedig éhenhal­­nak. Ők azok, akik az USA-ban és Japánban, Ausztráliában és a Dél­afrikai Szövetségben, Indiában és Görögországban börtönbe vetik a kommunistákat, a nép legjobb képviselőit. Az ő parancsukra lövet­nek Franciaország és Olaszország becstelen vezetői a dolgozók közé és fokozzák a terror és­ az üldözte­tés rendszerét, ők melengették, keb­lükön és ők nevelték az olyan em­­berevőket, mint Roberts, az angol parlament konzervatív képviselője, aki nemrég lelkiismeretfurdalás nél­kül arra uszított, hogy „dobjanak atombombát” Phenjanra, „ha Észak-Korea nem hódol be”. Mind­ezt az egész világ szeme láttára művelik a fékevesztett háborús gyújtogatók, az amerikai vezető kö­rök és azok nyugateurópai és ázsiai csatlósai. De nem mentek-e az urak túlságosan messzire? — kérdezik tőlük a békéért és a népek bizton­ságáért küzdő embermilliók. A bátor koreai nép egységes, füg­getlen, demokratikus államáért vívja a harcot. A háborús gyújto­gatók provokációjára az egyedül le­hetséges és méltó választ adja. Fegyverrel kezében védelmezi or­szágát az imperialistákkal és azok­nak Li-Szin-Man áruló klikkjéből toborzódott ügynökeivel szemben. Nem, imperialista urak! A koreai városok és falvak bombázásával, védtelen nők, gyermekek és öregek gyilkolásával nem fogják térdre­­kényszeríteni azt a népet, amely el­határozta, hogy megvédi szabadsá­gát és függetlenségét. A koreai nép bebizonyította, hogy nem akar já­tékszer lenni az amerikai agresz­­szorok és háborús gyújtogatók ke­zében. És a koreai nép ezzel segíti elő legjobban a béke védelmének ügyét. A béke minden hívének, minden jószándékú embernek az a válasza az amerikai imperialistáknak Ko­reában, Kínában és Indokínában el­követett legutóbbi agresszív cse­lekményeire, hogy még jobban fo­kozzák a békeharcot. A stockholmi felhívás újabb sokszázmillió alá­írása kifejezi valamennyi nép ellen­állhatatlan erejű békevágyát. Erről tanúskodik a Szovjetunió Legfelső Tanácsának nyilatkozata, a Szovjet­unióban meginduló aláírásgyűjtés a békefelhívásra, az aláírásgyűjtés ki­bontakozása Kínában, Francia­­országban, Olaszországban, az USA-ban, Angliában és más orszá­gokban. Növekszik és fokozódik a népek békeharca. Ez a harc rombadönti az imperialisták álnok terveinek kár­tyavárát. elnöke kijelenti, hogy el kell venni a nép kedvét attól, hogy folyton-foly­­vást követeléseket támasszon. Ezért növekszik és fog növekedni az elégedetlenség a dolgozó lakos­ság minden rétegében, mind a munkásosztályban, mind pedig a városi és falusi középrétegekben. Ezért voltak, vannak és lesznek sztrájkok és tüntetések. És a nép­tömegeknek ez a mozgalma üt rést a parlamenti többségben, idéz elő marakodást az amerikai politika végrehajtói között. Ezek a körül­mények teszik érthetővé a kor­mányválságot, amely az állami tisztviselők fizetésének a létmini­mum emelkedése alapján történő felülvizsgálásával kapcsolatban tört ki, valamint azt a tényt, hogy a minisztertanács elnöke felvetette a bizalmi kérdést. A kormánykoalíciónak és többsé­gének egyre nehezebb lesz kormá­nyoznia az országot a tömegek akarata és az ország érdekei el­lenére. A nép elégedetlen s ezért akarják a vezetők fokozni a meg­torlást az aktivista munkások és a béke hívei ellen. A vezetők ezért szegik meg a szakszervezeti törvé­nyeket, ezért rendeznek egyre gyak­rabban pereket a sajtó ellen, ezért tartóztatnak le jogtalanul újság­írókat és foganatosítanak rendőri fasiszta intézkedéseket, mint pél­dául az a támadás, amelyet éppen ma (június 23-án. Szerk.) intéztek a Francia Kommunista Párt Meurthe és Moselle megyei szövet­ségének helyisége ellen. A nancy-i „haditett” mintegy hadgyakorlatnak, próbának, manővernek számít, amit holnap más helyen vagy adott pil­lanatban egyszerre mindenütt meg­ismételhetnek, hogy megbénítsák a Párt munkáját. A kommunistáknak e tekintetben igen ébereknek kell lenniök. Nancyt különösen azért választották ki, mert a Meurthe és Moselle megyékben széleskörű akció­egység áll fenn annak a tiltakozási mozgalomnak kapcsán, amely a „Voix de l’Est” című lap főszer­kesztője, Louis Dupont letartózta­tása ellen indult meg. Ebben a mozgalomban részt vesz a Szocia­lista Párt szövetségének titkára, az Emberi Jogok Ligája szövetségé­nek elnöke (szocialista) és több katolikus szervezetnek, például a családmozgalomnak vezetői. Éppen ezt a széleskörű mozgal­mat akarják elfojtani a rendőri pro­vokátorok, akik Queuille és a Jules Moch által kinevezett rendőri fő­tisztviselők parancsát követik. Ezek a rendőri intézkedések megmutat­ják hogy védelmezni kell a mun­kásosztály és­­ a nép szabadság­­jogait, hogy a népet egyidőben kell megvédeni a fasiszta bandák és a fasizálás politikája ellen, amelyet a kormány a szocialista párt főtit­kára, Guy Mollet és társai támoga­tásával folytat, mert ha óvakodnunk kell attól, hogy lebecsüljük a fasiszta bandák, különösen a De Gaulle bandája részéről fenyegető veszélyt, ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni az államrend­szer fasizálását, a háború előkészü­letét sem, amelynek vitele érdeké­ben a háborús gyújtogatóknak szük­ségük van hátországuk meg­szilárdítására. A többi országokban rendszabá­lyokat foganatosítottak a kommu­nista pártok ellen. Japánban „nem tiltották be” formálisan a Pártot, de a Párt legaktívabb tagjait meg­fosztották attól a lehetőségüktől, hogy írhassanak, felszólalhassanak és érvényesítsék képviselői jogaikat. Az ez ellen tiltakozó újságíróknak is megtiltották, hogy írjanak. Ugyanilyen rendszabályokat (ez­úttal nyílt tilalmat) foganatosítot­tak, vagy készülnek foganatosí­tani Ausztrália és Dél-Afrika kor­mányai is, nem is szólva arról, hogy Spanyolországban Franco, Görögországban a Caldariszok, Jugoszláviában pedig a fasiszta Tito terrorja fokozódik. A haladó személyiségeket, a kul­túra embereit s a békéért küzdő írókat az USA-ban is üldözik. Erre fel kell hívnunk a tömegek figyelmét. Ami a franciaországi megtorlásokat és a nemzetközi munkás- és demokratikus mozga­lom elleni megtorló intézkedéseket illeti, semmi kétség aziránt, hogy a francia kommunisták minden szükséges lépést megtesznek a Franciaországban központokkal rendelkező nemzetközi szervezetek és aktivisták érdekében is, akiknek a kormány megtiltotta vagy mint például a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, a tengerészek és dokkmunkások Marseilleben lévő nemzetközi szövetsége és a Nők Demokratikus Világszövetsége ak­tivistáinak meg akarja tiltani a tartózkodást országunkban. S ez akkor történik, amikor Paris mind nagyobb és nagyobb mértékben vá­lik menedékhellyé Anders fasiszta bandái számára s amikor megen­gedik, sőt biztatják a jugoszláv követség provokációs tevékeny­­­­ségét.­­ Küzdeni a megtorlások ellen azt jelenti: küzdeni a békéért. Har­colni a békéért, azt jelenti: küzdeni a megtorló intézkedések ellen.­­ Ilyen körülmények között bontako­zik ki harcunk. Amit XII. kongresz­­szusunkon mondtunk, az ma is he­lyes. Pártunk számára manapság a háborús veszély lebecsülése a leg­nagyobb veszély. Nem szabad azon­ban megfeledkeznünk egy másik veszélyről sem, ami a háború végzet­szerűségének, elkerülhetetlenségé­nek hibás eszméjéből fakad. Ez az elképzelés a háborús gyújtogatók malmára hajtja a vizet. Azok a kommunisták, akik ezt az eszmét kezdenék védelmezni, objektíven a háborús gyújtogatók segítőivé len­nének. Lebecsülnék a Szovjetunió és a világ demokratikus erőinek szerepét a békéért vívott harcban; elfelejtenék Lenin és Sztálin alap­vető megállapításait a szocialista és kapitalista rendszerek békés együtt­élésének lehetőségéről. A demokra­tikus erők, az imperialista ellenes erők, a béke erői reá tudják kény­szeríteni erre az együttélésre azo­kat, akik visszautasítják, akik fél­nek tőle, mert lelkük mélyén tudják, hogy a két rendszer békés versen­gésében a szocialista rendszer győ­zelme elkerülhetetlen. * Tovább kell fejleszteni az üze­mekben végzett munkánkat. Küzdöt­tünk — és jól, egészen helyesen — az ökonomizmus irányzata ellen, az ellen az irányzat ellen, amely úgy véli, hogy elég ha a gazdasági harcra, a közvetlen követelések ér­dekében folyó harcra szorítkozunk, hogy ez a harc egymagában is a békéért és szabadságért vívott har­cot jelenti. Nem kevésbbé hibás volna azonban, ha úgy harcolnánk az atomfegyver betiltása és a béke érdekében, hogy nem hozzuk azt összefüggésbe a közvetlen kö­vetelésekért vívott harccal. A tömegek életszínvonalának romlása az amerikai imperialisták kedvét kereső háborús politikából ered. Az ilyen politika ellen vívott harc sikere érdekében meg kell ma­gyarázni ezt az összefüggést a dol­gozóknak, a repülőgépgyárakból el­bocsátott munkásoknak, a bányá­szoknak, akiknek életszínvonala szünet nélkül csökken, az autógyá­rak munkásainak, akik a közeljövő­ben igen nagy nehézségekkel ke­rülnek szembe. A „Marshall-terv” és a „Schuman-terv” politikájának leleplezése nem jelenti a dolgozók közvetlen követeléseinek mellőzé­sét. Ellenkezőleg, ha megmutatjuk a távolabbi perspektívákat, akkor elősegíti e követelésnek igazi ala­pon történő felvetését. Minden téren ki kell fejleszte­nünk a politikai harcot és fokoz­nunk kell az aláírásgyűjtési kam­pányt a stockholmi felhívásra. Ez a kampány nem akadályozza a hadi­anyagok gyártása és szállítása el­len vívott tömegharcot. Ellenkező­leg, a lakosság egyre szélesebb ré­tegeinek felébresztésével, azzal, hogy segítünk neki felismerni a há­ború közvetlen veszélyét, szélesebb alapot teremtünk a háború elleni harcban a konkrét akciók fokozá­sára. A háborús előkészületek elleni harcban alig múlik el nap, ilyen­féle tevékenység nélkül, így ma reggel Denain városában a munká­sok a csatornába dobtak egy kü­lönleges acélöntvényt. Denain asz­­szonyai, akiknek fiai elestek Viet­namban, más nőkkel együtt, felhí­vást intéztek Dunquerque dokk­munkásaihoz. Ezután a denaini gyá­rak munkásaihoz fordultak. A mun­kások most meggyőződtek arról, hogy ezt a különleges acélt csakis hadianyagok gyártására használ­hatják s e meggyőződésüknek meg­felelően cselekednek. Üdvözölnünk kell a dokkmunká­sokat és vasutasokat, akik e harc élén haladnak. Segítséget kell nekik nyújtanunk, hogy meghiúsíthassuk a vállalkozók és a kormány azon próbálkozásait, hogy éhínségre kár­hoztassák őket. Biztosítanunk kell számukra az összes többi dolgozó rétegek támogatását és együttérzé­sét. Ez igen nagyfontosságú fel­adat.­­ Annak érdekében, hogy új lehető­ségeket teremtsünk a tömegeknek az általános békeharcra való egyesíté­sére, az aláírásgyűjtéssel egyidejű­leg a legfontosabb üzemekben és falvakban növelni kell a békevédelmi bizottságok számát, amelyek támo­gatják és erősítik a béke és szabad­ság harcosainak mozgalmát, vala­­mit a helyi községi béketanácsok tevékenységét. E feladatok végrehajtása érdeké­ben azonban ki kell irtanunk a­ kor­látoltság és szekta-szellem marad­ványait és munkánkat az egység szellemében kell folytatnunk. Szo­cialisták, katolikusok és különböző meggyőződésű ismert személyiségek írják alá a stockholmi felhívást és részt vesznek az aláírásgyűjtést elő­­segítő bizottságok munkájában. Ez lehetővé teszi, hogy megállapítsuk: a szocialistákkal és katolikusokkal létrehozott akcióegységet fejlesztve, nemcsak az aláírásgyűjtési kam­pányt kell jelentékenyen fokoznunk, de az egész békeharcot is. Újból hangsúlyoznom kell, hogy az egység megszilárdítása érdeké­­ben végzett munka nem jelenti, hogy lemondunk a jobboldali szocialista vezetők kritizálásáról. Kutyából nem lesz szalonna, a jobboldali szo­cialista vezetők pedig a munkás­osztály, Franciaország és béke ér­dekeinek árulói. Meg kell mutatni, hogy a francia jobboldali szocialista vezetők az angol munkáspártiakkal a „Schuman-terv” kérdésében kiala­kult nézeteltéréseik során nemcsak a francia kapitalisták, de amerikai gazdáik ügynökeinek is bizonyultak. A békéért vívott harcban sok függ a kommunistáktól. Ebben a kam­pányban a Párt először használ fel olyan fontos tapasztalatot, mint a házi agitáció. Ebbe a munkába még több párttagot kell bevonni. A kom­munisták legfontosabb tevékeny­ségi helye azonban a gyáruk, a vál­lalatuk. Meg kell erősíteni az üzemi pártszervezeteket, ügyelni kell arra, hogy munkásokat válasszanak a ve­zető szervekbe és nagy merészséget kell tanúsítani a káderek kiemelése terén, különösen a nők és az ifjúság kiemelésével kapcsolatban. A kommunistáknak példát kell mutatniuk a stockholmi felhívás alá­­írásgyűjtése érdekében folyó kam­pány további fokozása terén. Nekik kell a legjobb harcosoknak lenniök a béke megmentéséért, Francia­ország nemzeti biztonságának helyreállításáért, a szabadságjogok megolta­lmazásáért, valamennyi dol­gozó közvetlen követeléseinek meg­védéséért vívott nagy küzdelemben, hogy létrehozhassuk a demokra­tikus és független Franciaországot, amely a szocializmus útján fog ha­ladni. 3

Next