Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1955-10-16 / 41. szám
4 Tartós békéért, népi demokráciáért! FÉNY A ROMÁN FALU FELETT ,A tudás fény, a tudatlanság sötétsége— mondja a régi népi közmondás. Románia népe hosszú évszázadokon át kulturális elmaradottságban élt. Kevés volt hazánkban az írástudó ember. Ezek közül is a legtöbb a gazdagokat szolgálta, elszakadt a néptől, s csak kevesek harcoltak a kisemmizettek és megalázottak oldalán a nyomorúság ellen. Népünk híven megőrzi emlékezetében e kevesek nevét. Néha még a hivatalos statisztika is sokat mond. Ha a két világháború közti időszak statisztikai adatait szemléljük, meggyőződhetünk róla, hogy az európai országok közül talán Romániában volt a legnagyobb az írástudatlanok százalékos aránya. A Miorita — a pásztorok életéről szóló csodaszép ballada — szerzői, a mesteri kő- és fafaragók, a gyönyörű Curtea de Arges kolostor és a Három Főpap Székesegyház alkotói, a rajzolat harmóniájáról híres román szőttesek aranykezű készítői — valamennyien írástudatlanok voltak. A művészi hagyományok és az élettapasztalat szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődött. Ez csak olyan népnél sikerülhetett, amely győztesként tud kikerülni a legsúlyosabb megpróbáltatásokból is. ★ Gyermekkoromban szerettem meg a könyveket. Nem volt a faluban egyetlen könyv sem, amely elkerülte volna a figyelmemet. De milyen kevés könyvünk volt! Ha most lennék kisfiú, elmennék a kultúrház könyvtárába, s kiválasztanám bármelyik könyvet. Gyermekéveimben nem volt részem ebben a boldogságban, hiszen még Creanga meséit sem olvashattam el. A felszabadulás előtt mindössze 5000 könyvtár volt az országban, és ma 39 251 van. Állományuk 46 millió kötet, ebből 8 millió kötet található a 12 974 falusi könyvtárban. A könyvtárakban minden nehézség nélkül rábukkanhatunk Shakespeare-re, Tolsztoj Leóra, Hugóra, Eminescura is. És mennyi nagyszerű könyv van ott a szovjet íróktól, meg a mai román íróktól! Nem meglepő, hogy íróink az ország legtávolabbi zugaiból is kapnak leveleket. A kultúrforradalom nem megy végbe könnyen, de már sok minden történt. Romániában majdnem teljesen megszűnt az írástudatlanság. Válogatás nélkül sorolok fel néhány adatot, amelyet országjárásom során írtam be jegyzetfüzetembe. Egy vasárnapon a Bukarest tartományban, Draganesti-Olt járásban levő Stoicanestibe mentem, hogy elbeszélgessek ott az emberekkel az irodalomról és az írókról. Reggel 9-re körülbelül 500-an gyűltek össze a falucska kultúrházában.— Milyen sokan vannak! — szóltam meglepve a népi tanács elnökének. — Hát igen — mosolyodott el — így van ez nálunk! úgy jönnek a kultúrházba, mint a lakodalomba. Tíz évvel ezelőtt Stoicanestiben több mint 300 írástudatlan volt. Megfeszített, kitartó és következetes munka eredménye, hogy most már nincs írástudatlanság. Nagy nevelő itt a filmszínház is, amelyet a népi tanács és a kultúrház szervezett. A dorohói járás egyik falvában, Vaculestiben egyszer egy legényke megkért, beszéljek az olvasás jelentőségéről A kultúrházban összegyűlt parasztok nagy figyelemmel hallgatták szavaimat, s végül kijelentették, hogy szeretnék megismerni Sadoveanut és Mihail Beniucot, szeretnék még jobban megismerni Eminescu és Sahia életét. Öröm volt hallani, hogy ezek az emberek, akik azelőtt a betűket sem ismerték, most oly szomjasan isszák be a tudást, mint a fiatal hajtások a napfényt. ★ A hatalmas kulturális haladást sok tényező segíti, a többi közt a kultúrházak szorgos munkája. Minden faluban, minden isten háta mögötti, eldugott fészekben van kultúrház. Számuk ma több mint 10 000. A kultúrházak munkájában részt vesznek szorgalmas tanítóink, akiknek nagy hálával tartozunk, s részt vesznek a népi tanácsok tagjai, az agro★ Dimitru 3firmi állami díjas román író ★ ★ nómusok is — kommunisták és pártonkívüliek egyaránt. Nézzük meg most a bacaui járásban, a Seret folyó közelében fekvő Racaciuni példáján, hogy a népi hatalom évei alatt milyen lenyűgöző változások történtek a román falvakban. Ennek a falunak több mint 3000 lakója van. Mekkora volt itt a sötétség és a tudatlanság! Racaciuni egy időben kerületi székhely volt — bíróval, kerületi bírósággal és kocsmákkal! A két-három helybeli földbirtokos olyan pompában élt, amilyet a kisemmizett, a kizsákmányolókért görnyedő paraszt el sem tudott képzelni. Még 1945-ben is 810 írástudatlan és írniolvasni alig tudó ember volt a faluban. (Az utóbbiak csak a nevüket tudták aláírni.) Nem nehéz elképzelni, milyen volt a helyzet más, távoli falvakban. De eljött az új világ és hatására oszlani kezdett a sok évszázados sötétség. Az írástudatlanok beültek az iskolapadba, s számuk napról napra, évről évre kevesebb. Most az utolsó 14 írástudatlan fáradozik, hogy elsajátítsa a betűvetést. — Jövőre kiírhatjuk a falu végén: „Itt mindenki tud írni-olvasni” — mondotta az egyik tanító. Az írástudatlanság megszüntetése nyomán az emberek százai hatolhattak be a könyvek titkaiba. A kultúrház könyvtárának 7450 kötet könyve és több mint 700 állandó olvasója van. A könyvtári kartonokon a legkülönbözőbb nevekkel találkozhatunk: Gheorghe Benta, a kollektív gazdaság tagja, Chinita Ilie, az egyik termelőcsoport tagja, Constantin Neacsu, kiváló cukorrépa- és kukoricatermelő. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, gyermekek, mindannyian szorgalmas olvasók manapság. A kollektív gazdaságban dolgozó 18 éves Vasile Negrunak legjobban a modern regények tetszenek. Ezt bizonyítja kartotékja, amelyen ott láthatjuk Solohov: „Új barázdát szánt az eke”, Lacisz: „Új part felé” című művét, Galan: „Baragan”-ját. A gyermekek valósággal rajonganak a könyvekért. Florea Dorina vasúti raktárnok tízéves kislánya már egész sor könyvet olvasott el. Racaciumiban sokat törődnek a művészegyüttesekkel. Van 60 tagú énekkar, amelynek műsorán több mint 100 dal szerepel, van színjátszó csoport, táncegyüttes, vannak szólóénekesek és hangszerszólisták is. A kollektív gazdaság egyik tagját az öreg Balteanu Nicolaet például jól ismerik az országban mint a pán-síp és a pásztorkürt nagy művészét. Néha a rádióban is szerepel. Különösen tevékeny a fiatalság. Énekel, színdarabokat ad elő, részt vesz a táncegyüttes munkájában és sportol. Egyes fiatalok a művészet szerelmesei lesznek, s tanulni kezdenek, mint például Rozalia Clos. Eleinte egyszerű énekkari tag volt, s eszébe sem jutott, hogy a hangjegypapír fekete jeleinek olyan nagy szerepük lesz életében. De szenvedélye lett a fuvolázás és a hoszszúszempillájú, feketeszemű Rozalia beiratkozott a zenei középiskolába. Mindez nem ment nehézség nélkül, nem ment egyszerre. Ezen a területen is, mint mindenütt, kemény harcot kellett vívni a régi, az elhaló ellen. Lássunk egy példát. Az énekkar szervezésekor olyan kevés volt a jelentkező, hogy nem lehetett megkezdeni a próbákat. A Román Munkáspárt tagjai, a tanító, a tanácstagok azonban elhatározták, hogy mindenáron találnak énekkari tagokat. Farkas Mihály, a községi tanács akkori elnöke maga beszélt a lányokkal. Elment például Maria Savához és megpróbálta meggyőzni. — Nézze csak — húzódozott Maria — nem való ez lánynak... nem illik... Az elnök azonban nem hátrált meg és Mariaval együtt megnyert az énekkarnak még 20 embert. Maria Sava most annak a híres racaciuni kórusnak egyik legjobb énekese, amely többször került már első helyre nemcsak a járási és tartományi, hanem az országos kultúrversenyeken is. A fiatalok most már maguktól jönnek a kultúrházba és kérik, hogy vegyék fel őket a művészegyüttesekbe. Bizalmatlanul szemlélte a falusi énekkar szervezését az eljövendő hangver-senyek közönsége is. „Micsoda művészek ezek! — mondották. — Ez ennek meg amannak a fia, a lányok pedig az alvégről valók...“ De idővel eloszlott a bizalmatlanság, az énekkar általános elismerésre tett szert, s a parasztok a kultúrháznak állandó látogatói lettek. Most már nemcsak a művészegyüttesek lépnek fel a kultúrházban. A falu lakói előadásokat, rádióközvetítéseket is hallgatnak itt, hetente négyszer pedig filmelőadást láthatnak. — Mindehhez — mondja Bucur Gheorghe, éhes paraszt — nem kell a városba utaznunk. Láthatjuk itt a legjobb filmeket. Azon fáradozom most, hogy együttest szervezzek az öregebbekből. Ha sikerül néhány olyan embert találnunk, aki mestere a kottából való éneklésnek, feltétlenül versenyre kelünk a fiatalokkal. Különösen jelentőseknek tartják Racaciumiban a kultúrházban elhangzó előadásokat. Külön előadói munkaközösség foglalkozik az egyes társadalmi és politikai, természettudományi és műszaki kérdésekkel. Minden vasárnap előadást tartanak. Az előadásokat jól előkészítik, szemléltető rajzokkal, térképekkel illusztrálják, filmvetítéssel kísérik. Előadások hangzanak el az ember származásáról, a kukoricatermelésről, a répatermelésről, a növényi kártevők és a gyümölcsfákon élősködő kártevők irtásáról, egészségügyi kérdésekről — s ez nem is teljes felsorolása az előadások tárgyköreinek. Az emberek néha azt kérik, beszéljenek nekik a világ különböző országairól. Ilyenkor az előadó megforgatja a földgömböt, beutazza a hallgatókkal az egész világot... Látnák csak ilyenkor ezeknek az embereknek az arcát! Hiszen tíz évvel ezelőtt csak a dézsmáról beszéltek nekik. Az előadásoknak általában 180—300 hallgatója van. Igen nagy szám ez faluhelyen. Ezek után nem meglepő, hogy Racaciumban egyes növények hektáronkénti terméshozama majdnem megkétszereződött, s teljesen érthető az is, hogy 200 család összefogásából megalakult egy kollektív gazdaság, ezenkívül egy nagy termelőcsoport is létesült; nem szorul magyarázatra az sem, hogy valamennyi gyermek iskolába jár. Mindez nemcsak az írástudatlanság megszüntetésének, a széleskörű kulturális nevelőmunkának, a politikai nevelőmunkának az eredménye volt. Hozzájárultak a fejlődéshez az úgynevezett agrotechnikai csütörtökök is, melyekből rendszeres heti agrotechnikai tanácskozás lett. E tanácskozásokat a tanító vagy valamelyik tanácstag vezeti. — Most tovább akarunk menni — mondotta nekem Vasile Manciu tanító, az előadói munkaközösség vezetője. — Ma már bonyolultabb mezőgazdasági, állattenyésztési, egészségügyi kérdésekről is beszélnünk kell. Az emberek tudásra törekszenek és egyetlen kérdésüket sem szabad válasz nélkül hagyni. A széleskörű kulturális nevelőmunkának, amely ma a román faluban folyik, éppen az az alapja, hogy az emberek tudásra törekszenek, s egyetlen kérdésüket sem szabad válasz nélkül hagyni! Segítenünk kell, hogy megérthessék az életet, a természet jelenségeit, az emberiség múltját és jövőjét. Kötelességünk válaszolni, kötelességünk segíteni. Hazánkban az egész fronton folyik a harc a kultúra fejlesztéséért. Kiválóságaink szenvedélyesen bírálták a régi Románia több „nemzeti fekélyét”. Ilyen „nemzeti fekély” volt a kulturálatlanság, az óriási gyermekhalandóság, a pellagra és a munkanélküliség. A gyermekhalandóság már jelentékenyen csökkent, a pellagra és a munkanélküliség pedig eltűnt. Meggyőződésem, hogy még tíz békés esztendő és nyoma sem marad a régi elmaradott Románia képének, s teljesen fölvirágzik a kultúra, a jólét és a béke országa, a szocializmus országa. A Saar-vidék lakossága harcol nemzeti és demokratikus jogaiért Ez év július 23-ika óta mind élesebben bontakozik ki a harc a párizsi egyezmények egyik szerves részével, az úgynevezett „saar-vidéki alkotmánnyal” kapcsolatos népszavazás körül. A harc azonban nem ezen a napon kezdődött, hanem sokkal korábban, majdnem rögtön a második világháború után. Az Egyesült Államok és Anglia, a Németország és Európa kettészakítására irányuló úgynevezett „erőpolitikát”, a „hidegháború” politikáját folytatva, jóváhagyta a Saar-vidéknek Németországtól való politikai különválását, amelyre a francia uralkodó körök törekedtek maroknyi szeparatista segítségével, valamint jóváhagyta a Saar-vidéknek a francia gazdasági, vám- és pénzügyi rendszerbe való bekapcsolását. így próbálták elérni, hogy Franciaország hozzájáruljon a nyugat-németországi német militarizmus feltámasztásához és újrafelfegyverzéséhez. A Saar-vidéknek Németországtól való elszakítása és a szeparatista alkotmány ellen a Saar-vidéken akkoriban engedélyezett pártok közül csak a kommunista párt tiltakozott, s e tiltakozás során a potsdami egyezményre és Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1945. június 11-i nyilatkozatára hivatkozott. A terror és az üldözés ellenére, a gyűlések és a kommunista sajtó betiltása ellenére, a kommunista párt azótais szakadatlanul vívja bátor harcát a Saar-vidék német lakosságának nemzeti és szociális érdekeiért. A Saar-vidék kommunistái és egész lakossága számára nagy segítség, hogy a Német Demokratikus Köztársaság területén létrejött a munkásosztály akcióegysége, megalakult Németország Szocialista Egységpártja, s hogy a kommunista párt Nyugat-Németországban hősi harcot vívott Németország kettészakítása ★ Frits Kaosul a Saar-vidék Kommunista Pártja tartományi vezetőségének első titkára ,★ ★ ellen. S a nemzeti és demokratikus harcban nagy segítség volt a Saar-vidék dolgozó lakossága, számára a Francia Kommunista Párt álláspontja is. Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt főtitkára több ízben síkraszállt a német probléma, s vele együtt a Saar-kérdés békés és demokratikus megoldásáért. Thorez kijelentette: a Saar-vidéken élő németekből nem lehet franciákat csinálni. Az a harc tehát, amelyet a Saar-vidék német lakossága a kommunista párt vezetésével a nemzeti és szociális jogokért és követelésekért vív — 1945 óta a proletár nemzetköziség jegyében folyik. Ez a harc a szeparatista kormány terrorintézkedései ellenére megerősítette a kommunisták pozícióját az 1949. évi községi választásokon és az 1952. évi II. tartományi gyűlési választásokon, amelyeken a kommunista párt négy tartományi gyűlési mandátumot kapott. A szeparatista rendszer elleni tiltakozás kifejezése volt 140 000 érvénytelen szavazócédula. A fegyverkezési hajsza politikája mind a Német Szövetségi Köztársaságban, mind a Saar-vidéken együtt jár a munkások kizsákmányolásának fokozásával, az árak emelkedésével, az adóterhek növekedésével és a községi költségvetések csökkentésével. S ezzel egyidőben mind szélesebb fronton folyik a támadás a nép nemzeti és demokratikus jogai ellen. Például a bányaiparban — a Saarvidék vezető iparágában — az egy bányászra jutó napi széntermelést 1949- től ez év májusáig 1356 kg-ról 1842 kgra növelték. Ugyanezen idő alatt a foglalkoztatott munkások száma 63 183-ról 58103-ra csökkent. Emellett, a hivatalos adatok szerint, a beruházások teljes összegén belül 44 milliárd frankot „a termelés és a műszaki teljesítmény növelése“ útján, vagyis a bányászok rovására szereztek meg. Ugyanebben az időszakban a kohóiparban, bár a működő nagyolvasztók száma 30-ról 26-ra csökkent, az elsődleges acél és a hengerelt áru havi termelése 1949-től 1955 első feléig 363 000 tonnáról 757 000 tonnára, vagyis 394 000 tonnával emelkedett. A profit növekedésére jó példa a dillingeni kohómű. A társaság főrészvényesei 1947 óta megsokszorozták tőkéjüket. Ráadásul 1947-től 1955-ig a rejtett profit 4,3 milliárd frank volt. Jellemző képet kapunk, ha összehasonlítjuk a főrészvényesek óriási profitját a munkások bérével. 1948-ban a kohóipari munkások átlagos órabére (az „Facsoportban) 69,19 frank volt, 1955 júliusában pedig 138 frank. Névleges , bére tehát körülbelül 99,4 százalékkal növekedett; közben a vasgyár főrészvényeseinek tőkéje 422,9 százalékkal gyarapodott. De ha a névleges bér emelkedett is, a munkások reálbére az áremelkedés, az adóztatás és a fokozódó kizsákmányolás következtében nem növekedett, hanem csökkent. Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1948-tól 1955-ig a tej ára 127.2 százalékkal, a vajé 134.2 százalékkal és a férficipőé 156.7 százalékkal emelkedett. Az egy főre kiszámított adóteher 1950- ben 37.887 frank, 1953-ban pedig már 81.991 frank volt. 1954-ben a nagyvállalkozóknak külön törvénnyel adókedvezményt nyújtottak, vagyis több milliárd frankot ajándékoztak nekik. A nép demokratikus jogai ellen intézett támadás abban fejeződik ki, hogy betiltották a bányászok iparági szakszervezetét és törvényt adtak ki a munkások üzemi helyzetéről — ez rosszabb változata a Szövetségi Köztársaságban érvényes hasonló törvénynek, amely megtiltja az üzemi tanácsok szabad demokratikus választását —, továbbá törvényt adtak ki a pártokról és egyesülésekről (a jelenlegi népszavazás körül kibontakozott harc megindítása előtt ez a törvény megtiltotta mindennemű demokratikus párt alakítását és illegalitásba kényszerített sok nemzeti és demokratikus tömegmozgalmat, mint például a nemzeti frontot), továbbá húzták-halogatták a soron következő községi választásokat, amelyeket már két évvel ezelőtt meg kellett volna tartani, s 1950-ben betiltották a kommunista párt gyűléseit. Ennek ellenére a kommunista párt vezetésével és a munkások alakuló akcióegysége révén aktív harc bontakozik ki a Saar-vidék német lakosságának nemzeti és szociális követeléseiért. E harc csúcspontjai voltak azok a sztrájkok, amelyeknek részvevői béremelést követeltek, továbbá a bányász-szakszervezet betiltása elleni megmozdulások, az „európai védelmi közösség” elleni akciók, valamint az üzemi tanácsok demokratikus választásáért, a 15 százalékos béremelésért indított mozgalmak, a vasmunkások sztrájkja és az idei februári általános sztrájk. Az idei május 1-i tüntetések a nemzeti ellenállási mozgalom erősödését bizonyították; az utóbbi években először az idén sikerült újból tüntetéseket rendezni a főbb ipari központokban. A Saar-vidék munkásai akcióikkal nemzeti harcuk és a békeharc élére álltak; egyidejűleg fölrázták azokat a nemzeti és demokratikus erőket is, amelyek a „saar-vidéki alkotmányt” határozottan elutasítják és aktívan harcolnak a párizsi egyezmények ellen. A párizsi egyezmények jelentik a legfőbb akadályt Németország békés és demokratikus újraegyesítésének útjában. Adenauer éppen azért kötötte meg Mendes-France volt francia miniszterelnökkel a Saar-egyezményt, hogy biztosítsa a német militarizmusnak a párizsi egyezményekben előírt föltámasztását és újrafelfegyverzését, s megszerezze ehhez a francia hadianyaggyárosok hozzájárulását. A „saar-vidéki alkotmány” tehát fontos része a párizsi egyezményeknek. Elutasítása nagyban hozzájárulna ezeknek az egyezményeknek a megszüntetéséhez, egyszersmind a nemzetközi feszültség további enyhítéséhez. A „hidegháború” és a fegyverkezési hajsza hívei ezért tartanak attól, hogy a Saar-vidék lakossága elutasítja az alkotmányt, s minden körülmények közt igyekeznek is ezt megakadályozni. Amikor az „erőpolitika” bajnokai megkötötték a Saar-egyezményt és kitűzték a Szavazás napját (1955. október 23-át), arra számítottak, hogy a Saar-vidék szeparatista kormányának és a bonni politika hirdetőinek segítségével, akik betelepedtek az újonnan engedélyezett pártokba, minden nehézség nélkül elfogadtathatják a „saar-vidéki alkotmányt”. Nem számoltak azonban a Saar-vidék lakosságának és különösen a munkásosztálynak a hangulatával. A „saar-vidéki alkotmány” eben következetesen harcoló kommunistákon és a „saar-vidéki alkotmány” elleni harc német bizottságán kívül (a bizottságban képviselve van a lakosság valamennyi rétege, részt vesznek benne pártonkívüliek és aktív szakszervezeti tagok) a tömegek nyomására a Saarvidéki Demokratikus Párt és a Német Szociáldemokrata Párt vezetői is síkraszálltak az alkotmány elvetéséért A soviniszta pártok fékevesztett nacionalista politikát folytatnak; tagjaik erősödő tiltakozása ellenére a szeparatistákkal együtt dühödt támadásokat intéznek a Szovjetunió és az NDK ellen, és rágalmazzák a francia népet. Igazi céljaik leplezése végett ellenkeznek a szeparatista kormánnyal és a statútum egyes cikkelyeinek, különösen a gazdasági egyezménynek az elvetése mellett foglalnak állást. De közben csak arra törekednek, hogy a kormány „megfelelő” partnereknek tekintse őket, akikkel lehet tárgyalni. Az ő céljuk egy „módosított alkotmány”, amely nem ellenkezik a párizsi egyezményekkel, s amely hozzájárul a német militaristák hadállásainak erősítéséhez. Jelenleg tehát a nemzetközi feszültség enyhülésének valamennyi ellenfele arra törekszik, hogy a külügyminiszterek genfi értekezlete előtt megakadályozza a Saar-vidék német lakosságát az alkotmány elvetésében. De a német lakosság, elsősorban a munkásság ragaszkodik az alkotmány elvetéséhez, mert az alkotmány azt jelenti, hogy elszakítják Németországtól és a Nyugateurópai Unió biztosának rendelik alá a Saar-vidéket. Több tömeggyűlésről már határozatokat juttattak el az NDK és az NSZK kormányaihoz. A gyűlések részvevői ezekben a határozatokban követelik, hogy tegyenek erőfeszítéseket a nemzetközi feszültség további enyhítésére, az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére, és Németország két részének közeledésére. Követelik továbbá, hogy ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban dolgozzanak ki közös német javaslatokat a külügyminiszterek genfi értekezlete számára. A bányászok közben helyreállítják szakszervezeti egységüket, a vasasok tiltakoznak a nemrég megkötött bérszerződés ellen, amelyben nem szerepel a béremelés, és béremelést követelnek; a munkások és a szakszervezeti aktivisták különösen nagy nyomatékkal követelik, hogy fokozzák a küldöttségcserét a Német Demokratikus Köztársasággal. A munkások és a szakszervezeti aktivisták mindinkább felismerik feladatukat, hogy a népszavazás körül kibontakozó harc során éppúgy, mint a februári sztrájk idején is, a nemzeti és a demokratikus erők élére kell állniuk , és így kell harcolniuk a párizsi háborús egyezmények ellen. A Portugál Kommunista Párt felhívása A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának nemrég tartott VI. kibővített ülése „Széleskörű Salazar-ellenes nemzeti frontért“ címmel felhívást intézett Portugália népéhez. A felhívásban többek közt azt olvassuk, hogy a diktátor-rendszer terror-apparátusa a legjelentéktelenebb, békés haladó jellegű megmozdulást is kíméletlenül elnyomja. A nemzetközi enyhülésnek a genfi értekezleten megteremtett légköre ellenére Salazar klikkje fegyvert alkalmaz és nem hajlandó Indiával a goai kérdés békés rendezéséről tárgyalni. A nagy amerikai és angol monopolisták — hangsúlyozza a felhívás — kézbe kaparintják Portugália nemzeti kincseit. A felhívás kifejti, hogy a nép és a haza érdekei a demokratikus erők szétforgácsoltságánakhaladéktalan megszüntetését követelik, azért, hogy a portugál hazafiak minden erejüket a kenyérért, a békéért, a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért vívott harcra mozgósíthassák. A nép erősödő egységakaratát bizonyítják a követeléseik teljesítéséért harcoló textilmunkások sztrájkjai és megmozdulásai, a parasztok alemzejei és ribatejei sztrájkjai és tüntetései, 17 000 halász sztrájkja, a szőlőművelő parasztok megmozdulásai, az üldözött demokraták iránt érzett szolidaritás megnyilvánulásai és a társaik Indiába küldése ellen tiltakozó katonák sikeres megmozdulásai. A Portugál Kommunista Párt — hangzik a felhívás — a munkásosztály és a dolgozó tömegek nevében felhív minden Salazar-ellenes portugált és békeharcost, az összes demokratikus pártokat és szervezeteket, hogy alkossanak széleskörű Salazar-ellenes nemzeti frontot, amely majd demokratikus rendszert teremt az országban. Rendőrterror a Délafrikai Unióban A Stridjom-kormány rendőrosztagai a Délafrikai Unió történetében is páratlan terrorkampány során a napokban sok száz lakásba és hivatalba törtek be azzal az ürüggyel, hogy „árulásról szóló bizonyítékokat” keresnek. Fokvárosban több mint 100 házat és hivatalt kutattak át. A tulajdonosok különböző fajú egyének voltak. Házkutatást tartottak Sam Kahn ismert haladó személyiség lakásán is. A rendőrség átkutatta a „Feltámadás Társasága” nevű anglikán vallásos szervezet Johannesburg környékén levő központjának helyiségeit és okmányokat vitt el. T. Huddleston, e szervezet vezetője, ellenzi a kormány faji elkülönítő és megkülönböztető politikáját. , Behatolt a rendőrség P. Duncan, a Délafrikai Unió volt angol főkormányzója fiának házába is és elkobozta „A Bak csillagkép afrikai társasága” szervezet okmányait, mert ez a társaság a faji hovatartozástól függetlenül minden állampolgár egyenlőségéért küzd. A rendőrség rajtaütésszerűen átkutatta a Délafrikai Szakszervezeti Kongresszus, az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az Indiai Kongresszus helyiségeit is. Kegyetlenül kizsákmányolják a munkásokat a nyugat-németországi üzemekben A Münchner Mercur című nyugatnémet lap nemrégiben cikket közölt „Tanulók, akik heti 68 órát dolgoznak” címmel. A cikk számos tényt említ. A tények azt bizonyítják, hogy a nyugat-németországi üzemekben fokozódik a nők és a serdülők kizsákmányolása. Például az egyik cipőgyár igazgatója 15 fiatal munkásnővel heti 70 órát, egy szivargyár tulajdonosa pedig munkásnőivel 73 órát dolgoztatott. Egy fehérnemű- és női ruhagyár tulajdonosa egyes munkásnőkkel speciális gépeken szünet nélkül 24, vagy még több órát dolgoztatott, a többi munkásnőt pedig heti 71 órán át vette igénybe. 1955. október 16 * 41 (362) POLITIKAI JEGYZETEK Az „atlanti egység“ homlokzata mögött Sulzberger, a „New York Times” tudósítója, egyik nemrégi cikkében arra a vigasztalan következtetésre jutott, hogy a nyugati hatalmak által „gondosan kidolgozott” északatlanti katonai tömb „a bomlás aggasztó tüneteit mutatja”. Mi késztette vajon az amerikai burzsoá újságírót e következtetés levonására? Kiderül, hogy Genf Sulzberger véleménye szerint a nemzetközi feszültség enyhülése „kedvezőtlenül hathat” a NATO katonai intézkedéseinek végrehajtására. Az északatlanti egyezmény két részvevője, Törökország és Görögország — írja Sulzberger — már most „hajbakapott egymással”, Ciprus szigete pedig, amely oly fontos szerepet játszik a NATO stratégiai terveiben, meghatározása szerint „darázsfészekké” vált. Az északatlanti tömb országainak „egységét”, állapítja meg keserűen az amerikai újságíró, „meglazítja a meleg Genfi szél”. Az „atlanti politika” távlataival kapcsolatban hasonló csüggedt nyilatkozatokkal időnként olyan lapokban is találkozunk, amelyek többékevésbé józanul igyekeznek megítélni a reális helyzetet. A Tribune des Nations című francia liberális hetilap például azt írja, hogy „az atlanti nemzetek stratégiai és politikai érdekközössége nincs meg többé”. A „Tribune des Nations” véleménye szerint az amerikai diplomaták csak azért tudták megteremteni a NATO-t, mert abban az időszakban (1948-ról van szó. — J. M.) Európában olyan politikusok voltak hatalmon, akik meg voltak győződve a „szovjet veszedelem” valóságos voltáról. „Mivel ez a meggyőződés már nincs meg — írja a hetilap —, bomlásnak indul az egész atlanti épület.” A jövőben, jósolja a ..Tribune des Nations”, az északatlanti tömb országai mind nehezebben tudnak majd közös nevezőre jutni. Az atlanti sajtó tehát mind bajosabban tudja elhallgatni az északatlanti „együttműködésben” támadó számtalan rést. A nemzetközi feszültség enyhülése nehéz helyzetbe hozza az északatlanti tömb vezetőit is. A számtalan amerikai instruktor a legkülönbözőbb fogások alkalmazására kényszerül, csakhogy erősítse „az egység és az együttműködés szellemét”, észretérítse az engedetlen „szövetségeseket”, szükség esetén pedig közvetlen nyomást is gyakoroljon rájuk. És különösen erősen kell ma „hatniuk” azokra a „partnerekre”, akik a demokratikus közvélemény nyomására hajlamosak arra, hogy a reálpolitikának — a katonai kiadásokkal kapcsolatos terhek csökkentésének — útjára lépjenek. Ezzel kapcsolatban nem kerülheti el figyelmünket, hogy ,,a nyugat-európai szövetség keretein belüli szoros együttműködés érdekében nagyobb erőfeszítéseket” követelve, a katonai tömbök féltékeny hívei egyenesen azzal próbálkoznak, hogy felülvizsgálják a genfi értekezlet eredményeinek pozitív értékelését. Az Egyesült Államok bizonyos lapjainak hasábjain például az utóbbi időben nyíltan „újabb impulzust” követelnek a nyugati hatalmak tömbjének erősítésére. Az effajta szólamokat rendszerint jókora adag szovjetellenes rágalommal tetézik, a nyugati országoktól pedig azt követelik, hogy „rugalmasabb és kezdeményezőbb” álláspontot foglaljanak el, más szóval: térjenek vissza a „hidegháborúhoz” és a csődbejutott „erőpolitikához”. Azonban nemcsak a jól fizetett bértollnokok felelőtlen irományairól vem szó. Az „erőpolitikának” meglehetősen felelős állásokat betöltő legtüzesebb hívei még ,, a kardcsörtetést is lehetségesnek tartják. Norstad például, a NATO fegyveres erői főparancsnokának légügyi helyettese ékesszólását oslói beszédében nemrég arra használta fel, hogy a „hidegháború” szellemében a NATO hadigépezetét magasztalja. Többek közt kijelentette, hogy a tömb fegyveres erőinek ma ötször annyi repülőgépük van, mint 1950- ben, és hogy a tömbnek jelenleg 160 katonai légitámaszpont áll rendelkezésére. „Maga” Gruenther tábornok, az Északatlanti Szövetség európai fegyveres erőinek főparancsnoka pedig ezekben a napokban szintén minden adódó alkalommal a nyugati országok katonai tömbjének „ütőerejét” reklámozza. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy az Északatlanti Szövetséghez tartozó országok hadügyminisztereinek a napokban Párizsban tartott értekezlete (amelyre mellesleg sem Törökország, sem Görögország nem küldte el hadügyminiszterét) megtárgyalta — mint a United Press hírügynökség jelentette — „a NATO erőinek az atomháború követelményeivel kapcsolatos újjászervezésére irányuló legfrissebb terveket”. Whiteley tábornok, a NATO katonai bizottsága állandó csoportjának vezetője és Wright tengernagy, a NATO atlanti-óceáni haditengerészeti erőinek főparancsnoka ezen az értekezleten — teljesen a „hidegháború” szellemében — hazug dajkameséket mondott az állítólagos „szovjet veszedelemről”. Az északatlanti „barátság” megszilárdításának ilyen „propagandája”, a „genfi szellem” ellen indított nyílt hadjárat jogos nyugtalankodást és felháborodást kelt valamennyi európai ország demokratikus közvéleményében. Az európai népek nem akarnak vak eszközök lenni a NATO főkolomposainak kezében. Az európai népek az egész békeszerető emberiséggel egyetértésben azt kívánják, hogy kormányaik ne az agresszív katonai tömbök érdekeiből kiinduló nemzetellenes politikát, hanem szilárdan független külpolitikát — az országok közti béke és gyakorlati együttműködés politikáját, az általános európai kollektív biztonság politikáját folytassák. Jan MAREK ---------------♦ • ♦ ——— Leleplező tények... 700 000 gyermek nem járhat iskolába Hétszázezer thaiföldi gyermek, aki az elmúlt három évben fejezte be az elemi iskolát, nem folytathatja tanulmányait középiskolában. A középiskolai tanulók száma évről évre csökken. A sok ezer levizsgázott tanuló közül csak egyes szerencséseknek sikerül középiskolába kerülniük, s azoknak is csak nagy nehézségek árán. „Nincs elég iskolánk és nincs pénzünk sem, hogy elég iskolát építsünk” — jelentette ki nemrég Vuttakat, közoktatásügyi miniszterhelyettes. Thaiföldön azért nincs pénz iskolák építésére, mert a bangkoki hatóságok az állami költségvetés 70 százalékát fegyverkezésre költik. Tartós békéért, nép demokráciáért! — Politika! hetilap. — Kiadja a Szabadság Lapkiadóvállalat. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 343—100*. 142—220. Terjeszti a Posta Központ! Hírlapiroda V. Budapest. V.. József Nádor tér 1. Telefon: 180—850. vidéken a helyi hírlapterjesztéssel foglalkozó postahivatal. — Az egyéni előfizetéseket a kerületi kézbesítő postahivatalok kezelik. Központi előfizetőszolgálat: 183—022. Expedíció: 330—552. — Szikra Lapnyomda. .................. — ................. 1 -----------------------------------------------------------------_ ................... ' ' ' ' ‘ ' .......... 1 ' ' '■ ■ ' 1 —1 — *»l