Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1950-08-06 / 31. szám

Valamennyi népi demokratikus ország között Albánia az az or­szág, amellyel szemben a legnyíl­tabb és legdurvább formában mu­tatkozott és mutatkozik meg a fa­siszta Tito-klikk ellenséges akna­munkája. Ennek fő oka az, hogy Albánia a szocializmusnak előretolt állása az imperialista tábor hátor­szágában. Albániát éppen ez a helyzete teszi szakadatlan, gyűlöl­ködő kirohanások céltáblájává va­lamennyi ellenséges szomszédja, de különösen a fasiszta Tito-klikk részéről. Tito fasiszta klikkjének ellensé­ges magatartása az albán néppel szemben már annak a nemzeti fel­szabadító harcnak az első éveiben megkezdődött, amelyet az albánok Mussolini csapatai ellen vívtak. Tito, aki — mint most kiderült — már akkor az imperializmus ügy­nöke volt — látva, hogy a Szovjet Hadsereg győzelmei és a balkáni népek hazafiassága folytán mind nagyobb lendületet vesz a nemzeti­felszabadító mozgalom a fasiszta megszállókkal szemben, a saját ellenőrzésének akarja alárendelni ezt a mozgalmat és kidolgozta egy, a maga irányítása alatt álló „bal­káni vezérkar” megalakításának tervét. Ennek a vezérkarnak Albá­nia, Görögország és Bulgária nem­zeti-felszabadító mozgalmát kellett volna felölelnie. A „balkáni vezér­kar” megszervezésének kudarca esetére egy másik változatot is tar­tott készen Tito: mindenképpen arra törekedett, hogy becsempész­­sze ügynökségét ez országok nem­zeti-felszabadító mozgalmainak ve­zetőségébe, azzal a céllal, hogy ké­sőbb ennek az ügynökségnek segít­ségével „belülről vehessék be az erődöt”. Tito e célból 1943-ban az albániai nemzeti­ felszabadító moz­galom vezérkarába beküldte a jugoszláv „kommunista” párt köz­ponti bizottságának egyik tagját, az angol kémelhárító szolgálat közismert ügynökét, Vukmanovicsot (Tempo), aki mindenáron arról akarta meggyőzni a nemzeti­ fel­szabadító mozgalom vezetőit, hogy meg kell alakítani a „balkáni ve­zérkart”, élén Titóval. Vukmano­­vics ugyanezzel a céllal Görögor­szágba is ellátogatott. Titónak ez a terve azonban teljes kudarcot val­lott, mert komoly ellenállásra talált.­­ Mielőtt Vukmanovics Albániából­­ elutazott volna, azon igyekezett, hogy a Tito-terv második változa­tát hajtsa végre: titoista ügynöknek szervezte be Kocsi Dzodzet, aki akkoriban az albán nép nemzeti felszabadító harcát vezető Albán Kommunista Párt Központi Bizott­ságának titkára volt. A Tito-klikk arra számított, hogy Kocsi Dzodze segítségével kezébe kaparinthatja az Albán Kommunista Párt veze­tését. Az albán partizánok 1941-ben az egyik fasiszta gyűjtőtáborból ki­szabadították Milandin Popovics kommunista-internacionalista jugo­szláv állampolgárt. Milandin Popo­vics kiszabadítása után tapaszta­lata­ival értékes segítséget nyújtott az Albán Kommunista Párt veze­tőségének. Nézetei teljesen ellenté­tesek voltak Vukmanovics és a Tito-klikk nézeteivel. Popovics elle­nezte, hogy a jugoszláv vezetőség beavatkozzék az Albán Kommu­nista Párt belső ügyeibe és szigo­rúan elítélte ezt a beavatkozást. A Tito-klikk Milandin Popovicsot komoly akadálynak tartotta az Al­bánia gyarmatosítására irányuló terveinek megvalósításában s ezért Tito 1944 végén visszahívta Jugo­szláviába és ott végzett vele. Az UDP ügynökei Milandin Popovi­csot meggyilkolták. Közvetlenül Albánia felszabadí­tása előtt Tito a JuKP Központi Ve­zetőségének delegátusaként elküldte az albán vezetőséghez misszionáriu­sát, Velimir Sztojnics ezredest, állítólag azzal a céllal, hogy segít­séget nyújtson vezetőségünknek a jugoszláv tapasztalatok elsajátítá­sához. Sztojnics buzgón folytatta azt a munkát, amelyet Vukmano­vics kezdett el. Azon igyekezett, hogy a néphatalom és a párt élére Kocsi Dzodzét, a fő titoista ügy­nököt állítsa, hogy az albániai titoista ügynökséget új káderekkel egészítse ki, hogy eltávolítsa azo­kat az elemeket, akik ellenzik ti­­tóék albániai beavatkozását és a Szovjetunióval való együttműkö­dés hívei, akik nem értenek egyet a jugoszláv vezetőség szovjetelle­­ n írta: A­rfawnot Scitt az Albán Munkapárt Központi Vezetőségének titkára ★ ★ nes nézeteivel, nem tűrik, hogy a pártba és az államapparátusba szovjetellenes és trockista szelle­met csempésszenek be. Sztojnics, Kocsi Dzodzére, Szejfula Malso­­vára és a trockista Pandi Krisz­­tára az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségének akkori tag­jaira támaszkodva, elérte azt, hogy a Központi Vezetőségnek 1944-ben Berateban megtartott II. teljes ülé­sén elítélték az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségének a­ há­ború idején követett helyes irány­vonalát, lecsaptak a pártvezetőség marxista-leninista elemeire, akik­nek élén Enver Hodzsa elvtárs állott és fontos posztokra trockista­­titoista elemeket állítottak. Kocsi Dzodze a Párt Központi Vezetősége káderügyi titkárának tisztségén kívül a minisztertanács helyettes elnökségét és az állam­biztonsági miniszteri tárcát is meg­szerezte. Pándi Kriszta és Szej­fula Malsova bejutottak az AKP Központi Vezetőségének Politikai Bizottságába. Ámde a Tito-klikknek ez a „si­kere” az AKP Központi Bizott­ságának II. teljes ülésén nem tudta végérvényesen eldönteni az új Albánia sorsát. Az igazi kommunisták, a nép szabadsá­gának igazi harcosai, akik Enver Hodzsa elvtárs, a Kommunista Párt főtitkára köré tömörültek, nem hagyhatták, hogy a népi Albánia, mely véres, szenvedésekkel teli harcban jött létre, jugoszláv gyarmatként fejezze be létét. Ezek az elvtársak szembeszálltak Titóék beavatkozásával Albánia belügyeibe és egyetlen percre sem hagyták abba a küzdelmet az AKP helyes irányvonalának megvédé­séért. Az Albán Kommunista Párt ve­zetősége akkoriban még nem tudta, hogy Tito az imperializmus ügy­nöke nem láthatta meg Titóban és klikkjében esküdt ellenségeit, s így nagy bizalommal viseltetett a JuKP vezetősége iránt. Ennek el­lenére az AKP vezetősége — mi­után állandóan szemben találta magát azzal az igazságtalan ma­gatartással, amelyet a titoisták Al­bánia irányában tanúsítottak — helytelenítette a JuKP vonalát és ellenállást tanúsított a titoista kamarilla nyomásával szemben. Az Albán Kommunista Párt — noha a világ legfiatalabb kommunista pártja (csak 1941-ben alakult meg) — mégis egységes és erős volt és ma is az, mert ez a párt az albán nép nemzeti felszabadító há­borújának tüzében kovácsolódott ki és minden erejét egy kiapadhatat­lan forrásból: a Szovjetunió, a Bol­sevik Párt és a nagy Sztálin iránti határtalan bizalomból meríti. Ez a bizalom sohasem hagyta el az al­bán kommunistákat, jóllehet a Tito­­klikk óriási erőfeszítéseket tett, hogy ezt a bizalmat megdöntse. Mindaz, amit a Tito­klikk Albá­niával kapcsolatban tett, magában hordta az ellenséges érzületet és egyetlen célt követett: Albánia gyar­matosítását. Az 1946-ban megkö­tött barátsági és kölcsönös segély­nyújtási szerződés, az egyezmények és megállapodások, mindazok a gazdasági és kulturális szerződé­sek és egyezmények, amelyeket a titoista Jugoszlávia országunkkal kötött, egytől-egyig arra irányul­tak, hogy Albániát a fasiszta titó-klikk rabláncára tűzzék. Ezek­nek az egyezményeknek és szerző­déseknek segítségével készítette elő a Tito-klikk azt a bázist, amelynek alapján örökösen beavatkozhatott Albánia belügyeibe és komoly be­folyást gyakorolhatott azokra. Mindez azért vált lehetővé Titónak, mert sikerült viszályt szítania az Albán Kommunista Párt vezetősé­gében, mert támogatta a Kocsi Dzodze vezette titoista elemeket, mert hadat üzent a marxista ele­meknek, akik a Szovjetunióval való együttműködésért szálltak síkra és szembehelyezkedtek azzal, hogy Tito trockista klikkje beavatkozzon Albánia belügyeibe. Másodsorban ez annak volt köszönhető, hogy visszaéltek és spekuláltak azzal a bizalommal, amelyet az albán kom­munisták és az albán nép táplált a JuKP irányában. 1947 elején a JuKP Központi Vezetősége az Albán Kommunista Párt Központi Vezetőségéhez cím­zett levelében nyíltan jugoszlávia­­ellenes politikával vádolta az AKP Központi Vezetőségét. A fasiszta Tito-klikk szemében tehát Jugo­szlávia ellenségeinek bizonyultak mindazok, akik a Szovjetunióval való őszinte együttműködés mel­lett szálltak síkra! Ámde Kocsi Dzodze minden igyekezete elle­nére, aki azt követelte, hogy fo­gadják el e levél tartalmát , az AKP Központi Bizottsága rágal­mazónak minősítette ezt a levelet. Ennek következtében a Tito-klikk és az Albán Kommunista Párt kö­zötti harc rendkívül kiéleződött, ugyanakkor pedig Tito beavatko­zása Albánia belügyeibe még nyíl­tabb és elszántabb jelleget öltött A Tito-klikk 1948 elején mérte utolsóelőtti csapását az Albán Kommunista vezetőségre és az al­bán népre. Az AKP Központi Veze­tőségének VIII. teljes ülése volt ez, amelyet Rankovics és Kocsi Dzodze szerveztek meg. Ezen a teljes ülé­sen elítélték az Albán Kommunista Párt vezetőségének szovjet-barát vonalát és elfogadták az­­Albánia és Jugoszlávia közötti „együttmű­ködés” titoista tézisét, a Tito-féle „szövetség és testvériség” jelszó alatt. A titoista elemek élükön Kocsi Dzodzével, ezzel időleges győzel­met arattak. Albánia gyors léptek­kel haladt a Jugoszláviával való „egyesülés” felé, más szóval a felé, hogy jugoszláv gyarmattá váljon. Ez a körülmény rendkívül felvil­lanyozta az albániai titoista, trockista elemeket. Kocsi Dzodze egyik legközelebbi munkatársa — Kriszto Temelko, az AKP Központi Vezetősége politikai bizottságának volt tagja, a hadsereg politikai osztályának főnöke, — a Központi Vezetőség VIII. plénuma után ma­kacsul követelte a Politikai Bizott­ságtól, hogy az albán hadsereg él- A fasiszta Tito-klikk aknamunkája az Albán Népköztársaság ellen TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT) 1950 augusztus 5. * 31. (91) Uruguay Kommun­ist­a A V. kongresszusi Uruguay Kommunista Pártjának nemrég megtartott XV. kongresz­­szusa korszakalkotó eseménye annak a harcnak, amelyet országunk mun­kásosztálya és népe vív a békéért, nemzeti és társadalmi felszabadu­lásáért. A kongresszus időpont­ját a külföldi betolakodók ellen győ­zelmesen megvívott 1811. évi csata évfordulójához fűzték. Nemzeti hő­sünk, Jose Artigaz volt e harcok vezére, akinek ez évben — halála századik évfordulója alkalmából — egész Uruguay lerója a tisztelet­adóját. A kongresszus egész munkája az alábbi feladatokra összpontosult: 1. A nemzet megmentésére alakult Egységfront programjának (és alkalmazása módszereinek) kidol­gozása, amit a Párt hét főbb pont­ban foglalt össze, kihangsúlyozva az első pontot, éspedig a békéért és a nemzeti felszabadulásért folyó harcot; 2. a tömegeket egysége­sítő mozgalom fejlesztése, a mun­kásosztály egysége, szövetség a pa­rasztsággal, az egész nép egysége a nemzeti felszabadulásért vívott harcban; 3. a Párt szervezési mun­káit magába foglaló 6 pont kidolgo­zása; és 4. a Párt programjának és szervezeti szabályzatának felül­vizsgálása. A kongresszus elemezte a nem­zetközi helyzetet, amelyet a háborús veszély növekedése és a Szovjet­unió vezette béketábor megerősö­dése jellemez. Tanulmányozta a kongresszus az ország belső helyzetének problémáit is. A belső helyzetet a munkásosz­tály és a nép erőinek növekedése jellemzi, ami megnyilvánult abban a hatalmas sztrájkmozgalomban is, amelyet Uruguay fővárosának száz­­ezer főnyi proletariátusa vezetett tel­jes öt hónapon keresztül. Az a fo­lyamat, amely az országot még i­­ -­­­írta, Eugenio Gomza az Uruguayi Kommunista Párt főtitkára i­n­kább az amerikai monopolisták igá­jába hajtja, még jobban elmélyí­tette országunk gazdasági válsá­gát, amely a kapitalizmus általános válságának alapján fejlődik. Ezzel magyarázható a mezőgazdaság ha­nyatlása, a földbérlők elűzése a földekről, a részleges és teljes munkanélküliség növekedése, a drá­gaság és a tömegnyomor fokozó­dása, amit a pezo vásárlóképessé­gének csökkenése okoz, amellett, hogy az állami adósságok feltar­tóztathatatlanul növekednek, s a költségvetési deficit emelkedik. Az ország belső helyzetének ro­­hamos rosszabbodása onnan ered, hogy az ország kormányzása, s a polgári és jobboldali szociáldemo­krata pártok irányítása az imperia­listák, főként az amerikai imperia­listák ellenőrzése alá került. A Rio de Janeiróban aláírt katonai egyez­mény és az USA imperialistái ál­tal az uruguayi kormányra rá­­kényszerített kereskedelmi szerződés a háborús veszély növekedéséhez és az ország gyarmatosításához veze­tett. Washington már régóta azt állítja, hogy a latinamerikai álla­mok új háború esetén a „nyersanyag­­forrás, hadi stratégiai támaszpon­tok és embertartalékok” (azaz ágyú­­töltelék) szerepét hivatottak betöl­teni, továbbá, hogy „munkáskeze­ket kell adniok a bányáknak és mezei munkára”. Az ország kül- és belpolitikai hely­zetével kapcsolatban a kongresz­­szus nagy lelkesedéssel erősítette meg az Uruguayi Kommunista Párt Végrehajtó Bizottságának 1949 már­ciusában elfogadott nyilatkozatát, amely kimondja, hogy „az imperia­lizmus ellen harcolva, mi, kommu­nisták, mindenkor és minden körül­mények között a Szovjetunió olda­lán leszünk". A kongresszus éles kritika alá vette a békeharc lebecsülését és kimondotta, hogy ez a harc, és különösen az aláírásgyűjtés a stockholmi felhívásra az egész Pártnak, a munkásmozgalomnak és a tömegszervezeteknek legfőbb, leg­halaszthatatlanabb és legdöntőbb feladata. Különösen nagy hiányosságok derültek ki a munkásosztály egysé­géért és a szakszervezeti egységért folyó munkában, noha az elért ered­mények e téren nagy lehetőségekkel tanúskodnak. Felburjánzott a céh­beli szűklátókörűség „elmélete”, vala­mint az imperializmus előtti meg­hátrálás „elmélete”. Ez „elméletek” hirdetői propagandát indítottak a szakszervezetek békeharca és a szakszervezeti szövetség egység­programja, az üzemi és gyári szakszervezeti bizottságok szerve­zése ellen. A kongresszus határozot­tan elítélte ezeket az „elméleteket”, amelyeket az imperialisták és azok ügynökei csempésztek be a Pártba. A kongresszus megállapította és kritika tárgyává tette a falun vég­zett munkában mutatkozó napi le­maradást, ami teljesen megenged­hetetlen egy olyan agrárországban, mint amilyen a miénk, ahol a parasztságnak és a falu dolgozó tömegeinek megnyerése — egyik alapvető feladat az imperializmus igájából való felszabadulásért és a feudalizmus maradványainak fel­számolásáért vívott harcban. A kongresszus feltétlenül szükséges­nek ismerte el, hogy azonnali segít­séget kell nyújtani a proletariátus természetes szövetségesének, a pa­rasztságnak szervezeteiben, egyesü­léseiben és harcában. Nem folyt kellő erővel a harc az egész nép egységéért a munkás­­osztály egysége alapján. Történt né­hány pozitív lépés: a köztársasági elnökválasztás alkalmából közös je­löltet javasoltunk a békéért, nemzeti függetlenségért, demokráciáért és a nép jólétéért kitűzött harci program alapján; megegyezést javasoltunk a különböző parlamenti körök között több törvény elfogadására nézve­­kezdve a munkabér emeléséről szóló törvénytől, egészen a Szovjet­unióval és a­­népi demokratikus or­szágokkal való kereskedelmi kap­csolatok kiszélesítéséről szóló tör­vényig); a lakosság különböző réte­gei között mozgalmat indítottak az ellen, hogy az USA-val kereskedelmi szerződés jöjjön létre, stb. Számos esetben azonban az imperializmus­sal szemben megnyilvánuló defe­­tista hangulat, a proletariátus fel­adatainak értetlensége az uruguayi forradalmi mozgalom jelenlegi sza­kaszában, és annak meg nem értése, hogy a békeharc érdekében a töme­geknek a legszélesebb és eddig nem látott méretű mozgósítását kell el­végezni, — mindez a Párt vonalá­nak szektaszellemű eltorzításához vezetett. A kongresszus az opportunizmus elleni ideológiai harc kérdésének felvetésével egyidejűleg különösen kihangsúlyozta, hogy hazánkban minden kedvező feltétel megvan arra, hogy megvalósítsák a mun­kásosztály egységét, a munkásosz­tály és a parasztság szövetségét, az összes dolgozó és haladó rétegek, az ifjúság, a nők, az értelmiség, stb. tömörítését egy egységes, imperia­lista-ellenes harci frontba a béke ér­­­dekében. A kongresszus különös figyelmet fordított a Párt szervezeti felépí­tésének kérdéseire. Miként már az elmúlt viták során megállapították, legfőbb gyöngeségünk éppen a párt­szervezési munka fogyatékosságá­ban rejlik. A kongresszus hat pontba foglalta össze a szervezési munka feladatait, amelyek megadnák a mű­ködési alapot az összes pártszerve­zeteknek (az alapszervezetektől a felsőkig). Ezeket a pontokat a pro­gram célkitűzéseivel együtt kell konkretizálni és pedig minden helyi pártszervezet különleges sajátossá­gainak megfelelően, úgyszintén ki kell terjeszteni a tömegszerveze­­tekre is. A kongresszus elítélte azt az irányzatot, hogy a szervezési munkát önmagáért, öncélúan végez­zék és kijelentette, hogy a pártszer­vezés célja a Párt sorainak meg­erősítése és megsokszorozása azért, hogy a munkásosztály és a nép har­cát vezesse. A kongresszus hangsúlyozta, hogy fejleszteni kell a párton belüli demokráciát, a kollektív módszert a munkában, a kritikát és önkritikát, fokozni kell a forradalmi éberséget, javítani kell a nevelést és erősíteni kell a kommunista fegyelmet. „Legyen intő példa és irányítás a számunkra — olvashatjuk a kon­gresszusi politikai beszámolóban — a testvéri kommunista pártok ta­pasztalata, s főleg az alias troc­­kista-fasiszta Tito-banda elleni harc­ban szerzett tapasztalatuk; tudjuk, hogy ezek az ügynökök a mi orszá­gunkban is garázdálkodnak, de ezeket nekünk határozottan le kell lepleznünk és szét kell vernünk, — erre szolgál továbbá az a tapaszta­lat, amelyet a sorainkba befurako­dott ellenséggel vívott harcban mi magunk szereztünk.” "A kongresszus hangsúlyozta a pártoktatás és a propagandamunka fokozásának fontosságát is. A kon­gresszuson élesen bírálták az e té­ren tapasztalt lemaradást. Még 1948-ban, Pártunk Nemzeti Bizottságának októberi teljes ülésén lelepleztük egyes vezető elvtársak helytelen „elméleteit”, amelyek a tö­megharc kibontakoztatása és a Párt szervezeti felépítése ellen irányul­tak. Ezek a hibák, amelyek a jobb­oldali, „alattomosan lappangó” op­portunizmusnak és a legártalma­­sabb „baloldaliságnak” voltak keve­rékei, és öngyilkosságba kergethet­ték volna a Pártot, egy közös for­rásból fakadtak: az ellenfél erőinek

Next