Tartós békéért, népi demokráciáért! 1952. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1952-07-06 / 27. szám
1952 július 6. * 27.191) TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! Valamennyi olasz egységes harca a békéért és a szabadságért Mindenekelőtt hangsúlyozzuk, hogy az olasz nép helyzete ma komolyabb, feszültebb, veszélyesebb, fenyegetőbb, mint egy évvel, vagy akár néhány hónappal ezelőtt volt. Súlyosabbá vált a polgárok demokratikus szabadságjogait és jólétét fenyegető veszély, komolyabb vefigyelmünket először is a nemzetközi téren végbemenő eseményekre kell összpontosítanunk. A helyzet éppen itt vált jóval komolyabbá, mint néhány hónappal ezelőtt. Mindenesetre helytelenül állítanék, hogy a béke megőrzésének lehetősége csökkent. Arról van szó, hogy a nemzetközi politika minden eseménye, különösen mostanában, kettős jellegű: egyrészt fokozódik a háborúra uszító és háborúra hajszoló vezető imperialista csoportok arcátlansága, másrészt nemcsak a hatalmas békefront erői növekednek, hanem az aktív békepolitikát folytató államok, kormányok és népi mozgalmak pozíciói is mindinkább megszilárdulnak. Mégis kétségtelen, hogy a vezető imperialista csoportok akciói mostanában rendkívül erősen kiélezték a nemzetközi helyzetet. A Távol-Keleten az a legfontosabb esemény, hogy — a Szovjetunió részvétele nélkül és az amerikai imperializmus védnöksége mellett létrejött úgynevezett „békeszerződés” aláírása következtében—hivatalosan újjáéledt a japán militarizmus, s az amerikai imperializmus voltaképpen agresszív szövetséget kötött a föltámadt japán militarizmussal. Ez a szövetség azt jelenti, hogy az Egyesült Államok háborús célokat követve, agressziós haditámaszpontokat épít ki Japánban, s megszállva tartja az országot. Világos, hogy a japán nép szörnyű háborús megpróbáltatása után az amerikai imperializmus közvetlen bátorítása és támogatása nélkül a japán militarizmus sem éledhetett volna újjá... Másodszor, a Távol-Keleten az Egyesült Államok nyíltan ellenzi a koreai háború megszüntetését, noha a harcok már 10 vagy 11 hónapja véget érhettek volna. Az amerikai imperialisták nem titkolják szándékukat: fenn akarják tartani ezt a háborús tűzfészket, hogy állandóvá tegyék egy nagyobb konfliktus fenyegető veszélyét. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az amerikaiak koreai háborúja mindinkább a polgári lakosság kiirtásává fajul. Ehhez járul még az az értelmetlen háború, amelyet az amerikaiak, saját bevallásuk szerint is, a hadifoglyok ellen viselnek. Soha sem fordult még elő, hogy egy állam hadifoglyok ellen viseljen háborút, s ezt nyíltan el is ismerje. Még soha sem történt meg, hogy katonai osztagok gépfegyverekkel és lángszórókkal rohanjanak hadifoglyokra, mégpedig nem is holmi lázadás elfojtása, hanem fegyelem fenntartása céljából. Így folyik az amerikaiak sajátos távolkeleti háborúja, amely az egész lakosság, s főképpen a lakosság leghaladóbb részének kiirtására irányul. Ez pedig még inkább súlyosbítja a Távol-Kelet és az egész világ népeinek helyzetét. A veszély valamennyiünket fenyeget, s nyomatékosan hangsúlyozom, hogy még korántsem világosítottunk föl mindenkit, hogy mennyire reális ez a veszély. Mily nagy azoknak a családoknak a száma, amelyeknek még nem magyaráztuk meg, mi is történik a Távol- Keleten, nem mutattuk meg, milyen gaztetteket követnek ott el az amerikai tábornokok. A közvélemény elég jelentős részével még nem értettük meg ezeket a bűncselekméskedelem fenyegeti népünk békéjét. Fontoljuk meg azonban azt is, hogy a veszélyek és fenyegetések ilyen növekedése nemcsak a nálunk kibontakozó szociális és politikai ellentétekkel függ össze, hanem elsősorban a nemzetközi helyzet fejlődéséből következik. nyékét, sőt olyanok is akadnak szép számban, akiknek még csak tudomására sem hoztuk őket. Ha pótoljuk ezt a hiányt, békeharcunknak — kétségtelen— jóval nagyobb eredményei lesznek. Az amerikaiak megkísérlik, hogy a mi világrészünk kellős közepén is a koreaihoz hasonló tűzfészket teremtsenek. És ez még sokkal veszélyesebb, mert itt Németországról, s következésképpen valamennyi európai nép viszonyáról van szó... Hangsúlyozzuk, hogy a hitlerizmus bármennyire meggyökeresedett is a német lakosság egy részében, azok után a valóban kegyetlen megpróbáltatások után, amelyek a németeket érték, a német militarizmus saját erejéből, az amerikai és az angol imperialisták erőfeszítései nélkül sohasem támadhatott volna fel. Az amerikai imperializmus ma ugyanazon az úton halad, mint az első világháború után és a második világháború előestéjén. Az amerikai imperialisták akkoriban — mint most is — nagysietve minden eszközt rendelkezésre bocsátottak a német monopolista nagytőkéseknek, hogy megtorolhassák 1918. évi vereségüket, fölfrissíthessék erőiket, visszaszerezhessék az ellenőrzést az egész ország gazdasági élete fölött s újra kezdjék az új háború bűnös előkészületeit. Éppen az amerikai imperialisták szorgalmazták a kulisszák mögött a müncheni egyezményt, amely szabad kezet adott Hitlernek s megteremtette a háború kirobbantásának közvetlen feltételeit. Az amerikai imperialisták ma ugyanezt az utat járják. Bizonyos tekintetben talán érthető, miért cselekszenek így az amerikai imperialisták. A háború utáni Európában az imperialisták nem egykönnyen akadnak olyan népekre, amelyek követnék őket terjeszkedési politikájukban és a Szovjetunió ellen irányuló agreszsziójukban. Az imperialisták a második világháború után elveszítették balkáni agressziós és provokációs bázisaikat. Itt be kell érniök az ingatag Tito-rendszer fölötte megbízhatatlan támogatásával. Teljesen elveszett számukra a hatalmas Dunavölgye, Lengyelország és Csehszlovákia, valamint a Baltikum. Franco spanyolországi uralma gazdaságilag megrendült, s csak szuronyokon nyugszik. Franciaország és Olaszország népe viszont nem óhajtja még egyszer végigszenvedni a közelmúltban átélt tragikus megpróbáltatásokat. Az amerikai imperialisták nagyon jól tudják, ha csupán Olaszország és Franciaország népére számíthatnának a Szovjetunió elleni agresszív háború előkészítésében, akár az első lámpavasra felköthetnék magukat. Hiszen ezek a népek sohasem akarták, és soha, de soha nem is vállalják az ilyen háborút! Az agresszorok ezért keresnek támogatást Németországban, amely sokévszázados története folyamán sajnos, már nem egyszer szállított zsoldosokat reakciós kalandokhoz. De a németországi helyzet is megváltozott: az ország egész keleti része megszabadult a reakciósoktól meg a kizsákmányolóktól, s a demokrácia és a szocializmus útján halad. * Palmira Togliatti az Olasz Kommunista Párt főtitkára ★ ★ Nyugat-Németországban az agresszív hadsereg újjáélesztése és az új háború gondolata kétségtelenül a hitleri háborús célok megszállottjainak szája íze szerint való. De a nép nagy tömegei: a munkások, a parasztok, a becsületes értelmiségiek és a középrétegek képviselői, vagyis mindazok, akik a saját fejükkel gondolkoznak, nem lelkesednek érte. A nyugatnémetországi dolgozók forrongnak: a tömeg elszakad az amerikai ügynökök politikájától, s küzd e politika ellen. A német kérdésben két ellentétes álláspont ütközik össze. A Szovjetunió álláspontja szerződéseken alapszik, s a szerződések megtartását követeli. Bizonyos, hogy a Szovjetunió álláspontja, amely az egyezmények tiszteletben tartásán alapszik, az egyetlen békés álláspont: aki nem kíván konfliktust, az nem szegi meg a szerződéseket, hanem életbeléptetésükre törekszik... Az amerikaiak álláspontja merőben ellentétes. Amerika felrúgja az érvényes szerződéseket. Ez egymaga is kiélezi a nemzetközi helyzetet, s egyre újabb konfliktusok forrása. Az amerikaiak a német nép egységének megbontására és leküzdhetetlen ellentétek megteremtésére törekszenek; ezek az ellentétek bármely pillanatban fegyveres összetűzést idézhetnek elő Európa szívében. Az USA, miután visszaállította az agresszív német monopolkapitalizmus alapjait, most fegyverrel és katonai szervezettel is el akarja látni a német monopoltőkét a provokáció, a fenyegetés és agresszió régi politikájának felújításához. A két irányvonal világosan megmutatkozik előttünk. Az egyik a Szovjetunió törekvése. Ennek célja: az európai béke megőrzése a német kérdés észszerű megoldásával. Csökkentsék, vagy ha lehetséges, teljesen szüntessék meg az ellentétek okait ebben a kérdésben. A másik, az amerikai irányvonal a német kérdés kiélezésére törekszik. Az imperialisták legfőbb érdeke, hogy újabb viszály magvait hintsék el Európában, s ezzel megteremtsék az új háború feltételeit. Ugyanakkor más tényekből is kiviláglik az amerikaiak törekvése, hogy fokozzák előkészületeiket az európai támadó háborúra. Amerika például minden követ megmozgat, csakhogy megakadályozza a normális kapcsolatok megteremtését Nyugat és Kelet között a különböző rendszerek békés együttélése alapján. Amerika elutasítja a Szovjetunió minden tárgyalókészségét, s egyéb cselekedeteivel is olyan légkört igyekszik teremteni, mintha az új háború kitöréséiben volna. Különösen komoly és jellemző az agresszorok igyekezete, hogy a tervezett konfliktusokhoz megbízható európai hátországra támaszkodjanak. Ebből következik egyrészt, hogy egyre súlyosabb veszély fenyegeti a Nyugat-Európában még meglévő összes demokratikus rendszereket, másrészt, hogy az amerikaiak mindinkább közvetlen ellenőrzésük alá akarják vonni az agresszív vállalkozásaik szempontjából döntő fontosságúnak tekintett országok rendőri terrorakcióit. Ezzel magyarázható, miért létesítenek az amerikaiak nyakra-főre újabb meg újabb katonai támaszpontokat Olaszország, Franciaország, Németország területén ... S ugyanakkor, amikor az amerikaiak ezzel foglalkoznak, egy-két szószátyár szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata író mindig elismétli (mintha teljesen természetes volna), hogy a választási eredmények nem fontosak, „mert ha a baloldaliak holnap komoly választási csatát nyernének, az amerikai bázisok, rögtön működésbe lépnek!” Így fedik föl kártyáikat. Mindez még nyilvánvalóbbá teszi a hírhedt „atlanti” politika agresszív jellegét. Hiába szajkózzák, hogy ez védelmi politika. Az egész atlanti poli Ebben a helyzetben napnál világosabban megmutatkozik, hogy az olasz kormány a nemzetközi politikában szolgalelkűen behódolt Amerikának. Az atlanti egyezmény sok ország ellen irányul, de egyetlenegy sem fenyegeti Olaszországot, egyetlenegy sem sérti Olaszország nemzeti függetlenségét. De az olasz kormány egyre engedelmesebben teljesíti az amerikai imperialisták parancsait, ámbár ezek közül nem egy határozottan sérti országunk függetlenségét és szuverenitását, s egyes országok elleni ellenséges tervek hálójába szorít bennünket. Az ilyen külpolitikát korántsem Olaszország nemzeti élete követeli. Ellenkezőleg, ez egészen más, merőben ellentétes külpolitikát követel... Vajjon érdeke-e Olaszországnak, hogy megszűnjenek kapcsolatai Kínával és az ázsiai világrész sok más országával, mert ez így tetszik az amerikai imperialistáknak, vagy kedvez támadó szándékaiknak? Németország irányában milyen olasz politikáért kell síkraszállnunk? A mi érdekeink egybevágnak-e az amerikai monopolisták érdekeivel, amikor az amerikaiak arra törekszenek, hogy a német hadianyaggyártással egyidőben az agresszív német militarizmust is újjáélesszék? Természetesen nem. A mi érdekünk elsősorban az, hogy jószomszédi viszonyt és kereskedelmi kapcsolatot teremtsünkNémetország mindkét részével. S érdekünk, hogy a németség kettészakítása miatt kirobbant konfliktust békés úton oldják meg. Ahányszor a német militarizmus felfuvalkodott, szuverenitásunk és függetlenségünk előbb vagy utóbb merényleteinek célpontja lett. Az olasz politika a német kérdésben ezért nem térhet el a Szovjetunió politikájától: Németország egységének békés helyreállítása, a német militarizmus újjászületésének megakadályozása. Nemrég tekintélyes képviselők küldöttsége látogatott el Moszkvába. A küldöttség tagjai látták, hogy a mi gazdaságunk és az Olaszországtól keletre fekvő országok gazdasága között az árucsere fejlesztése teljes mértékben lehetséges, s érdekeinknek megfelel. A kormány azonban nem törődik Olaszország érdekeivel. A kormány az amerikai imperialisták érdekeihez igazodik, s nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális cserét is megtiltja a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal. Ez nem olasz politika! Ez a politika Olaszország érdekei ellen irányul. Világos, hogy ilyen körülmények között a békeharc továbbra is központi feladatunk. Ez legyen minden munkánk kezdete, propagandánk és agitációnk veleje. Ismerjük el: a területen nem sikerült elérnünk a kívánt eredményeket. Győzzük meg a férfiakat, a nőket, a családokat harcunk elemi igazságosságáról. Mi nem a hatalomért, és az ország felkorbácsolásáért küzdünk. Ezt a függetlenségünkért tilta támadó politika. Támadó már annak a szerződésnek természeténél fogva, amely ezt a politikát meghatározta, s annál a módszernél fogva, ahogyan ezt a szerződést megvalósítják... Az atlanti egyezmény támadó egyezmény, mert nyíltan kifejezi azt a szándékot, hogy fenntartson bizonyos társadalmi rendszert, s előkészítse a mai szabad, demokratikus, szocialista rendszerek megsemmisítését. Az antikominternpaktum is ezért jött létre, s háborúhoz vezetett. A harc a békéért és hazánk létéért vívott harcot csakis a hazaszeretet diktálja nekünk, az a lángoló törekvés, hogy elűzzük a hazánk fölött lebegő, egyre fenyegetőbb háborús veszedelmet. Az ország gazdasági állapota ugyancsak hozzájárul az általános helyzet további kiéleződéséhez. Ezt a helyzetet változatlanul az egyes iparágak általános tespedése és a válságtünetek jellemzik; ehhez járul a belső piac lassú, de feltartóztathatatlan összezsugorodása, ami viszont a lakosság mind jelentősebb részének, s elsősorban a munkások, parasztok, alkalmazottak, kis- és középvállalkozók tömegének sorsát súlyosbítja. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a munkáltatók vezető rétege, s következésképpen a kormány is igyekszik, hogy a szakszervezeti szabadságjogokat korlátozó törvények segítségével még inkább biztosítsa a tőkés profitot , amikor a dolgozók életszínvonalának védelme és emelése a mai politikai és gazdasági irányzat gyökeres megváltoztatását követeli. Amíg ez a változás nem következik be, a dolgozók fokozott ébersége és harci készsége szükséges hogy megvédjék és emeljék életszínvonalukat. Ezt az éberséget és harckészséget elsősorban az élenjáró erők, a kommunisták, a szocialisták, a haladó demokraták tevékenységével kell biztosítani. A munkáért és a munkabérért indított harcot egyre tevékenyebben kell folytatni. Éppen ezért szervezkedjünk jobban, minteddig. De ne becsüljük le korábbi eredményeinket sem ... Az elmúlt hónapok harcainak eredményeit összegezve, kiemeljük, hogy az állami alkalmazottak 6 milliárd líra fizetésemelést vívtak ki, az ipari munkások elérték, hogy a családos és a sokgyermekes munkásoknak járó segély 48 milliárd lírával, a más címeken kapott segélyek összege pedig 18 milliárd lírával emelkedett; a dolgozók jövedelmei tehát összesen mintegy 120 milliárd lírával növekedtek. Hozzászámítandó ehhez, hogy a dolgozók egyes csoportjai többszáz millió lírát csikartak ki maguknak, amikor szívós harcuk során sikerült áttörniök a gyártulajdonosok frontját. Ezek az eredmények száz meg száz sztrájknak, munkabeszüntetésnek, részleges és általános jellegű megmozdulásnak köszönhetők. Nélkülük semmit sem lehetett volna elérni. Tehát a jövőben is ezen az úton kell járni. Még jobban erősítsük meg a szakszervezeteket és a munkakamarákat, hogy ezek a szervek az egész mozgalom ellenőrzésének és vezetésének tevékeny központjaivá váljanak, olyan központokká, amelyek bármelyik pillanatban megindíthatják a szükséges harcot a dolgozók életszínvonaláért. (Folytatás a negyedik lapon) Az amerikai agresszív politika minden népet fenyeget * Az Olasz Kommunista Párt központbizottságának 1952 június 21-i teljes ülésén elhangzott beszámolóból.