Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)
1950-08-06 / 31. szám
Valamennyi népi demokratikus ország között Albánia az az ország, amellyel szemben a legnyíltabb és legdurvább formában mutatkozott és mutatkozik meg a fasiszta Tito-klikk ellenséges aknamunkája. Ennek fő oka az, hogy Albánia a szocializmusnak előretolt állása az imperialista tábor hátországában. Albániát éppen ez a helyzete teszi szakadatlan, gyűlölködő kirohanások céltáblájává valamennyi ellenséges szomszédja, de különösen a fasiszta Tito-klikk részéről. Tito fasiszta klikkjének ellenséges magatartása az albán néppel szemben már annak a nemzeti felszabadító harcnak az első éveiben megkezdődött, amelyet az albánok Mussolini csapatai ellen vívtak. Tito, aki — mint most kiderült — már akkor az imperializmus ügynöke volt — látva, hogy a Szovjet Hadsereg győzelmei és a balkáni népek hazafiassága folytán mind nagyobb lendületet vesz a nemzetifelszabadító mozgalom a fasiszta megszállókkal szemben, a saját ellenőrzésének akarja alárendelni ezt a mozgalmat és kidolgozta egy, a maga irányítása alatt álló „balkáni vezérkar” megalakításának tervét. Ennek a vezérkarnak Albánia, Görögország és Bulgária nemzeti-felszabadító mozgalmát kellett volna felölelnie. A „balkáni vezérkar” megszervezésének kudarca esetére egy másik változatot is tartott készen Tito: mindenképpen arra törekedett, hogy becsempészsze ügynökségét ez országok nemzeti-felszabadító mozgalmainak vezetőségébe, azzal a céllal, hogy később ennek az ügynökségnek segítségével „belülről vehessék be az erődöt”. Tito e célból 1943-ban az albániai nemzeti felszabadító mozgalom vezérkarába beküldte a jugoszláv „kommunista” párt központi bizottságának egyik tagját, az angol kémelhárító szolgálat közismert ügynökét, Vukmanovicsot (Tempo), aki mindenáron arról akarta meggyőzni a nemzeti felszabadító mozgalom vezetőit, hogy meg kell alakítani a „balkáni vezérkart”, élén Titóval. Vukmanovics ugyanezzel a céllal Görögországba is ellátogatott. Titónak ez a terve azonban teljes kudarcot vallott, mert komoly ellenállásra talált. Mielőtt Vukmanovics Albániából elutazott volna, azon igyekezett, hogy a Tito-terv második változatát hajtsa végre: titoista ügynöknek szervezte be Kocsi Dzodzet, aki akkoriban az albán nép nemzeti felszabadító harcát vezető Albán Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára volt. A Tito-klikk arra számított, hogy Kocsi Dzodze segítségével kezébe kaparinthatja az Albán Kommunista Párt vezetését. Az albán partizánok 1941-ben az egyik fasiszta gyűjtőtáborból kiszabadították Milandin Popovics kommunista-internacionalista jugoszláv állampolgárt. Milandin Popovics kiszabadítása után tapasztalataival értékes segítséget nyújtott az Albán Kommunista Párt vezetőségének. Nézetei teljesen ellentétesek voltak Vukmanovics és a Tito-klikk nézeteivel. Popovics ellenezte, hogy a jugoszláv vezetőség beavatkozzék az Albán Kommunista Párt belső ügyeibe és szigorúan elítélte ezt a beavatkozást. A Tito-klikk Milandin Popovicsot komoly akadálynak tartotta az Albánia gyarmatosítására irányuló terveinek megvalósításában s ezért Tito 1944 végén visszahívta Jugoszláviába és ott végzett vele. Az UDP ügynökei Milandin Popovicsot meggyilkolták. Közvetlenül Albánia felszabadítása előtt Tito a JuKP Központi Vezetőségének delegátusaként elküldte az albán vezetőséghez misszionáriusát, Velimir Sztojnics ezredest, állítólag azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vezetőségünknek a jugoszláv tapasztalatok elsajátításához. Sztojnics buzgón folytatta azt a munkát, amelyet Vukmanovics kezdett el. Azon igyekezett, hogy a néphatalom és a párt élére Kocsi Dzodzét, a fő titoista ügynököt állítsa, hogy az albániai titoista ügynökséget új káderekkel egészítse ki, hogy eltávolítsa azokat az elemeket, akik ellenzik titóék albániai beavatkozását és a Szovjetunióval való együttműködés hívei, akik nem értenek egyet a jugoszláv vezetőség szovjetelle n írta: Arfawnot Scitt az Albán Munkapárt Központi Vezetőségének titkára ★ ★ nes nézeteivel, nem tűrik, hogy a pártba és az államapparátusba szovjetellenes és trockista szellemet csempésszenek be. Sztojnics, Kocsi Dzodzére, Szejfula Malsovára és a trockista Pandi Krisztára az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségének akkori tagjaira támaszkodva, elérte azt, hogy a Központi Vezetőségnek 1944-ben Berateban megtartott II. teljes ülésén elítélték az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségének a háború idején követett helyes irányvonalát, lecsaptak a pártvezetőség marxista-leninista elemeire, akiknek élén Enver Hodzsa elvtárs állott és fontos posztokra trockistatitoista elemeket állítottak. Kocsi Dzodze a Párt Központi Vezetősége káderügyi titkárának tisztségén kívül a minisztertanács helyettes elnökségét és az állambiztonsági miniszteri tárcát is megszerezte. Pándi Kriszta és Szejfula Malsova bejutottak az AKP Központi Vezetőségének Politikai Bizottságába. Ámde a Tito-klikknek ez a „sikere” az AKP Központi Bizottságának II. teljes ülésén nem tudta végérvényesen eldönteni az új Albánia sorsát. Az igazi kommunisták, a nép szabadságának igazi harcosai, akik Enver Hodzsa elvtárs, a Kommunista Párt főtitkára köré tömörültek, nem hagyhatták, hogy a népi Albánia, mely véres, szenvedésekkel teli harcban jött létre, jugoszláv gyarmatként fejezze be létét. Ezek az elvtársak szembeszálltak Titóék beavatkozásával Albánia belügyeibe és egyetlen percre sem hagyták abba a küzdelmet az AKP helyes irányvonalának megvédéséért. Az Albán Kommunista Párt vezetősége akkoriban még nem tudta, hogy Tito az imperializmus ügynöke nem láthatta meg Titóban és klikkjében esküdt ellenségeit, s így nagy bizalommal viseltetett a JuKP vezetősége iránt. Ennek ellenére az AKP vezetősége — miután állandóan szemben találta magát azzal az igazságtalan magatartással, amelyet a titoisták Albánia irányában tanúsítottak — helytelenítette a JuKP vonalát és ellenállást tanúsított a titoista kamarilla nyomásával szemben. Az Albán Kommunista Párt — noha a világ legfiatalabb kommunista pártja (csak 1941-ben alakult meg) — mégis egységes és erős volt és ma is az, mert ez a párt az albán nép nemzeti felszabadító háborújának tüzében kovácsolódott ki és minden erejét egy kiapadhatatlan forrásból: a Szovjetunió, a Bolsevik Párt és a nagy Sztálin iránti határtalan bizalomból meríti. Ez a bizalom sohasem hagyta el az albán kommunistákat, jóllehet a Titoklikk óriási erőfeszítéseket tett, hogy ezt a bizalmat megdöntse. Mindaz, amit a Titoklikk Albániával kapcsolatban tett, magában hordta az ellenséges érzületet és egyetlen célt követett: Albánia gyarmatosítását. Az 1946-ban megkötött barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés, az egyezmények és megállapodások, mindazok a gazdasági és kulturális szerződések és egyezmények, amelyeket a titoista Jugoszlávia országunkkal kötött, egytől-egyig arra irányultak, hogy Albániát a fasiszta titó-klikk rabláncára tűzzék. Ezeknek az egyezményeknek és szerződéseknek segítségével készítette elő a Tito-klikk azt a bázist, amelynek alapján örökösen beavatkozhatott Albánia belügyeibe és komoly befolyást gyakorolhatott azokra. Mindez azért vált lehetővé Titónak, mert sikerült viszályt szítania az Albán Kommunista Párt vezetőségében, mert támogatta a Kocsi Dzodze vezette titoista elemeket, mert hadat üzent a marxista elemeknek, akik a Szovjetunióval való együttműködésért szálltak síkra és szembehelyezkedtek azzal, hogy Tito trockista klikkje beavatkozzon Albánia belügyeibe. Másodsorban ez annak volt köszönhető, hogy visszaéltek és spekuláltak azzal a bizalommal, amelyet az albán kommunisták és az albán nép táplált a JuKP irányában. 1947 elején a JuKP Központi Vezetősége az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségéhez címzett levelében nyíltan jugoszláviaellenes politikával vádolta az AKP Központi Vezetőségét. A fasiszta Tito-klikk szemében tehát Jugoszlávia ellenségeinek bizonyultak mindazok, akik a Szovjetunióval való őszinte együttműködés mellett szálltak síkra! Ámde Kocsi Dzodze minden igyekezete ellenére, aki azt követelte, hogy fogadják el e levél tartalmát , az AKP Központi Bizottsága rágalmazónak minősítette ezt a levelet. Ennek következtében a Tito-klikk és az Albán Kommunista Párt közötti harc rendkívül kiéleződött, ugyanakkor pedig Tito beavatkozása Albánia belügyeibe még nyíltabb és elszántabb jelleget öltött A Tito-klikk 1948 elején mérte utolsóelőtti csapását az Albán Kommunista vezetőségre és az albán népre. Az AKP Központi Vezetőségének VIII. teljes ülése volt ez, amelyet Rankovics és Kocsi Dzodze szerveztek meg. Ezen a teljes ülésen elítélték az Albán Kommunista Párt vezetőségének szovjet-barát vonalát és elfogadták azAlbánia és Jugoszlávia közötti „együttműködés” titoista tézisét, a Tito-féle „szövetség és testvériség” jelszó alatt. A titoista elemek élükön Kocsi Dzodzével, ezzel időleges győzelmet arattak. Albánia gyors léptekkel haladt a Jugoszláviával való „egyesülés” felé, más szóval a felé, hogy jugoszláv gyarmattá váljon. Ez a körülmény rendkívül felvillanyozta az albániai titoista, trockista elemeket. Kocsi Dzodze egyik legközelebbi munkatársa — Kriszto Temelko, az AKP Központi Vezetősége politikai bizottságának volt tagja, a hadsereg politikai osztályának főnöke, — a Központi Vezetőség VIII. plénuma után makacsul követelte a Politikai Bizottságtól, hogy az albán hadsereg él- A fasiszta Tito-klikk aknamunkája az Albán Népköztársaság ellen TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT) 1950 augusztus 5. * 31. (91) Uruguay Kommunista A V. kongresszusi Uruguay Kommunista Pártjának nemrég megtartott XV. kongreszszusa korszakalkotó eseménye annak a harcnak, amelyet országunk munkásosztálya és népe vív a békéért, nemzeti és társadalmi felszabadulásáért. A kongresszus időpontját a külföldi betolakodók ellen győzelmesen megvívott 1811. évi csata évfordulójához fűzték. Nemzeti hősünk, Jose Artigaz volt e harcok vezére, akinek ez évben — halála századik évfordulója alkalmából — egész Uruguay lerója a tiszteletadóját. A kongresszus egész munkája az alábbi feladatokra összpontosult: 1. A nemzet megmentésére alakult Egységfront programjának (és alkalmazása módszereinek) kidolgozása, amit a Párt hét főbb pontban foglalt össze, kihangsúlyozva az első pontot, éspedig a békéért és a nemzeti felszabadulásért folyó harcot; 2. a tömegeket egységesítő mozgalom fejlesztése, a munkásosztály egysége, szövetség a parasztsággal, az egész nép egysége a nemzeti felszabadulásért vívott harcban; 3. a Párt szervezési munkáit magába foglaló 6 pont kidolgozása; és 4. a Párt programjának és szervezeti szabályzatának felülvizsgálása. A kongresszus elemezte a nemzetközi helyzetet, amelyet a háborús veszély növekedése és a Szovjetunió vezette béketábor megerősödése jellemez. Tanulmányozta a kongresszus az ország belső helyzetének problémáit is. A belső helyzetet a munkásosztály és a nép erőinek növekedése jellemzi, ami megnyilvánult abban a hatalmas sztrájkmozgalomban is, amelyet Uruguay fővárosának százezer főnyi proletariátusa vezetett teljes öt hónapon keresztül. Az a folyamat, amely az országot még i -írta, Eugenio Gomza az Uruguayi Kommunista Párt főtitkára inkább az amerikai monopolisták igájába hajtja, még jobban elmélyítette országunk gazdasági válságát, amely a kapitalizmus általános válságának alapján fejlődik. Ezzel magyarázható a mezőgazdaság hanyatlása, a földbérlők elűzése a földekről, a részleges és teljes munkanélküliség növekedése, a drágaság és a tömegnyomor fokozódása, amit a pezo vásárlóképességének csökkenése okoz, amellett, hogy az állami adósságok feltartóztathatatlanul növekednek, s a költségvetési deficit emelkedik. Az ország belső helyzetének rohamos rosszabbodása onnan ered, hogy az ország kormányzása, s a polgári és jobboldali szociáldemokrata pártok irányítása az imperialisták, főként az amerikai imperialisták ellenőrzése alá került. A Rio de Janeiróban aláírt katonai egyezmény és az USA imperialistái által az uruguayi kormányra rákényszerített kereskedelmi szerződés a háborús veszély növekedéséhez és az ország gyarmatosításához vezetett. Washington már régóta azt állítja, hogy a latinamerikai államok új háború esetén a „nyersanyagforrás, hadi stratégiai támaszpontok és embertartalékok” (azaz ágyútöltelék) szerepét hivatottak betölteni, továbbá, hogy „munkáskezeket kell adniok a bányáknak és mezei munkára”. Az ország kül- és belpolitikai helyzetével kapcsolatban a kongreszszus nagy lelkesedéssel erősítette meg az Uruguayi Kommunista Párt Végrehajtó Bizottságának 1949 márciusában elfogadott nyilatkozatát, amely kimondja, hogy „az imperializmus ellen harcolva, mi, kommunisták, mindenkor és minden körülmények között a Szovjetunió oldalán leszünk". A kongresszus éles kritika alá vette a békeharc lebecsülését és kimondotta, hogy ez a harc, és különösen az aláírásgyűjtés a stockholmi felhívásra az egész Pártnak, a munkásmozgalomnak és a tömegszervezeteknek legfőbb, leghalaszthatatlanabb és legdöntőbb feladata. Különösen nagy hiányosságok derültek ki a munkásosztály egységéért és a szakszervezeti egységért folyó munkában, noha az elért eredmények e téren nagy lehetőségekkel tanúskodnak. Felburjánzott a céhbeli szűklátókörűség „elmélete”, valamint az imperializmus előtti meghátrálás „elmélete”. Ez „elméletek” hirdetői propagandát indítottak a szakszervezetek békeharca és a szakszervezeti szövetség egységprogramja, az üzemi és gyári szakszervezeti bizottságok szervezése ellen. A kongresszus határozottan elítélte ezeket az „elméleteket”, amelyeket az imperialisták és azok ügynökei csempésztek be a Pártba. A kongresszus megállapította és kritika tárgyává tette a falun végzett munkában mutatkozó napi lemaradást, ami teljesen megengedhetetlen egy olyan agrárországban, mint amilyen a miénk, ahol a parasztságnak és a falu dolgozó tömegeinek megnyerése — egyik alapvető feladat az imperializmus igájából való felszabadulásért és a feudalizmus maradványainak felszámolásáért vívott harcban. A kongresszus feltétlenül szükségesnek ismerte el, hogy azonnali segítséget kell nyújtani a proletariátus természetes szövetségesének, a parasztságnak szervezeteiben, egyesüléseiben és harcában. Nem folyt kellő erővel a harc az egész nép egységéért a munkásosztály egysége alapján. Történt néhány pozitív lépés: a köztársasági elnökválasztás alkalmából közös jelöltet javasoltunk a békéért, nemzeti függetlenségért, demokráciáért és a nép jólétéért kitűzött harci program alapján; megegyezést javasoltunk a különböző parlamenti körök között több törvény elfogadására nézvekezdve a munkabér emeléséről szóló törvénytől, egészen a Szovjetunióval és anépi demokratikus országokkal való kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítéséről szóló törvényig); a lakosság különböző rétegei között mozgalmat indítottak az ellen, hogy az USA-val kereskedelmi szerződés jöjjön létre, stb. Számos esetben azonban az imperializmussal szemben megnyilvánuló defetista hangulat, a proletariátus feladatainak értetlensége az uruguayi forradalmi mozgalom jelenlegi szakaszában, és annak meg nem értése, hogy a békeharc érdekében a tömegeknek a legszélesebb és eddig nem látott méretű mozgósítását kell elvégezni, — mindez a Párt vonalának szektaszellemű eltorzításához vezetett. A kongresszus az opportunizmus elleni ideológiai harc kérdésének felvetésével egyidejűleg különösen kihangsúlyozta, hogy hazánkban minden kedvező feltétel megvan arra, hogy megvalósítsák a munkásosztály egységét, a munkásosztály és a parasztság szövetségét, az összes dolgozó és haladó rétegek, az ifjúság, a nők, az értelmiség, stb. tömörítését egy egységes, imperialista-ellenes harci frontba a béke érdekében. A kongresszus különös figyelmet fordított a Párt szervezeti felépítésének kérdéseire. Miként már az elmúlt viták során megállapították, legfőbb gyöngeségünk éppen a pártszervezési munka fogyatékosságában rejlik. A kongresszus hat pontba foglalta össze a szervezési munka feladatait, amelyek megadnák a működési alapot az összes pártszervezeteknek (az alapszervezetektől a felsőkig). Ezeket a pontokat a program célkitűzéseivel együtt kell konkretizálni és pedig minden helyi pártszervezet különleges sajátosságainak megfelelően, úgyszintén ki kell terjeszteni a tömegszervezetekre is. A kongresszus elítélte azt az irányzatot, hogy a szervezési munkát önmagáért, öncélúan végezzék és kijelentette, hogy a pártszervezés célja a Párt sorainak megerősítése és megsokszorozása azért, hogy a munkásosztály és a nép harcát vezesse. A kongresszus hangsúlyozta, hogy fejleszteni kell a párton belüli demokráciát, a kollektív módszert a munkában, a kritikát és önkritikát, fokozni kell a forradalmi éberséget, javítani kell a nevelést és erősíteni kell a kommunista fegyelmet. „Legyen intő példa és irányítás a számunkra — olvashatjuk a kongresszusi politikai beszámolóban — a testvéri kommunista pártok tapasztalata, s főleg az alias trockista-fasiszta Tito-banda elleni harcban szerzett tapasztalatuk; tudjuk, hogy ezek az ügynökök a mi országunkban is garázdálkodnak, de ezeket nekünk határozottan le kell lepleznünk és szét kell vernünk, — erre szolgál továbbá az a tapasztalat, amelyet a sorainkba befurakodott ellenséggel vívott harcban mi magunk szereztünk.” "A kongresszus hangsúlyozta a pártoktatás és a propagandamunka fokozásának fontosságát is. A kongresszuson élesen bírálták az e téren tapasztalt lemaradást. Még 1948-ban, Pártunk Nemzeti Bizottságának októberi teljes ülésén lelepleztük egyes vezető elvtársak helytelen „elméleteit”, amelyek a tömegharc kibontakoztatása és a Párt szervezeti felépítése ellen irányultak. Ezek a hibák, amelyek a jobboldali, „alattomosan lappangó” opportunizmusnak és a legártalmasabb „baloldaliságnak” voltak keverékei, és öngyilkosságba kergethették volna a Pártot, egy közös forrásból fakadtak: az ellenfél erőinek