Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1955-10-16 / 41. szám

4 Tartós békéért, népi demokráciáért! FÉNY A ROMÁN FALU FELETT­ ­,A tudás fény, a tudatlanság sötétség­­e— mondja a régi népi közmondás. Romá­nia népe hosszú évszázadokon át kultu­rális elmaradottságban élt. Kevés volt hazánkban az írástudó ember. Ezek kö­zül is a legtöbb a gazdagokat szolgálta, elszakadt a néptől, s csak kevesek har­coltak a kisemmizettek és megalázottak oldalán a nyomorúság ellen. Népünk hí­ven megőrzi emlékezetében e kevesek nevét. Néha még a hivatalos statisztika is so­kat mond. Ha a két világháború közti időszak statisztikai adatait szemléljük, meggyőződhetünk róla, hogy az európai országok közül talán Romániában volt a legnagyobb az írástudatlanok százalékos aránya. A Miorita — a pásztorok életéről szóló csodaszép ballada — szerzői, a mesteri kő- és fafaragók, a gyönyörű Curtea de Arges kolostor és a Három Főpap Székesegyház alkotói, a rajzolat harmóniájáról híres román szőttesek aranykezű készítői — valamennyien írás­­tudatlanok voltak. A művészi hagyomá­nyok és az élettapasztalat szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődött. Ez csak olyan népnél sikerülhetett, amely győztesként tud kikerülni a legsúlyosabb megpróbáltatásokból is. ★ Gyermekkoromban szerettem meg a könyveket. Nem volt a faluban egyetlen könyv sem, amely elkerülte volna a fi­gyelmemet. De milyen kevés könyvünk volt! Ha most lennék kisfiú, elmennék a kultúrház könyvtárába, s kiválasztanám bármelyik könyvet. Gyermekéveimben nem volt részem ebben a boldogságban, hiszen még Creanga meséit sem olvas­hattam el. A felszabadulás előtt mind­össze 5000 könyvtár volt az országban, é­s ma 39 251 van. Állományuk 46 millió kötet, ebből 8 millió kötet található a 12 974 falusi könyvtárban. A könyvtárak­ban minden nehézség nélkül rábukkan­hatunk Shakespeare-re, Tolsztoj Leóra, Hugóra, Eminescura is. És mennyi nagy­szerű könyv van ott a szovjet íróktól, meg a mai román íróktól! Nem megle­pő, hogy íróink az ország legtávolabbi zugaiból is kapnak leveleket. A kultúrforradalom nem megy végbe könnyen, de már sok minden történt. Romániában majdnem teljesen megszűnt az írástudatlanság. Válogatás nélkül soro­lok fel néhány adatot, amelyet ország­járásom során írtam be jegyzetfüzetembe. Egy vasárnapon a Bukarest tartomány­ban, Draganesti-Olt járásban levő Stoi­­canestibe mentem, hogy elbeszélgessek ott az emberekkel az irodalomról és az írókról. Reggel 9-re körülbelül 500-an gyűltek össze a falucska kultúrházában.­­— Milyen sokan vannak! — szóltam meglepve a népi tanács elnökének. — Hát igen — mosolyodott el — így van ez nálunk! úgy jönnek a kultúr­­házba, mint a lakodalomba. Tíz évvel ezelőtt Stoicanestiben több mint 300 írástudatlan volt. Megfeszített, kitartó és következetes munka eredmé­nye, hogy most már nincs írástudatlan­ság. Nagy nevelő itt a filmszínház is, amelyet a népi tanács és a kultúrház szervezett. A dorohói járás egyik falvában, Vacu­­lestiben egyszer egy legényke megkért, beszéljek az olvasás jelentőségéről A kultúrházban összegyűlt parasztok nagy figyelemmel hallgatták szavaimat, s végül kijelentették, hogy szeretnék meg­ismerni Sadoveanut és Mihail Beniucot, szeretnék még jobban megismerni Emi­­nescu és Sahia életét. Öröm volt hallani, hogy ezek az emberek, akik azelőtt a betűket sem ismerték, most oly szomja­san isszák be a tudást, mint a fiatal hajtások a napfényt. ★ A hatalmas kulturális haladást sok tényező segíti, a többi közt a kultúr­­házak szorgos munkája. Minden faluban, minden isten háta mögötti, eldugott fészek­ben van kultúrház. Számuk ma több mint 10 000. A kultúrházak munkájában részt vesznek szorgalmas tanítóink, akik­nek nagy hálával tartozunk, s részt vesznek a népi tanácsok tagjai, az agro­★ Dimitru 3firmi állami díjas román író ★ ★ nómusok is — kommunisták és párton­­kívüliek egyaránt. Nézzük meg most a bacaui járásban, a Seret folyó közelében fekvő Racaciuni példáján, hogy a népi hatalom évei alatt milyen lenyűgöző változások történtek a román falvakban. Ennek a falunak több mint 3000 lakója van. Mekkora volt itt a sötétség és a tudatlanság! Racaciuni egy időben kerületi székhely volt — bíróval, kerületi bírósággal és kocsmák­kal! A két-három helybeli földbirtokos olyan pompában élt, amilyet a kisemmi­zett, a kizsákmányolókért görnyedő paraszt el sem tudott képzelni. Még 1945-ben is 810 írástudatlan és írni­­olvasni alig tudó ember volt a faluban. (Az utóbbiak csak a nevüket tudták alá­írni.) Nem nehéz elképzelni, milyen volt a helyzet más, távoli falvakban. De eljött az új világ és hatására osz­­lani kezdett a sok évszázados sötétség. Az írástudatlanok beültek az iskolapad­ba, s számuk napról napra, évről évre kevesebb. Most az utolsó 14 írástudatlan fáradozik, hogy elsajátítsa a betűvetést. — Jövőre kiírhatjuk a falu végén: „Itt mindenki tud írni-olvasni” — mondotta az egyik tanító. Az írástudatlanság megszüntetése nyo­mán az emberek százai hatolhattak be a könyvek titkaiba. A kultúrház könyv­tárának 7450 kötet könyve és több mint 700 állandó olvasója van. A könyvtári kartonokon a legkülönbözőbb nevekkel találkozhatunk: Gheorghe Benta, a kollek­tív gazdaság tagja, Chinita Ilie, az egyik termelőcsoport tagja, Constantin Neacsu, kiváló cukorrépa- és kukoricatermelő. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, gyer­mekek, mindannyian szorgalmas olvasók manapság. A kollektív gazdaságban dol­gozó 18 éves Vasile Negrunak legjobban a modern regények tetszenek. Ezt bizo­nyítja kartotékja, amelyen ott láthatjuk Solohov: „Új barázdát szánt az eke”, La­­cisz: „Új part felé” című művét, Galan: „Baragan”-ját. A gyermekek valósággal rajonganak a könyvekért. Florea Dorina vasúti raktár­­nok tízéves kislánya már egész sor könyvet olvasott el. Racaciumiban sokat törődnek a művész­­együttesekkel. Van 60 tagú énekkar, amelynek műsorán több mint 100 dal sze­repel, van színjátszó csoport, táncegyüt­tes, vannak szólóénekesek és hangszer­szólisták is. A kollektív gazdaság egyik tagját az öreg Balteanu Nicolaet például jól ismerik az országban mint a pán-síp és a pásztorkürt nagy művészét. Néha a rádióban is szerepel. Különösen tevé­keny a fiatalság. Énekel, színdarabokat ad elő, részt vesz a táncegyüttes munká­jában és sportol. Egyes fiatalok a művé­szet szerelmesei lesznek, s tanulni kez­denek, mint például Rozalia Clos. Eleinte egyszerű énekkari tag volt, s eszébe sem jutott, hogy a hangjegypapír fekete je­leinek olyan nagy szerepük lesz életében. De szenvedélye lett a fuvolázás és a hosz­­szúszempillájú, feketeszemű Rozalia be­iratkozott a zenei középiskolába. Mindez nem ment nehézség nélkül, nem ment egyszerre. Ezen a területen is, mint mindenütt, kemény harcot kellett vívni a régi, az elhaló ellen. Lássunk egy pél­dát. Az énekkar szervezésekor olyan ke­vés volt a jelentkező, hogy nem lehetett megkezdeni a próbákat. A Román Mun­káspárt tagjai, a tanító, a tanácstagok azonban elhatározták, hogy mindenáron találnak énekkari tagokat. Farkas Mi­hály, a községi tanács akkori elnöke maga beszélt a lányokkal. Elment például Maria Savához és megpróbálta meggyőzni. — Nézze csak — húzódozott Maria — nem való ez lánynak... nem illik... Az elnök azonban nem hátrált meg és Mariaval együtt megnyert az énekkar­nak még 20 embert. Maria Sava most annak a híres racaciuni kórusnak egyik legjobb énekese, amely többször került már első helyre nemcsak a járási és tartományi, hanem az országos kultúr­­versenyeken is. A fiatalok most már maguktól jön­nek a kultúrházba és kérik, hogy vegyék fel őket a művészegyüttesekbe. Bizalmatlanul szemlélte a falusi ének­kar szervezését az eljövendő hangver­­-senyek közönsége is. „Micsoda művészek ezek! — mondották. — Ez ennek meg amannak a fia, a lányok pedig az al­végről valók...“ De idővel eloszlott a bizalmatlanság, az énekkar általános el­ismerésre tett szert, s a parasztok a kultúrháznak állandó látogatói lettek. Most már nemcsak a művészegyüt­tesek lépnek fel a kultúrházban. A falu lakói előadásokat, rádióközvetítéseket is hallgatnak itt, hetente négyszer pedig filmelőadást láthatnak. — Mindehhez — mondja Bucur Gheorghe, éh­es paraszt — nem kell a városba utaznunk. Láthatjuk itt a leg­jobb filmeket. Azon fáradozom most, hogy­ együttest szervezzek az öregebbek­ből. Ha sikerül néhány olyan embert találnunk, aki mestere a kottából való éneklésnek, feltétlenül versenyre kelünk a fiatalokkal. Különösen jelentőseknek tartják Raca­ciumiban a kultúrházban elhangzó elő­adásokat. Külön előadói munkaközösség foglalkozik az egyes társadalmi és poli­tikai, természettudományi és műszaki kérdésekkel. Minden vasárnap előadást tartanak. Az előadásokat jól előkészí­tik, szemléltető rajzokkal, térképekkel illusztrálják, filmvetítéssel kísérik. Elő­adások hangzanak el az ember szárma­zásáról, a kukoricatermelésről, a répa­termelésről, a növényi kártevők és a gyümölcsfákon élősködő kártevők irtásá­ról, egészségügyi kérdésekről — s ez nem is teljes felsorolása az előadások tárgyköreinek. Az emberek néha azt kérik, beszéljenek nekik a világ külön­böző országairól. Ilyenkor az előadó meg­forgatja a földgömböt, beutazza a hall­gatókkal az egész világot... Látnák csak ilyenkor ezeknek az embereknek az arcát! Hiszen tíz évvel ezelőtt csak a dézsmáról beszéltek nekik. Az előadá­soknak általában 180—300 hallgatója van. Igen nagy szám ez faluhelyen. Ezek után nem meglepő, hogy Raca­cium­ban egyes növények hektáronkénti terméshozama majdnem megkétszerező­dött, s teljesen érthető az is, hogy 200 család összefogásából megalakult egy kollektív gazdaság, ezenkívül egy nagy termelőcsoport is létesült; nem szorul magyarázatra az sem, hogy valamennyi gyermek iskolába jár. Mindez nemcsak az írástudatlanság megszüntetésének, a széleskörű kulturális nevelőmunkának, a politikai nevelőmunkának az eredménye volt. Hozzájárultak a fejlődéshez az úgy­nevezett agrotechnikai csütörtökök is, melyekből rendszeres heti agrotechnikai tanácskozás lett. E tanácskozásokat a ta­nító vagy valamelyik tanácstag vezeti. — Most tovább akarunk menni — mondotta nekem Vasile Manciu tanító, az előadói munkaközösség vezetője. — Ma már bonyolultabb mezőgazdasági, állatte­nyésztési, egészségügyi kérdésekről is be­szélnünk kell. Az emberek tudásra törek­szenek és egyetlen kérdésüket sem sza­bad válasz nélkül hagyni. A széleskörű kulturális nevelőmunká­nak, amely ma a román faluban folyik, éppen az az alapja, hogy az emberek tu­dásra törekszenek, s egyetlen kérdésü­ket sem szabad válasz nélkül hagyni! Segítenünk kell, hogy megérthessék az életet, a természet jelenségeit, az embe­riség múltját és jövőjét. Kötelességünk válaszolni, kötelességünk segíteni. Hazánkban az egész fronton folyik a harc a kultúra fejlesztéséért. Kiválósá­gaink szenvedélyesen bírálták a régi Ro­mánia több „nemzeti fekélyét”. Ilyen „nemzeti fekély” volt a kulturálatlanság, az óriási gyermekhalandóság, a pellagra és a munkanélküliség. A gyermekhalan­dóság már jelentékenyen csökkent, a pel­lagra és a munkanélküliség pedig eltűnt. Meggyőződésem, hogy még tíz békés esztendő és nyoma sem marad a régi el­maradott Románia képének, s teljesen fölvirágzik a kultúra, a jólét és a béke országa, a szocializmus országa. A Saar-vidék lakossága harcol nemzeti és demokratikus jogaiért Ez év július 23-ika óta mind éleseb­ben bontakozik ki a harc a párizsi egyezmények egyik szerves részével, az úgynevezett „saar-vidéki alkotmánnyal” kapcsolatos népszavazás körül. A harc azonban nem ezen a napon kezdődött, hanem sokkal korábban, majdnem rög­tön a második világháború után. Az Egyesült Államok és Anglia, a Né­metország és Európa kettészakítására irányuló úgynevezett „erőpolitikát”, a „hidegháború” politikáját folytatva, jó­váhagyta a Saar-vidéknek Németország­tól való politikai különválását, amelyre a francia uralkodó körök törekedtek ma­roknyi szeparatista segítségével, valamint jóváhagyta a Saar-vidéknek a francia gazdasági, vám- és pénzügyi rendszerbe való bekapcsolását. így próbálták elérni, hogy Franciaország hozzájáruljon a nyu­gat-németországi német militarizmus fel­­támasztásához és újrafelfegyverzéséhez. A Saar-vidéknek Németországtól való elszakítása és a szeparatista alkotmány ellen a Saar-vidéken akkoriban engedé­lyezett pártok közül csak a kommunista párt tiltakozott, s e tiltakozás során a potsdami egyezményre és Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságá­nak 1945. június 11-i nyilatkozatára hi­vatkozott. A terror és az üldözés ellené­re, a gyűlések és a kommunista sajtó be­tiltása ellenére, a kommunista­ párt azóta­­is szakadatlanul vívja bátor harcát a Saar-vidék német lakosságának nemzeti és szociális érdekeiért. A Saar-vidék kommunistái és egész lakossága számára nagy segítség, hogy a Német Demokratikus Köztársaság te­rületén létrejött a munkásosztály akció­egysége, megalakult Németország Szo­cialista Egységpártja, s hogy a kommu­nista párt Nyugat-Németországban hősi harcot vívott Németország kettészakítása ★ Frits K­aosul a Saar-vidék Kommunista Pártja tartományi vezetőségének első titkára ,★ ★ ellen. S a nemzeti és demokratikus harc­ban nagy segítség volt a Saar-vidék dol­gozó lakossága, számára a Francia Kom­munista Párt álláspontja is. Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt fő­titkára több ízben síkraszállt a német probléma, s vele együtt a Saar-kérdés békés és demokratikus megoldásáért. Thorez kijelentette: a Saar-vidéken élő németekből nem lehet franciákat csi­nálni. Az a harc tehát, amelyet a Saar-vidék német lakossága a kommunista párt vezetésével a nemzeti és szociális jo­gokért és követelésekért vív — 1945 óta a proletár nemzetköziség jegyében folyik. Ez a harc a szeparatista kormány ter­rorintézkedései ellenére megerősítette a kommunisták pozícióját az 1949. évi köz­ségi választásokon és az 1952. évi II. tar­tományi gyűlési választásokon, amelye­ken a kommunista párt­ négy tartomá­nyi gyűlési mandátumot kapott. A sze­paratista rendszer elleni tiltakozás ki­fejezése volt 140 000 érvénytelen szavazó­cédula. A fegyverkezési hajsza politikája mind a Német Szövetségi Köztársaságban, mind a Saar-vidéken együtt jár a mun­kások kizsákmányolásának fokozásával, az árak emelkedésével, az adóterhek növekedésével és a községi költségveté­sek csökkentésével. S ezzel egyidőben mind szélesebb fronton folyik a táma­dás a nép nemzeti és demokratikus jogai ellen. Például a bányaiparban — a Saar­­vidék vezető iparágában — az egy bányászra jutó napi széntermelést 1949- től ez év májusáig 1356 kg-ról 1842 kg­­ra növelték. Ugyanezen idő alatt a fog­lalkoztatott munkások száma 63 183-ról 58103-ra csökkent. Emellett, a hivatalos adatok szerint, a beruházások teljes összegén belül 44 milliárd frankot „a termelés és a műszaki teljesítmény növe­lése“ útján, vagyis a bányászok rovásá­ra szereztek meg. Ugyanebben az időszakban a kohó­iparban, bár a működő nagyolvasztók száma 30-ról 26-ra csökkent, az elsőd­leges acél és a hengerelt áru havi ter­melése 1949-től 1955 első feléig 363 000 tonnáról 757 000 tonnára, vagyis 394 000 tonnával emelkedett. A profit növekedésére jó példa a dillingeni kohómű. A társaság főrész­vényesei 1947 óta megsokszorozták tőkéjüket. Ráadásul 1947-től 1955-ig a rejtett profit 4,3 milliárd frank volt. Jellemző képet kapunk, ha összehason­lítjuk a főrészvényesek óriási profitját a munkások bérével. 1948-ban a kohóipari munkások átlagos órabére (az „Facso­portban)­ 69,19 frank volt, 1955 júliusá­ban pedig 138 frank. Névleges , bére tehát körülbelül 99,4 százalékkal növeke­dett; közben a vasgyár főrészvényesei­nek tőkéje 422,9 százalékkal gyarapodott. De ha a névleges bér emelkedett is, a munkások reálbére az áremelkedés, az adóztatás és a fokozódó kizsákmányolás következtében nem növekedett, hanem csökkent. Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1948-tól 1955-ig a tej ára 127.2 százalék­kal, a vajé 134.2 százalékkal és a férfi­cipőé 156.7 százalékkal emelkedett. Az egy főre kiszámított adóteher 1950- ben 37.887 frank, 1953-ban pedig már 81.991 frank volt. 1954-ben a nagyvállal­kozóknak külön törvénnyel adókedvez­ményt nyújtottak, vagyis több milliárd frankot ajándékoztak nekik. A nép demokratikus jogai ellen inté­zett támadás abban fejeződik ki, hogy betiltották a bányászok iparági szakszer­vezetét és törvényt adtak ki a munkások üzemi helyzetéről — ez rosszabb válto­zata a Szövetségi Köztársaságban érvé­nyes hasonló törvénynek, amely megtiltja az üzemi tanácsok szabad demokratikus választását —, továbbá törvényt adtak ki a pártokról és egyesülésekről (a jelen­legi népszavazás körül kibontakozott harc megindítása előtt ez a törvény megtil­totta mindennemű demokratikus párt alakítását és illegalitásba kényszerített sok nemzeti és demokratikus tömegmoz­galmat, mint például a nemzeti frontot), továbbá húzták-halogatták a soron követ­kező községi választásokat, amelyeket már két évvel ezelőtt meg kellett volna tartani, s 1950-ben betiltották a kommu­nista párt gyűléseit. Ennek ellenére a kommunista párt ve­zetésével és a munkások alakuló akció­egysége révén aktív harc bontakozik ki a Saar-vidék német lakosságának nem­zeti és szociális követeléseiért. E harc csúcspontjai voltak azok a sztrájkok, amelyeknek részvevői béreme­lést követeltek, továbbá a bányász-szak­szervezet betiltása elleni megmozdulások, az „európai védelmi közösség” elleni ak­ciók, valamint az üzemi tanácsok demok­ratikus választásáért, a 15 százalékos béremelésért indított mozgalmak, a vas­munkások sztrájkja és az idei februári általános sztrájk. Az idei május 1-i tüntetések a nem­zeti ellenállási mozgalom erősödését bi­zonyították; az utóbbi években először az idén sikerült újból tüntetéseket rendezni a főbb ipari központokban. A Saar-vidék munkásai akcióikkal nemzeti harcuk és a békeharc élére áll­tak; egyidejűleg fölrázták azokat a nem­zeti és demokratikus erőket is, amelyek a „saar-vidéki alkotmányt” határozottan elutasítják és aktívan harcolnak a párizsi egyezmények ellen. A párizsi egyezmények jelentik a leg­főbb akadályt Németország békés és de­mokratikus újraegyesítésének útjában. Adenauer éppen azért kötötte meg Men­­des-France volt francia miniszterelnökkel a Saar-egyezményt, hogy biztosítsa a né­met militarizmusnak a párizsi egyezmé­nyekben előírt föltámasztását és újrafel­­fegyverzését, s megszerezze ehhez a fran­cia hadianyaggyárosok hozzájárulását. A „saar-vidéki alkotmány” tehát fontos része a párizsi egyezményeknek. Eluta­sítása nagyban hozzájárulna ezeknek az egyezményeknek a megszüntetéséhez, egyszersmind a nemzetközi feszültség to­vábbi enyhítéséhez. A „hidegháború” és a fegyverkezési hajsza hívei ezért tar­tanak attól, hogy a Saar-vidék lakossága elutasítja az alkotmányt, s minden kö­rülmények közt igyekeznek is ezt meg­akadályozni. Amikor az „erőpolitika” bajnokai meg­kötötték a Saar-egyezményt és kitűzték a Szavazás napját (1955. október 23-át), arra számítottak, hogy a Saar-vidék sze­paratista kormányának és a bonni poli­tika hirdetőinek segítségével, akik betele­pedtek az újonnan engedélyezett pártok­ba, minden nehézség nélkül elfogadtathat­ják a „saar-vidéki alkotmányt”. Nem számoltak azonban a Saar-vidék lakos­ságának és különösen a munkásosztály­nak a hangulatával. A „saar-vidéki alkotmány” eben követ­kezetesen harcoló kommunistákon és a „saar-vidéki alkotmány” elleni harc német bizottságán kívül (a bizottságban képvi­selve van a lakosság valamennyi rétege, részt vesznek benne pártonkívüliek és aktív szakszervezeti tagok) a tömegek nyomására a Saarvidéki Demokratikus Párt és a Német Szociáldemokrata Párt vezetői is síkraszálltak az alkotmány el­vetéséért A soviniszta pártok fékevesztett na­cionalista politikát folytatnak; tagjaik erősödő tiltakozása ellenére a szepara­­tistákkal együtt dühödt támadásokat in­téznek a Szovjetunió és az NDK ellen, és rágalmazzák a francia népet. Igazi céljaik leplezése végett ellenkeznek a szeparatista kormánnyal és a statútum egyes cikkelyeinek, különösen a gazda­sági egyezménynek az elvetése mellett foglalnak állást. De közben csak arra törekednek, hogy a kormány „megfelelő” partnereknek tekintse őket, akikkel lehet tárgyalni. Az ő céljuk egy „módosított alkotmány”, amely nem ellenkezik a pá­rizsi egyezményekkel, s amely hozzájá­rul a német militaristák hadállásainak erősítéséhez. Jelenleg tehát a nemzetközi feszültség enyhülésének valamennyi ellenfele arra törekszik, hogy a külügyminiszterek genfi értekezlete előtt megakadályozza a Saar-vidék német lakosságát az alkot­mány elvetésében. De a német lakosság, elsősorban a munkásság ragaszkodik az alkotmány elvetéséhez, mert az alkot­mány azt jelenti, hogy elszakítják Német­országtól és a Nyugateurópai Unió bizto­sának rendelik alá a Saar-vidéket. Több tömeggyűlésről már határozato­kat juttattak el az NDK és az NSZK kormányaihoz. A gyűlések részvevői ezekben a határozatokban követelik, hogy tegyenek erőfeszítéseket a nemzetközi fe­szültség további enyhítésére, az európai kollektív biztonsági rendszer megterem­tésére, és Németország két részének kö­zeledésére. Követelik továbbá, hogy ezek­kel a kérdésekkel kapcsolatban dolgozza­nak ki közös német javaslatokat a kül­­ügyminiszterek genfi értekezlete számára. A bányászok közben helyreállítják szakszervezeti egységüket, a vasasok til­takoznak a nemrég megkötött bérszerző­dés ellen, amelyben nem szerepel a bér­emelés, és béremelést követelnek; a munkások és a szakszervezeti aktivisták különösen nagy nyomatékkal követelik, hogy fokozzák a küldöttségcserét a Né­met Demokratikus Köztársasággal. A munkások és a szakszervezeti aktivisták mindinkább felismerik feladatukat, hogy a népszavazás körül kibontakozó harc során éppúgy, mint a februári sztrájk idején is, a nemzeti és a demokratikus erők élére kell állniuk , és így kell harcol­niuk a párizsi háborús egyezmények el­len. A Portugál Kommunista Párt felhívása A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának nemrég tartott VI. ki­bővített ülése „Széleskörű Salazar-ellenes nemzeti frontért“ címmel felhívást inté­zett Portugália népéhez. A felhívásban többek közt azt olvassuk, hogy a diktátor-rendszer terror-apparátusa a leg­jelentéktelenebb, békés haladó jellegű megmozdulást is kíméletlenül elnyomja. A nemzetközi enyhülésnek a genfi érte­kezleten megteremtett légköre ellenére Salazar klikkje fegyvert alkalmaz és nem hajlandó Indiával a goai kérdés békés rendezéséről tárgyalni. A nagy amerikai és angol monopolisták — hang­súlyozza a felhívás — kézbe kaparint­ják Portugália nemzeti kincseit. A felhívás kifejti, hogy a nép és a haza érdekei a demokratikus erők szét­­forgácsoltságának­­haladéktalan meg­szüntetését követelik, azért, hogy a por­tugál hazafiak minden erejüket a kenyérért, a békéért, a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért vívott harcra mozgósíthassák. A nép erősödő egység­akaratát bizonyítják a követeléseik tel­jesítéséért harcoló textilmunkások sztrájkjai és megmozdulásai, a parasz­tok alemzejei és ribatejei sztrájkjai és tüntetései, 17 000 halász sztrájkja, a szőlőművelő parasztok megmozdulásai, az üldözött demokraták iránt érzett szolidaritás megnyilvánulásai és a tár­saik Indiába küldése ellen tiltakozó katonák sikeres megmozdulásai. A Portugál Kommunista Párt — hang­zik a felhívás — a munkásosztály és a dolgozó tömegek nevében felhív minden Salazar-ellenes portugált és békeharcost, az összes demokratikus pártokat és szer­vezeteket, hogy alkossanak széleskörű Salazar-ellenes nemzeti frontot, amely majd demokratikus rendszert teremt az országban. Rendőrterror a Délafrikai Unióban A Stridjom-kormány rendőrosztagai a Délafrikai Unió történetében is páratlan terror­kampány során a napokban sok száz lakásba és hivatalba törtek be az­zal az ürüggyel, hogy „árulásról szóló bizonyítékokat” keresnek. Fokvárosban több mint 100 házat és hivatalt kutattak át. A tulajdonosok különböző fajú egyének voltak. Házku­tatást tartottak Sam Kahn ismert ha­ladó személyiség lakásán is. A rendőrség átkutatta a „Feltámadás Társasága” ne­vű anglikán vallásos szervezet Johan­nesburg környékén levő központjának helyiségeit és okmányokat vitt el. T. Huddleston, e szervezet vezetője, ellenzi a kormány faji elkülönítő és megkülön­böztető politikáját. , Behatolt a rendőrség P. Duncan, a Délafrikai Unió volt angol főkormányzó­­ja fiának házába is és elkobozta „A Bak csillagkép afrikai társasága” szervezet okmányait, mert ez a társaság a faji ho­vatartozástól függetlenül minden állam­polgár egyenlőségéért küzd. A rendőr­ség rajtaütésszerűen átkutatta a Dél­afrikai Szakszervezeti Kongresszus, az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az In­diai Kongresszus helyiségeit is. Kegyetlenül kizsákmányolják a munkásokat a nyugat-németországi üzemekben A Münchner Mercur című nyugatné­met lap nemrégiben cikket közölt „Ta­nulók, akik heti 68 órát dolgoznak” cím­mel. A cikk számos tényt említ. A té­nyek azt bizonyítják, hogy a nyugat-né­metországi üzemekben fokozódik a nők és a serdülők kizsákmányolása. Például az egyik cipőgyár igazgatója 15 fiatal munkásnővel heti 70 órát, egy szivargyár tulajdonosa pedig munkásnőivel 73 órát dolgoztatott. Egy fehérnemű- és női ruha­­gyár tulajdonosa egyes munkásnőkkel speciális gépeken szünet nélkül 24, vagy még több órát dolgoztatott, a többi mun­kásnőt pedig heti 71 órán át vette igénybe. 1955. október 16 * 41 (362) POLITIKAI JEGYZETEK Az „atlanti egység“ homlokzata mögött Sulzberger, a „New York Times” tudó­sítója, egyik nemrégi cikkében arra a vigasztalan következtetésre jutott, hogy a nyugati hatalmak által „gondosan ki­dolgozott” északatlanti katonai tömb „a bomlás aggasztó tüneteit mutatja”. Mi késztette vajon az amerikai bur­­zsoá újságírót e következtetés levonásá­ra? Kiderül, hogy Genf­ Sulzberger véleménye szerint a nem­zetközi feszültség enyhülése „kedvezőt­lenül hathat” a NATO katonai intézke­déseinek végrehajtására. Az északatlanti egyezmény két részvevője, Törökország és Görögország — írja Sulzberger — már most „hajbakapott egymással”, Cip­rus szigete pedig, amely oly fontos sze­repet játszik a NATO stratégiai terveiben, meghatározása sze­rint „darázsfészekké” vált. Az északatlanti tömb országainak „egységét”, állapítja meg keserűen az amerikai újságíró, „meglazítja a meleg Genfi szél”. Az „atlanti politi­ka” távlataival kap­csolatban hasonló csüggedt nyilatkoza­tokkal időnként olyan lapokban is találko­zunk, amelyek többé­­kevésbé józanul igye­keznek megítélni a reális helyzetet. A Tribune des Nations című francia liberá­lis hetilap például azt írja, hogy „az at­lanti nemzetek stratégiai és politikai ér­dekközössége nincs meg többé”. A „Tri­bune des Nations” véleménye szerint az amerikai diplomaták csak azért tudták megteremteni a NATO-t, mert abban az időszakban (1948-ról van szó. — J. M.) Európában olyan politikusok voltak ha­talmon, akik meg voltak győződve a „szovjet veszedelem” valóságos voltáról. „Mivel ez a meggyőződés már nincs meg — írja a hetilap —, bomlásnak indul az egész atlanti épület.” A jövőben, jósolja a ..Tribune des Nations”, az északatlanti tömb országai mind nehezebben tudnak majd közös nevezőre jutni. Az atlanti sajtó tehát mind bajosab­ban tudja elhallgatni az északatlanti „együttműködésben” támadó számtalan rést. A nemzetközi feszültség enyhülése nehéz helyzetbe hozza az északatlanti tömb vezetőit is. A számtalan amerikai instruktor a legkülönbözőbb fogások al­kalmazására kényszerül, csakhogy erő­sítse „az egység és az együttműködés szellemét”, észretérítse az engedetlen „szövetségeseket”, szükség esetén pedig közvetlen nyomást is gyakoroljon rájuk. És különösen erősen kell ma „hatniuk” azokra a „partnerekre”, akik a demok­ratikus közvélemény nyomására hajla­mosak arra, hogy a reálpolitikának — a katonai kiadásokkal kapcsolatos terhek csökkentésének — útjára lépjenek. Ezzel kapcsolatban nem kerülheti el figyelmünket, hogy ,,a nyugat-európai szövetség keretein belüli szoros együtt­működés érdekében nagyobb erőfeszí­téseket” követelve, a katonai tömbök féltékeny hívei egyenesen azzal próbál­koznak, hogy felülvizsgálják a genfi ér­tekezlet eredményeinek pozitív értékelé­sét. Az Egyesült Államok bizonyos lap­jainak hasábjain például az utóbbi idő­ben nyíltan „újabb impulzust” követel­nek a nyugati hatalmak tömbjének erő­sítésére. Az effajta szólamokat rendsze­rint jókora adag szovjetellenes rágalom­mal tetézik, a nyugati országoktól pedig azt követelik, hogy „rugalmasabb és kez­deményezőbb” álláspontot foglaljanak el, más szóval: térjenek vissza a „hideghá­borúhoz” és a csődbejutott „erőpolitiká­hoz”. Azonban nemcsak a jól fizetett bér­­tollnokok felelőtlen irományairól vem­ szó. Az „erőpolitikának” meglehetősen felelős állásokat betöltő legtüzesebb hí­vei még ,,­­ a kardcsörtetést is lehetsé­gesnek tartják. Nors­­tad például, a NATO fegyveres erői főpa­rancsnokának lég­ügyi helyettese ékes­szólását oslói beszé­dében nemrég arra használta fel, hogy a „hidegháború” szel­lemében a NATO hadigépezetét ma­gasztalja. Többek közt kijelentette, hogy a tömb fegyve­res erőinek ma öt­ször annyi repülő­gépük van, mint 1950- ben, és hogy a tömb­nek jelenleg 160 ka­tonai légitámaszpont áll rendelkezésére. „Maga” Gruenther tábornok, az Észak­atlanti Szövetség európai fegyveres erőinek főparancsnoka pedig ezekben a napokban szintén minden adódó al­kalommal a nyugati országok katonai tömbjének „ütőerejét” reklámozza. Amel­lett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy az Északatlanti Szövetséghez tarto­zó országok hadügyminisztereinek a na­pokban Párizsban tartott értekezlete (amelyre mellesleg sem Törökország, sem Görögország nem küldte el hadügymi­niszterét) megtárgyalta — mint a United Press hírügynökség jelentette — „a NATO erőinek az atomháború követelményei­vel kapcsolatos újjászervezésére irányuló legfrissebb terveket”. Whiteley tábornok, a NATO katonai bizottsága állandó cso­portjának vezetője és Wright tengernagy, a NATO atlanti-óceáni haditengerészeti erőinek főparancsnoka ezen az értekezle­ten — teljesen a „hidegháború” szelle­mében — hazug dajkameséket mondott az állítólagos „szovjet veszedelemről”. Az északatlanti „barátság” megszilár­dításának ilyen „propagandája”, a „genfi szellem” ellen indított nyílt hadjárat jo­gos nyugtalankodást és felháborodást kelt valamennyi európai ország demok­ratikus közvéleményében. Az európai né­pek nem akarnak vak eszközök lenni a NATO főkolomposainak kezében. Az európai népek az egész békeszerető em­beriséggel egyetértésben azt kívánják, hogy kormányaik ne az agresszív kato­nai tömbök érdekeiből kiinduló nemzet­­ellenes politikát, hanem szilárdan füg­getlen külpolitikát — az országok közti béke és gyakorlati együttműködés poli­tikáját, az általános európai kollektív biztonság politikáját folytassák. Jan MAREK ---------------♦ • ♦ ———­ Leleplező tények... 700 000 gyermek nem járhat iskolába Hétszázezer thai­földi gyermek, aki az elmúlt három év­ben fejezte be az elemi iskolát, nem folytathatja tanulmá­nyait középiskolában. A középiskolai ta­nulók száma évről évre csökken. A sok ezer levizsgázott tanuló közül csak egyes szerencséseknek sikerül középiskolába kerülniük, s azoknak is csak nagy nehéz­ségek árán. „Nincs elég iskolánk és nincs pénzünk sem, hogy elég iskolát építsünk” — jelentette ki nemrég Vuttakat, köz­­oktatásügyi miniszterhelyettes. Thaiföldön azért nincs pénz iskolák építésére, mert a bangkoki hatóságok az állami költségvetés 70 százalékát fegy­verkezésre költik. Tartós békéért, nép­ demokráciáért! — Politika! hetilap. — Kiadja a Szabadság Lapkiadóvállalat. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 343—100*. 142—220. Terjeszti a Posta Központ! Hírlapiroda V. Budapest. V.. József Nádor tér 1. Telefon: 180—850. vidéken a helyi hírlapterjesztéssel foglalkozó postahivatal. — Az egyéni előfizetéseket a kerületi kézbesítő postahivatal­ok kezelik. Központi előfizetőszolgálat: 183—022. Expedíció: 330—552. — Szikra Lapnyomda.­ ­.................. — ................. 1 -----------------------------------------------------------------_ ................... ' ' ' ' ‘ ' .......... 1 ' ' '■ ■ ' 1 —1 — *»l

Next