Tekintet, 1989 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1989 / 6. szám
cilinderes, Dickens-regénybe illő peckelt kocsissal, a kocsikázó hölgy feje fölött csipkeszegélyes napernyő, még egy finnyásan szellőt nyaldosó zászlócska is van rajta. Mikor Halász Gáborral Justh Zsigmond Naplóinak kiadásáról vagy a „magyar viktoriánusok”-ról beszélgettünk, csak úgy halmoztuk az ilyen történelmi emlékképeket, ugyanazzal a megbocsájtó mosolylyal, mint ahogy a Worth-féle illat-konyha plakát-rajzolója. Játékkonzervativizmus, humoros hagyományőrzés, minden nagyképűséget félredobva, ez a párizsi vonás még a meztelen bulvár-revükben is megvan. Másik tanulság, hogy ebben a lapban, szivárványos-szerpentines szédülete mellett, mindig van egy kis „rend”, állandó forma. Megvan a helye a tavaszi háromnegyedes kosztümöknek, a legmodernebb szobrászok műveinek, a karikatúráknak, a nagy írók egy-egy odalehelt gondolatának. Azért szeretem az operetteket is, mert manapság jóformán csak ott lehet még megtalálni a művészi formák állandóságát. Ott mindig kell egy szomorú tangó, kell egy bohóckodó foxtrott, kell egy félreértés és egy kimagyarázkodás, kell egy kis politikai csipkelődés, aztán érzelgés egy huszonöt év előtti színészről... Mindennek megvan a maga helye, és így könnyebb tótágast állni. Egy pillanatig sem akarom a modern lírát kicsinyíteni, de már rég nem éreztem szerelem és lélektan költői oldalát olyan varázsos teljességben, mint mikor az illatszerek neveit olvastam. Ezeket a közönséges, giccses, fellengzős neveket, melyekben mégis az örök költészet dolgozik. Az, amiből a kínai és görög hitregék, az első versek és az utolsó szerelmesek frázisai születnek. De itt nyersebben hat, mint a versben. Mert itt tudom, hogy élő nők hintik magukra, hogy lombikokban főzik, mint kuruzslók az aranyat vagy szakácsok az ételt, meg hogy általánosabb a használata és élvezete, mint a „nagy művészeté”. Ezek a legközösebb érzéseket fejezik ki. Láncomé egyik művét így hívják: „Talán”,—a többieket meg: „Ciprus”, „Trópusok”, „Állatbőr”. A szavakban külön világok rejlenek, (szerencse is, mert máshonnan úgysem jutna belőlük számomra.) „Talán"... — a szerelem minden kacér bizonytalansága ott libeg benne, lélek és ideg megfoghatatlansága, és? — az illatmester ebből folyadékot kevert, anyaggá változtatta, és? — a művész mindig az anyagban szeret dúskálni. A Scandaloszót nagyon szeretik. Ami Shakespeare korában ül. Richárd gyilkosságai, az a szecessziós időben a „botrány”, a skandalum, ahogy nagyapáink zsörtölődtek. Mozi-démónia, igaz, ami ebből a — Lanvin úr receptje szerint vegyített — fiaskóból árad, de nem figyelünk-e mindnyájan kamaszos reszketéssel az ilyen mozidémonok „botrányos” szépségére és gesztusaira, mégis és örökké?