Tartós békéért, népi demokráciáért! 1952. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1952-07-06 / 27. szám

1952 július 6. * 27.­­191) TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! Valamennyi olasz egységes harca a békéért és a szabadságért Mindenekelőtt hangsúlyozzuk, hogy az olasz nép helyzete ma ko­molyabb, feszültebb, veszélyesebb, fenyegetőbb, mint egy évvel, vagy akár néhány hónappal ezelőtt volt. Súlyosabbá vált a polgárok demo­kratikus szabadságjogait és jólétét fenyegető veszély, komolyabb ve­figyelmünket először is a nem­zetközi téren végbemenő esemé­nyekre kell összpontosítanunk. A helyzet éppen itt vált jóval komo­lyabbá, mint néhány hónappal ez­előtt. Mindenesetre helytelenül ál­lítanék, hogy a béke megőrzésének lehetősége csökkent. Arról van szó, hogy a nemzetközi politika minden eseménye, különösen mostanában, kettős jellegű: egyrészt fokozódik a háborúra uszító és háborúra haj­szoló vezető imperialista csoportok arcátlansága, másrészt nemcsak a hatalmas békefront erői növekednek, hanem az aktív békep­olitikát foly­tató államok, kormányok és népi mozgalmak pozíciói is mindinkább megszilárdulnak. Mégis kétségtelen, hogy a vezető imperialista csopor­tok akciói mostanában rendkívül erősen kiélezték a nemzetközi hely­zetet. A Távol-Keleten az a legfonto­sabb esemény, hogy — a Szovjet­unió részvétele nélkül és az ameri­kai imperializmus védnöksége mel­lett létrejött úgynevezett „békeszer­ződés” aláírása következtében—hi­vatalosan újjáéledt a japán milita­rizmus, s az amerikai imperializmus voltaképpen agresszív szövetséget kötött a föltámadt japán militariz­­mussal. Ez a szövetség azt jelenti, hogy az Egyesült Államok háborús célokat követve, agressziós haditá­maszpontokat épít ki Japánban, s megszállva tartja az országot. Vi­lágos, hogy a japán nép szörnyű há­borús megpróbáltatása után az ame­rikai imperializmus közvetlen báto­rítása és támogatása nélkül a ja­pán militarizmus sem éledhetett vol­na újjá... Másodszor, a Távol-Keleten az Egyesült Államok nyíltan ellenzi a koreai háború megszüntetését, noha a harcok már 10 vagy 11 hónapja vég­et érhettek volna. Az amerikai imperialisták nem titkol­ják szándékukat: fenn akarják tar­tani ezt a háborús tűzfészket, hogy állandóvá tegyék egy na­gyobb konfliktus fenyegető veszé­lyét. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az amerikaiak koreai hábo­rúja mindinkább a polgári lakos­ság kiirtásává fajul. Ehhez járul még az az értelmetlen háború, amelyet az amerikaiak, saját be­vallásuk szerint is, a hadifoglyok ellen viselnek. Soha sem fordult még elő, hogy egy állam hadi­foglyok ellen viseljen háborút, s ezt nyíltan el is ismerje. Még soha sem történt meg, hogy kato­nai osztagok gépfegyverekkel és lángszórókkal rohanjanak hadifog­lyokra, mégpedig nem is holmi lázadás elfojtása, hanem fegyelem fenntartása céljából. Így folyik az amerikaiak sajátos távolkeleti háborúja, amely az egész lakosság, s főképpen a lakosság leghaladóbb részének kiirtására irányul. Ez pe­­dig még inkább súlyosbítja a Távol-Kelet és az egész világ népeinek helyzetét. A veszély valamennyiünket fe­nyeget, s nyomatékosan hangsú­lyozom, hogy még korántsem vilá­gosítottunk föl mindenkit, hogy mennyire reális ez a veszély. Mily nagy azoknak a családoknak a szá­ma, amelyeknek még nem magya­ráztuk meg, mi is történik a Távol- Keleten, nem mutattuk meg, milyen gaztetteket követnek ott el az ame­rikai tábornokok. A közvélemény elég jelentős részével még nem ér­tettük meg ezeket a bűncselekmé­skedelem fenyegeti népünk békéjét. Fontoljuk meg azonban azt is, hogy a veszélyek és fenyegetések ilyen növekedése nemcsak a nálunk ki­bontakozó szociális és politikai el­lentétekkel függ össze, hanem el­sősorban a nemzetközi helyzet fej­lődéséből következik. nyékét, sőt olyanok is akadnak szép számban, akiknek még csak tudomására sem hoztuk őket. Ha pótoljuk ezt a hiányt, békeharcunk­nak — kétségtelen­­— jóval na­gyobb eredményei lesznek. Az amerikaiak megkísérlik, hogy a mi világrészünk kellős közepén is a koreaihoz hasonló tűzfészket teremtsenek. És ez még sokkal veszélyesebb, mert itt Németország­ról, s következésképpen valamennyi európai nép viszonyáról van szó... Hangsúlyozzuk, hogy a hitlerizmus bármennyire meggyökeresedett is a német lakosság egy részében, azok után a valóban kegyetlen megpró­báltatások után, amelyek a némete­ket érték, a német militarizmus sa­ját erejéből, az amerikai és az an­gol imperialisták erőfeszítései nél­kül sohasem támadhatott volna fel. Az amerikai imperializmus ma ugyanazon az úton halad, mint az első világháború után és a máso­dik világháború előestéjén. Az ame­rikai imperialisták akkoriban — mint most is — nagysietve min­den eszközt rendelkezésre bocsátot­tak a német monopolista nagytőké­seknek, hogy megtorolhassák 1918. évi vereségüket, fölfrissíthessék erőiket, visszaszerezhessék az el­lenőrzést az egész ország gazda­sági élete fölött s újra kezdjék az új háború bűnös előkészületeit. Ép­pen az amerikai imperialisták szor­galmazták a kulisszák mögött a müncheni egyezményt, amely sza­bad kezet adott Hitlernek s meg­teremtette a háború kirobbantásá­nak közvetlen feltételeit. Az ame­rikai imperialisták ma ugyanezt az utat járják. Bizonyos tekintetben talán ért­hető, miért cselekszenek így az amerikai imperialisták. A háború utáni Európában az imperialisták nem egykönnyen akadnak olyan népekre, amelyek követnék őket terjeszkedési politikájukban és a Szovjetunió ellen irányuló agresz­­sziójukban. Az imperialisták a má­sodik világháború után elveszítet­ték balkáni agressziós és provoká­ciós bázisaikat. Itt be kell érniök az ingatag Tito-rendszer fölötte megbízhatatlan támogatásával. Tel­jesen elveszett számukra a hatal­mas Dunavölgye, Lengyelország és Csehszlovákia, valamint a Balti­kum. Franco spanyolországi ural­ma gazdaságilag megrendült, s csak szuronyokon nyugszik. Fran­ciaország és Olaszország népe vi­szont nem óhajtja még egyszer vé­gigszenvedni a közelmúltban átélt tragikus megpróbáltatásokat. Az amerikai imperialisták na­gyon jól tudják, ha csupán Olasz­ország és Franciaország népére számíthatnának a Szovjetunió elle­ni agresszív háború előkészítésé­ben, akár az első lámpavasra fel­köthetnék magukat. Hiszen ezek a népek sohasem akarták, és soha, de soha nem is vállalják az ilyen háborút! Az agresszorok ezért keresnek támogatást Németországban, amely sokévszázados története folyamán sajnos, már nem egyszer szállított zsoldosokat reakciós kalandokhoz. De a németországi helyzet is meg­változott: az ország egész keleti része megszabadult a reakciósok­tól meg a kizsákmányolóktól, s a demokrácia és a szocializmus útján halad. * Palmira Togliatti az Olasz Kommunista Párt főtitkára ★ ★ Nyugat-Németországban az ag­resszív hadsereg újjáélesztése és az új háború gondolata kétségte­lenül a hitleri háborús célok meg­szállottjainak szája íze szerint való. De a nép nagy tömegei: a munkások, a parasztok, a becsüle­tes értelmiségiek és a középrétegek képviselői, vagyis mindazok, akik a saját fejükkel gondolkoznak, nem lelkesednek érte. A nyugatnémet­országi dolgozók forrongnak: a tö­­meg elszakad az amerikai ügynö­kök politikájától, s küzd e poli­tika ellen. A német kérdésben két ellentétes álláspont ütközik össze. A Szovjet­unió álláspontja szerződéseken alapszik, s a szerződések megtar­tását követeli. Bizonyos, hogy a Szovjetunió álláspontja, amely az egyezmények tiszteletben tartásán alapszik, az egyetlen békés állás­pont: aki nem kíván konfliktust, az nem szegi meg a szerződéseket, ha­nem életbeléptetésükre törekszik... Az amerikaiak álláspontja merő­ben ellentétes. Amerika felrúgja az érvényes szerződéseket. Ez egy­maga is kiélezi a nemzetközi hely­zetet, s egyre újabb konfliktusok forrása. Az amerikaiak a német nép egységének megbontására és leküzdhetetlen ellentétek megterem­tésére törekszenek; ezek az ellen­tétek bármely pillanatban fegyve­res összetűzést idézhetnek elő Európa szívében. Az USA, miután visszaállította az agresszív német monopolkapitalizmus alapjait, most fegyverrel és katonai szervezettel is el akarja látni a német monopol­­tőkét a provokáció, a fenyegetés és agresszió régi politikájának fel­újításához. A két irányvonal világosan meg­mutatkozik előttünk. Az egyik a Szovjetunió törekvése. Ennek célja: az európai béke megőrzése a né­met kérdés észszerű megoldásával. Csökkentsék, vagy ha lehetséges, teljesen szüntessék meg az ellen­tétek okait ebben a kérdésben. A másik, az amerikai irányvonal a német kérdés kiélezésére törekszik. Az imperialisták legfőbb érdeke, hogy újabb viszály magvait hint­sék el Európában, s ezzel megte­remtsék az új háború feltételeit. Ugyanakkor más tényekből is ki­világlik az amerikaiak törekvése, hogy fokozzák előkészületeiket az európai támadó háborúra. Amerika például minden követ megmozgat, csakhogy megakadályozza a nor­mális kapcsolatok megteremtését Nyugat és Kelet között a külön­böző rendszerek békés együttélése alapján. Amerika elutasítja a Szov­jetunió minden tárgyalókészségét, s egyéb cselekedeteivel is olyan légkört igyekszik teremteni, mintha az új háború kitöréséiben volna. Különösen komoly és jellemző az agresszorok igyekezete, hogy a ter­vezett konfliktusokhoz megbízható európai hátországra támaszkodja­nak. Ebből következik egyrészt, hogy egyre súlyosabb veszély fe­nyegeti a Nyugat-Európában még meglévő összes demokratikus rend­szereket, másrészt, hogy az ameri­kaiak mindinkább közvetlen ellen­őrzésük alá akarják vonni az agresszív vállalkozásaik szempont­jából döntő fontosságúnak tekintett országok rendőri terrorakcióit. Ez­zel magyarázható, miért létesítenek az amerikaiak nyakra-főre újabb meg újabb katonai támaszpontokat Olaszország, Franciaország, Né­metország területén ... S ugyan­akkor, amikor az amerikaiak ezzel foglalkoznak, egy-két szószátyár szociáldemokrata vagy keresztény­demokrata író mindig elismétli (mintha teljesen természetes volna), hogy a választási eredmények nem fontosak, „mert ha a baloldaliak hol­nap komoly választási csatát nyer­nének, az amerikai bázisok, rög­tön működésbe lépnek!” Így fedik föl kártyáikat. Mindez még nyil­vánvalóbbá teszi a hírhedt „atlanti” politika agresszív jellegét. Hiába szajkózzák, hogy ez védel­mi politika. Az egész atlanti poli­ Ebben a helyzetben napnál vilá­gosabban megmutatkozik, hogy az olasz kormány a nemzetközi politi­kában szolgalelkűen behódolt Ame­rikának. Az atlanti egyezmény sok ország ellen irányul, de egyetlenegy sem fenyegeti Olaszországot, egyet­lenegy sem sérti Olaszország nem­zeti függetlenségét. De az olasz kor­mány egyre engedelmesebben telje­síti az amerikai imperialisták pa­rancsait, ámbár ezek közül nem egy határozottan sérti országunk függetlenségét és szuverenitását, s egyes országok elleni ellenséges tervek hálójába szorít bennünket. Az ilyen külpolitikát korántsem Olaszország nemzeti élete követeli. Ellenkezőleg, ez egészen más, me­rőben ellentétes külpolitikát köve­tel... Vajjon érdeke-e Olaszországnak, hogy megszűnjenek kapcsolatai Kí­nával és az ázsiai világrész sok más országával, mert ez így tetszik az amerikai imperialistáknak, vagy kedvez támadó szándékaiknak? Németország irányában milyen olasz politikáért kell síkraszáll­­nunk? A mi érdekeink egybevág­nak-e az amerikai monopolisták ér­dekeivel, amikor az amerikaiak arra törekszenek, hogy a német hadi­anyaggyártással egyidőben­ az ag­resszív német militarizmust is új­jáélesszék? Természetesen nem. A mi érdekünk elsősorban az, hogy jó­szomszédi viszonyt és kereskedelmi kapcsolatot teremtsünk­­Németor­szág mindkét részével. S érdekünk, hogy a németség kettészakítása miatt kirobbant konfliktust békés úton oldják meg. Ahányszor a né­met militarizmus felfuvalkodott, szuverenitásunk és függetlenségünk előbb vagy utóbb merényleteinek célpontja lett. Az olasz politika a német kérdésben ezért nem térhet el a Szovjetunió politikájától: Né­metország egységének békés helyre­­állítása, a német militarizmus új­jászületésének megakadályozása. Nemrég tekintélyes képviselők küldöttsége látogatott el Moszk­vába. A küldöttség tagjai látták, hogy a mi gazdaságunk és az Olaszországtól keletre fekvő orszá­gok gazdasága között az árucsere fejlesztése teljes mértékben lehetsé­ges, s érdekeinknek megfelel. A kormány azonban nem törődik Olaszország érdekeivel. A kormány az amerikai imperialisták érdekei­hez igazo­dik, s nemcsak a gazdasá­gi, hanem a kulturális cserét is megtiltja a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal. Ez nem olasz politika! Ez a politika Olaszország érdekei ellen irányul. Világos, hogy ilyen körülmények között a békeharc továbbra is köz­ponti feladatunk. Ez legyen min­den munkánk kezdete, propagan­dánk és agitációnk veleje. Ismer­jük el: a területen nem sikerült el­érnünk a kívánt eredményeket. Győzzük meg a férfiakat, a nőket, a családokat harcunk elemi igazsá­gosságáról. Mi nem a hatalomért, és az ország felkorbácsolásáért küzdünk. Ezt a függetlenségünkért tilta támadó politika. Támadó már annak a szerződésnek természeténél fogva, amely ezt a politikát megha­tározta, s annál a módszernél fog­va, ahogyan ezt a szerződést meg­valósítják... Az atlanti egyezmény támadó egyezmény, mert nyíltan ki­fejezi azt a szándékot, hogy fenn­tartson bizonyos társadalmi rend­szert, s előkészítse a mai szabad, demokratikus, szocialista rendszerek megsemmisítését. Az antikomintern­­paktum is ezért jött létre, s háború­hoz vezetett. A harc a békéért és hazánk létéért vívott harcot csakis a hazaszeretet diktálja ne­künk, az a lángoló törekvés, hogy elűzzük a hazánk fölött lebegő, egyre fenyegetőbb háborús vesze­delmet. Az ország gazdasági állapota ugyancsak hozzájárul az általános helyzet további kiéleződéséhez. Ezt a helyzetet változatlanul az egyes iparágak általános tespedése és a válságtünetek jellemzik; ehhez já­rul a belső piac lassú, de feltartóz­tathatatlan összezsugorodása, ami viszont a lakosság mind jelentő­sebb részének, s elsősorban a mun­kások, parasztok, alkalmazottak, kis- és középvállalkozók tömegének sorsát súlyosbítja. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmé­nyek között a munkáltatók vezető rétege, s következésképpen a kor­mány is igyekszik, hogy a szak­­szervezeti szabadságjogokat korlá­tozó törvények segítségével még inkább biztosítsa a tőkés profitot , amikor a dolgozók életszínvona­lának védelme és emelése a mai politikai és gazdasági irányzat gyö­keres megváltoztatását követeli. Amíg ez a változás nem követke­zik be, a dolgozók fokozott éber­sége és harci készsége szükséges hogy megvédjék és emeljék élet­­színvonalukat. Ezt az éberséget és harckészsé­get elsősorban az élenjáró erők, a kommunisták, a szocialisták, a ha­ladó demokraták tevékenységével kell biztosítani. A munkáért és a munkabérért indított harcot egyre tevékenyebben kell folytatni. Éppen ezért szervezkedjünk jobban, mint­­eddig. De ne becsüljük le korábbi eredményeinket sem ... Az elmúlt hónapok harcainak eredményeit összegezve, kiemeljük, hogy az állami alkalmazottak 6­ milliárd líra fizetésemelést vívtak ki, az ipari munkások elérték, hogy a családos és a sokgyermekes munká­soknak járó segély 48 milliárd lírá­val, a más címeken kapott segélyek összege pedig 18 milliárd lírával emelkedett; a dolgozók jövedelmei tehát összesen mintegy 120 milliárd lírával növekedtek. Hozzászámí­tandó ehhez, hogy a dolgozók egyes csoportjai többszáz millió lírát csi­kartak ki maguknak, amikor szívós harcuk során sikerült áttörniök a gyártulajdonosok frontját. Ezek az eredmények száz meg száz sztrájknak, munkabeszüntetés­nek, részleges és általános jellegű megmozdulásnak köszönhetők. Nél­külük semmit sem lehetett volna el­­érni. Tehát a jövőben is ezen az­ úton kell járni. Még jobban erősít­sük meg a szakszervezeteket és a munkakamarákat, hogy ezek a szer­vek az egész mozgalom ellenőrzésé­nek és vezetésének tevékeny köz­pontjaivá váljanak, olyan közpon­tokká, amelyek bármelyik pillanat­ban megindíthatják a szükséges harcot a dolgozók életszínvonaláért. (Folytatás a negyedik lapon) Az amerikai agresszív politika minden népet fenyeget * Az Olasz Kommunista Párt köz­p­ont­­bizottságának 1952 június 21-i teljes ülésén elhangzott beszámolóból.

Next