Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)
1950-07-02 / 26. szám
IPRf fatius S. • X. (86.) TARTÓS HERÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT* AZ AMERIKAI IMPERIALISTÁK AGRESSZIÓJA A KOREAI NÉP ELLEN A legutóbbi koreai események újból és teljes erővel lerántják az álarcot az amerikai imperializmus ragadozó-ábrázatáról, megmutatják, hogy az amerikai imperializmus semmiféle eszköztől nem riad vissza, ha lehetősége van arra, hogy új háborút robbantson ki és elnyomja a szabadságukért és függetlenségükért kizrő népeket. Az amerikai imperialisták a növekvő gazdasági válságól s a belső nehézségek és ellentmondások fokozódásától hajtva, a dolgozók és a haladó néprétegek kiszabadító mozgalmának ,mind anyaországokban, mind a gyarmatéal észlelhető hatalmas fellendüléstől megdühödve, a béke védelmébe kibontakozott tisztító viharhoz isonló hatalmas világmozigator láttán, és attól félve, hogy enök az egész népet felrázó mozgalomnak félelmetes áradata elönti iszenyomja és felborítja a háború gyújtogatók nyomorúságos marólda csoportját, sietségükben emásután rendezik a provokációt és a támadó jellegű előkészülékről a nyílt agressziós cselekedőkre térnek át.-Korea bábkormányának csapa június 25-én kihívó módon kitámadták a Koreai Népi Démotikus Köztársaságot és ezzel hadkeleteket kezdeményeztek Korea élétén. Az amerikai lapok nyíltanak a készülő provokációról: „Kűnos, hogy a háborúról szóló csakev minden szóbeszéd a délkoreai etetőktől indul ki — írta Sullivan, a „New York Times” tudósítója. „ Li Szin-Man nem egyszer mondotta már, hogy hadserege képes volna a támadásra, ha Washington beleegyezését adná.” A koreai hadműveletek kezdete előtt Tokióba érkeztek a Washington által előkészületben lévő háborús provokáció karmesterei. Johnson, az USA hadügyminisztere, Bradley vezérkari főnök és a megrögzött háborús gyújtogató, a hírhedt John Foster Dulles. Dulles néhány nappal a provokáció előtt ellátogatott Szöulba és megadta a végső utasításokat koreai bérenceinek. Miként a „New York Herald Tribune” írja, Dulles kijelentette a délkoreai ,,Törvényhozó Gyűlés” előtt: „Önök nincsenek egyedül’” A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden erejét megfeszítette, hogy békés úton érje el az ország egyesítését. A nép követeléseit és óhaját kifejező koreai „Egységes Demokratikus Hazafias Front” (EDHF), amelyben az ország mindkét részének több mint 70 politikai pártja és társadalmi szervezete egyesült, június 7-én azt javasolta: hajtsák végre Korea békés egyesítését. Ez a javaslat azonban keresztezte a Li Szin-Man-klikknek és washingtoni gazdáinak terveit. Az utóbbiak arra számítottak, hogy a belső háború kirobbantásával egész Koreát az USA gyarmatává tehetik, az egész országra kiterjeszthetik az éhség, a tömegnyomor és a demokráciaellenes megtorló intézkedések rendszerét, amelyet az amerikai megszállók honosítottak meg. Li Szin-Man bandái, melyek június 25-ére virradó éjjel átlépték a 38-ik szélességi fokot, tudták, hogy mögöttük áll az amerikai agresszorok hajóhada és légiereje. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Néphadserege és határőr alakulatai azonban olyan erős csapást mértek az agresszorokra és bábjaikra, hogy azok az egyemberként egységi, független, demokratikus hazájuk védelmére kelt nép átkától kísérve, hanyatthomlok menekülve takarodtak vissza dél felé. Az amerikai agresszorok félredobták az utolsó fügefalevelet is, amelylyel eddig még leplezni igyekeztek agresszív terveiket. Truman, az USA elnöke nyilatkozatban jelentette ki, hogy az USA légi- és tengeri haderőivel segítséget fog nyújtani Dél-Koreának. Parancsot adott a 7. amerikai hajóhadnak, hogy „akadályozza meg Formoza megtámadását”, ami egyértelmű azzal a paranccsal, hogy az amerikai fegyveres erők ténylegesen szállják meg Kína területének ezt a részét. Az USA parancsára sürgősen összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, egyáltalán nem zavarta őket az ENSZ alapokmánya, amely megköveteli, hogy a Biztonsági Tanács fontosabb kérdésekben csupán a Tanács öt állandó tagjának egybehangzó szavazata esetén hozhat határozatokat, az sem zavarta őket, hogy a Biztonsági Tanács ülésén két állandó tag — a Szovjetunió és Kína — nem volt jelen, amikor a Biztonsági Tanács amerikabarát többsége engedelmesen megszavazta az USA által diktált „határozatot”. E tények megvilágításában érthetővé válik az ENSZ munkájának az a szabotálása, amelyet az USA szervezett a népi Kínának a Szovjetunió által határozottan támogatott igazságos követelésével szemben, hogy távolítsák el a Biztonsági Tanácsból Csang-Kai-Sek kiküldöttjét, aki senkit sem képvisel. Az USA ténylegesen kezébe kerítette az ENSZ-et és agresszív politikájának eszközévé tette azt. Bírhatnak-e ebben az esetben a Biztonsági Tanács határozatai bármiféle törvényes erővel? Természetes, hogy nem! Ezzel a fiktív „határozattal” takarózva, elsősorban az USA, utána pedig Anglia és Ausztrália, Hollandia és más országok, a délkoreai partokhoz küldik hajóikat. Amerikai repülőgépek bombázzák Korea városait és falvait. Az amerikai bombák robbanására visszhangként hisztérikus rikoltozással felel a burzsoá sajtó sokszólamú kórusa, s a mocskos hazugságnak és rágalomnak egész áradatát önti a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságra. Az egész haladó emberiség felháborodását és minden becsületes embernek a béke sorsán érzett komoly aggódását váltja ki az USA fékevesztett imperialistáinak precedens nélkül álló tette. Ma már ország-világ előtt világos, hogy az USA koreai és kínai agressziója időrendben a legutolsó és legkihívóbb cselekmény abban a hosszú bűnlajstromban, amelyet az imperialista tábor, az emberiség ellen elkövetett. ök, az USA imperialistái azok, akik agresszív blokkokat hoznak létre, növelik a háborús költségvetéseket, amelyektől az acél- és ágyúkirályok házasodnak, a munkások és parasztok pedig éhenhalnak. Ők azok, akik az USA-ban és Japánban, Ausztráliában és a Délafrikai Szövetségben, Indiában és Görögországban börtönbe vetik a kommunistákat, a nép legjobb képviselőit. Az ő parancsukra lövetnek Franciaország és Olaszország becstelen vezetői a dolgozók közé és fokozzák a terror és az üldöztetés rendszerét, ők melengették, keblükön és ők nevelték az olyan emberevőket, mint Roberts, az angol parlament konzervatív képviselője, aki nemrég lelkiismeretfurdalás nélkül arra uszított, hogy „dobjanak atombombát” Phenjanra, „ha Észak-Korea nem hódol be”. Mindezt az egész világ szeme láttára művelik a fékevesztett háborús gyújtogatók, az amerikai vezető körök és azok nyugateurópai és ázsiai csatlósai. De nem mentek-e az urak túlságosan messzire? — kérdezik tőlük a békéért és a népek biztonságáért küzdő embermilliók. A bátor koreai nép egységes, független, demokratikus államáért vívja a harcot. A háborús gyújtogatók provokációjára az egyedül lehetséges és méltó választ adja. Fegyverrel kezében védelmezi országát az imperialistákkal és azoknak Li-Szin-Man áruló klikkjéből toborzódott ügynökeivel szemben. Nem, imperialista urak! A koreai városok és falvak bombázásával, védtelen nők, gyermekek és öregek gyilkolásával nem fogják térdrekényszeríteni azt a népet, amely elhatározta, hogy megvédi szabadságát és függetlenségét. A koreai nép bebizonyította, hogy nem akar játékszer lenni az amerikai agreszszorok és háborús gyújtogatók kezében. És a koreai nép ezzel segíti elő legjobban a béke védelmének ügyét. A béke minden hívének, minden jószándékú embernek az a válasza az amerikai imperialistáknak Koreában, Kínában és Indokínában elkövetett legutóbbi agresszív cselekményeire, hogy még jobban fokozzák a békeharcot. A stockholmi felhívás újabb sokszázmillió aláírása kifejezi valamennyi nép ellenállhatatlan erejű békevágyát. Erről tanúskodik a Szovjetunió Legfelső Tanácsának nyilatkozata, a Szovjetunióban meginduló aláírásgyűjtés a békefelhívásra, az aláírásgyűjtés kibontakozása Kínában, Franciaországban, Olaszországban, az USA-ban, Angliában és más országokban. Növekszik és fokozódik a népek békeharca. Ez a harc rombadönti az imperialisták álnok terveinek kártyavárát. elnöke kijelenti, hogy el kell venni a nép kedvét attól, hogy folyton-folyvást követeléseket támasszon. Ezért növekszik és fog növekedni az elégedetlenség a dolgozó lakosság minden rétegében, mind a munkásosztályban, mind pedig a városi és falusi középrétegekben. Ezért voltak, vannak és lesznek sztrájkok és tüntetések. És a néptömegeknek ez a mozgalma üt rést a parlamenti többségben, idéz elő marakodást az amerikai politika végrehajtói között. Ezek a körülmények teszik érthetővé a kormányválságot, amely az állami tisztviselők fizetésének a létminimum emelkedése alapján történő felülvizsgálásával kapcsolatban tört ki, valamint azt a tényt, hogy a minisztertanács elnöke felvetette a bizalmi kérdést. A kormánykoalíciónak és többségének egyre nehezebb lesz kormányoznia az országot a tömegek akarata és az ország érdekei ellenére. A nép elégedetlen s ezért akarják a vezetők fokozni a megtorlást az aktivista munkások és a béke hívei ellen. A vezetők ezért szegik meg a szakszervezeti törvényeket, ezért rendeznek egyre gyakrabban pereket a sajtó ellen, ezért tartóztatnak le jogtalanul újságírókat és foganatosítanak rendőri fasiszta intézkedéseket, mint például az a támadás, amelyet éppen ma (június 23-án. Szerk.) intéztek a Francia Kommunista Párt Meurthe és Moselle megyei szövetségének helyisége ellen. A nancy-i „haditett” mintegy hadgyakorlatnak, próbának, manővernek számít, amit holnap más helyen vagy adott pillanatban egyszerre mindenütt megismételhetnek, hogy megbénítsák a Párt munkáját. A kommunistáknak e tekintetben igen ébereknek kell lenniök. Nancyt különösen azért választották ki, mert a Meurthe és Moselle megyékben széleskörű akcióegység áll fenn annak a tiltakozási mozgalomnak kapcsán, amely a „Voix de l’Est” című lap főszerkesztője, Louis Dupont letartóztatása ellen indult meg. Ebben a mozgalomban részt vesz a Szocialista Párt szövetségének titkára, az Emberi Jogok Ligája szövetségének elnöke (szocialista) és több katolikus szervezetnek, például a családmozgalomnak vezetői. Éppen ezt a széleskörű mozgalmat akarják elfojtani a rendőri provokátorok, akik Queuille és a Jules Moch által kinevezett rendőri főtisztviselők parancsát követik. Ezek a rendőri intézkedések megmutatják hogy védelmezni kell a munkásosztály és a nép szabadságjogait, hogy a népet egyidőben kell megvédeni a fasiszta bandák és a fasizálás politikája ellen, amelyet a kormány a szocialista párt főtitkára, Guy Mollet és társai támogatásával folytat, mert ha óvakodnunk kell attól, hogy lebecsüljük a fasiszta bandák, különösen a De Gaulle bandája részéről fenyegető veszélyt, ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni az államrendszer fasizálását, a háború előkészületét sem, amelynek vitele érdekében a háborús gyújtogatóknak szükségük van hátországuk megszilárdítására. A többi országokban rendszabályokat foganatosítottak a kommunista pártok ellen. Japánban „nem tiltották be” formálisan a Pártot, de a Párt legaktívabb tagjait megfosztották attól a lehetőségüktől, hogy írhassanak, felszólalhassanak és érvényesítsék képviselői jogaikat. Az ez ellen tiltakozó újságíróknak is megtiltották, hogy írjanak. Ugyanilyen rendszabályokat (ezúttal nyílt tilalmat) foganatosítottak, vagy készülnek foganatosítani Ausztrália és Dél-Afrika kormányai is, nem is szólva arról, hogy Spanyolországban Franco, Görögországban a Caldariszok, Jugoszláviában pedig a fasiszta Tito terrorja fokozódik. A haladó személyiségeket, a kultúra embereit s a békéért küzdő írókat az USA-ban is üldözik. Erre fel kell hívnunk a tömegek figyelmét. Ami a franciaországi megtorlásokat és a nemzetközi munkás- és demokratikus mozgalom elleni megtorló intézkedéseket illeti, semmi kétség aziránt, hogy a francia kommunisták minden szükséges lépést megtesznek a Franciaországban központokkal rendelkező nemzetközi szervezetek és aktivisták érdekében is, akiknek a kormány megtiltotta vagy mint például a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, a tengerészek és dokkmunkások Marseilleben lévő nemzetközi szövetsége és a Nők Demokratikus Világszövetsége aktivistáinak meg akarja tiltani a tartózkodást országunkban. S ez akkor történik, amikor Paris mind nagyobb és nagyobb mértékben válik menedékhellyé Anders fasiszta bandái számára s amikor megengedik, sőt biztatják a jugoszláv követség provokációs tevékenységét. Küzdeni a megtorlások ellen azt jelenti: küzdeni a békéért. Harcolni a békéért, azt jelenti: küzdeni a megtorló intézkedések ellen. Ilyen körülmények között bontakozik ki harcunk. Amit XII. kongreszszusunkon mondtunk, az ma is helyes. Pártunk számára manapság a háborús veszély lebecsülése a legnagyobb veszély. Nem szabad azonban megfeledkeznünk egy másik veszélyről sem, ami a háború végzetszerűségének, elkerülhetetlenségének hibás eszméjéből fakad. Ez az elképzelés a háborús gyújtogatók malmára hajtja a vizet. Azok a kommunisták, akik ezt az eszmét kezdenék védelmezni, objektíven a háborús gyújtogatók segítőivé lennének. Lebecsülnék a Szovjetunió és a világ demokratikus erőinek szerepét a békéért vívott harcban; elfelejtenék Lenin és Sztálin alapvető megállapításait a szocialista és kapitalista rendszerek békés együttélésének lehetőségéről. A demokratikus erők, az imperialista ellenes erők, a béke erői reá tudják kényszeríteni erre az együttélésre azokat, akik visszautasítják, akik félnek tőle, mert lelkük mélyén tudják, hogy a két rendszer békés versengésében a szocialista rendszer győzelme elkerülhetetlen. * Tovább kell fejleszteni az üzemekben végzett munkánkat. Küzdöttünk — és jól, egészen helyesen — az ökonomizmus irányzata ellen, az ellen az irányzat ellen, amely úgy véli, hogy elég ha a gazdasági harcra, a közvetlen követelések érdekében folyó harcra szorítkozunk, hogy ez a harc egymagában is a békéért és szabadságért vívott harcot jelenti. Nem kevésbbé hibás volna azonban, ha úgy harcolnánk az atomfegyver betiltása és a béke érdekében, hogy nem hozzuk azt összefüggésbe a közvetlen követelésekért vívott harccal. A tömegek életszínvonalának romlása az amerikai imperialisták kedvét kereső háborús politikából ered. Az ilyen politika ellen vívott harc sikere érdekében meg kell magyarázni ezt az összefüggést a dolgozóknak, a repülőgépgyárakból elbocsátott munkásoknak, a bányászoknak, akiknek életszínvonala szünet nélkül csökken, az autógyárak munkásainak, akik a közeljövőben igen nagy nehézségekkel kerülnek szembe. A „Marshall-terv” és a „Schuman-terv” politikájának leleplezése nem jelenti a dolgozók közvetlen követeléseinek mellőzését. Ellenkezőleg, ha megmutatjuk a távolabbi perspektívákat, akkor elősegíti e követelésnek igazi alapon történő felvetését. Minden téren ki kell fejlesztenünk a politikai harcot és fokoznunk kell az aláírásgyűjtési kampányt a stockholmi felhívásra. Ez a kampány nem akadályozza a hadianyagok gyártása és szállítása ellen vívott tömegharcot. Ellenkezőleg, a lakosság egyre szélesebb rétegeinek felébresztésével, azzal, hogy segítünk neki felismerni a háború közvetlen veszélyét, szélesebb alapot teremtünk a háború elleni harcban a konkrét akciók fokozására. A háborús előkészületek elleni harcban alig múlik el nap, ilyenféle tevékenység nélkül, így ma reggel Denain városában a munkások a csatornába dobtak egy különleges acélöntvényt. Denain aszszonyai, akiknek fiai elestek Vietnamban, más nőkkel együtt, felhívást intéztek Dunquerque dokkmunkásaihoz. Ezután a denaini gyárak munkásaihoz fordultak. A munkások most meggyőződtek arról, hogy ezt a különleges acélt csakis hadianyagok gyártására használhatják s e meggyőződésüknek megfelelően cselekednek. Üdvözölnünk kell a dokkmunkásokat és vasutasokat, akik e harc élén haladnak. Segítséget kell nekik nyújtanunk, hogy meghiúsíthassuk a vállalkozók és a kormány azon próbálkozásait, hogy éhínségre kárhoztassák őket. Biztosítanunk kell számukra az összes többi dolgozó rétegek támogatását és együttérzését. Ez igen nagyfontosságú feladat. Annak érdekében, hogy új lehetőségeket teremtsünk a tömegeknek az általános békeharcra való egyesítésére, az aláírásgyűjtéssel egyidejűleg a legfontosabb üzemekben és falvakban növelni kell a békevédelmi bizottságok számát, amelyek támogatják és erősítik a béke és szabadság harcosainak mozgalmát, valamit a helyi községi béketanácsok tevékenységét. E feladatok végrehajtása érdekében azonban ki kell irtanunk a korlátoltság és szekta-szellem maradványait és munkánkat az egység szellemében kell folytatnunk. Szocialisták, katolikusok és különböző meggyőződésű ismert személyiségek írják alá a stockholmi felhívást és részt vesznek az aláírásgyűjtést elősegítő bizottságok munkájában. Ez lehetővé teszi, hogy megállapítsuk: a szocialistákkal és katolikusokkal létrehozott akcióegységet fejlesztve, nemcsak az aláírásgyűjtési kampányt kell jelentékenyen fokoznunk, de az egész békeharcot is. Újból hangsúlyoznom kell, hogy az egység megszilárdítása érdekében végzett munka nem jelenti, hogy lemondunk a jobboldali szocialista vezetők kritizálásáról. Kutyából nem lesz szalonna, a jobboldali szocialista vezetők pedig a munkásosztály, Franciaország és béke érdekeinek árulói. Meg kell mutatni, hogy a francia jobboldali szocialista vezetők az angol munkáspártiakkal a „Schuman-terv” kérdésében kialakult nézeteltéréseik során nemcsak a francia kapitalisták, de amerikai gazdáik ügynökeinek is bizonyultak. A békéért vívott harcban sok függ a kommunistáktól. Ebben a kampányban a Párt először használ fel olyan fontos tapasztalatot, mint a házi agitáció. Ebbe a munkába még több párttagot kell bevonni. A kommunisták legfontosabb tevékenységi helye azonban a gyáruk, a vállalatuk. Meg kell erősíteni az üzemi pártszervezeteket, ügyelni kell arra, hogy munkásokat válasszanak a vezető szervekbe és nagy merészséget kell tanúsítani a káderek kiemelése terén, különösen a nők és az ifjúság kiemelésével kapcsolatban. A kommunistáknak példát kell mutatniuk a stockholmi felhívás aláírásgyűjtése érdekében folyó kampány további fokozása terén. Nekik kell a legjobb harcosoknak lenniök a béke megmentéséért, Franciaország nemzeti biztonságának helyreállításáért, a szabadságjogok megoltalmazásáért, valamennyi dolgozó közvetlen követeléseinek megvédéséért vívott nagy küzdelemben, hogy létrehozhassuk a demokratikus és független Franciaországot, amely a szocializmus útján fog haladni. 3