Tekintet, 1989 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1989 / 6. szám

cilinderes, Dickens-regénybe illő peckelt kocsissal, a kocsikázó hölgy feje fölött csipkeszegélyes napernyő, még egy finnyásan szellőt­ nyal­­dosó zászlócska is van rajta. Mikor Halász Gáborral Justh Zsigmond Naplóinak kiadásáról vagy a „magyar viktoriánusok”-ról beszélgettünk, csak úgy halmoztuk az ilyen történelmi emlékképeket, ugyanazzal a megbocsájtó mosoly­­lyal, mint ahogy a Worth-féle illat-konyha plakát-rajzolója. Játék­­konzervativizmus, humoros hagyomány­őrzés, minden nagyképűséget félredobva, ez a párizsi vonás még a meztelen bulvár-revükben is meg­van. Másik tanulság, hogy ebben a lapban, szivárványos-szerpentines szédülete mellett, mindig van egy kis „rend”, állandó forma. Megvan a helye a tavaszi háromnegyedes kosztümöknek, a legmodernebb szob­rászok műveinek, a karikatúráknak, a nagy írók egy-egy odalehelt gon­dolatának. Azért szeretem az operetteket is, mert manapság jóformán csak ott lehet még megtalálni a művészi formák állandóságát. Ott min­dig kell egy szomorú tangó, kell egy bohóckodó foxtrott, kell egy félre­értés és egy kimagyarázkodás, kell egy kis politikai csipkelődés, aztán érzelgés egy huszonöt év előtti színészről... Mindennek megvan a maga helye,­­ és így könnyebb tótágast állni. Egy pillanatig sem akarom a modern lírát kicsinyíteni, de már rég nem éreztem szerelem és lélektan költői oldalát olyan varázsos teljes­ségben, mint mikor az illatszerek neveit olvastam. Ezeket a közönsé­ges, giccses, fellengzős neveket, melyekben mégis az örök költészet dolgozik. Az, amiből a kínai és görög hitregék, az első versek és az utol­só szerelmesek frázisai születnek. De itt nyersebben hat, mint a vers­ben. Mert itt tudom, hogy élő nők hintik magukra, hogy lombikokban főzik, mint kuruzslók az aranyat vagy szakácsok az ételt, meg hogy ál­talánosabb a használata és élvezete, mint a „nagy művészeté”. Ezek a legközösebb érzéseket fejezik ki. Láncomé egyik művét így hívják: „Talán”,—a többieket meg: „Ciprus”, „Trópusok”, „Állatbőr”. A sza­vakban külön világok rejlenek, (szerencse is, mert máshonnan úgysem jutna belőlük számomra.) „Talán"... — a szerelem minden kacér bi­zonytalansága ott libeg benne, lélek és ideg megfoghatatlansága, és? — az illatmester ebből folyadékot kevert, anyaggá változtatta, és? — a művész mindig az anyagban szeret dúskálni. A Scandaloszót nagyon szeretik. Ami Shakespeare korában ül. Ri­­chárd gyilkosságai, az a szecessziós időben a „botrány”, a skandalum, ahogy nagyapáink zsörtölődtek. Mozi-démónia, igaz, ami ebből a — Lanvin úr receptje szerint vegyített — fiaskóból árad, de nem figye­lünk-e mindnyájan kamaszos reszketéssel az ilyen mozidémonok „botrányos” szépségére és gesztusaira, mégis és örökké?

Next